Olyan szabályokat kértek, amelyek mögött felsejlett egy érdekcsoport

Évi 1200 köbméteres felhasználás alatt akár ötödével is csökkenhetett volna januártól a lakossági gáztarifa az energiaellátás biztonságának veszélyeztetése nélkül – mondja Holoda Attila. Az energiaügyi helyettes államtitkári posztról alig egy negyedév után, három hónapja távozó szakember a politika irányából rendre lobbiízű, szakmailag vállalhatatlan törvényjavaslatokat kapott.

− Mi történt decemberben?

− A Nemzeti Fejlesztési Minisztériumhoz régi ismerősöm, Kovács Pál energiaügyi államtitkár hívott. Noha nem vagyok különösebben kormánypárti beállítottságú, elvállaltam, mert úgy éreztem, ennyivel tartozom az energetikai szakmának. Így utólag világos, naiv voltam. Szinte az első pillanattól kaptam lobbiszínezetű megbízásokat. Olyan szabályokat kellett volna alkotnunk, melyek mögött rendre felsejlett egy bizonyos érdekcsoport. Engem közvetlenül sosem kerestek, de nem is volt rá szükség, hisz van helyettem sok olyan állami vezető, aki üzleti múltja alapján e körhöz sorolható. A kormány vagy a Fidesz-frakció képviselői sokszor éltek a tárca irányába ilyen, szakmainak álcázott javaslatokkal. Egyes beadványokról legtöbbször tudni lehetett, hogy nem az írta, aki a nevét adta hozzá. Ezeket az indítványokat nem tudtam összeegyeztetni szakmai ismereteimmel és meggyőződésemmel, ezért december elsejei hatállyal lemondtam.

− Helyettes államtitkárként mik voltak a főbb konfliktusai?

− Elleneztem például az E.ON gázcégeinek megvásárlását. A nagykereskedő a folyamatosan csökkentett lakossági gázárak és az emelkedő orosz importárak, valamint a zuhanó keresletre érzéketlen átvételi kötelezettsége miatt az utóbbi években egyre nagyobb, évi több tízmilliárdos veszteséget termelt – a német tulajdonosnak. Mi ezt most több százmilliárd forintért átvesszük, hogy aztán közpénzből fedezzük a – további gázárcsökkentések miatt nyilván egyre dagadó – újabb, évi tízmilliárdos veszteségeket, legalábbis az orosz importszerződés 2015. június 30-i lejártáig. Mindezt azzal a magyarázattal, hogy így az E.ON helyett mi tárgyalhatunk a szerződés meghosszabbításáról – ami nem igaz. Én úgy gondolom, hogy az oroszok ugyanolyan szívesen leülnek velünk egy teljesen új szerződésről tárgyalni, ha ez a cég nem a miénk. Nekik mindegy, ki veszi meg a gázukat. A hírek szerint több mint háromszázmilliárdos vételár nagy részét persze a föld alatti gáztárolórendszerért adnánk, de ez adófizetői oldalról megint csak nem tűnik jó üzletnek. Egy ilyen üzemet 20-30 éves megtérülésre terveznek. Az E.ON azért vette meg a Moltól 2006-ban, mert felfutást várt. De bővítései mára túlzottnak bizonyultak, egy kisebb gáztárolót korábban be is zárt. Most a csökkenő gázárak és a lanyhuló kereslet miatt eladja, tehát belátható időn belül az adófizetők sem remélhetnek ettől nyereséget. A ráépülő szolgáltatók persze annál inkább: egy ilyen üzem fenntartásához, fejlesztéséhez beszállítók kellenek. Újabb komoly megrendelések, újabb közbeszerzések. Mondhatom, így már értem a heves vételi szándékot, de ehhez az arcomat nem tudom adni. Jól működő, nyereséges cégek felvásárlását persze támogatom. Ott van mindjárt az igazán sikeres Közgép, amely termelhetné a költségvetés számára a hasznot. A tárcánál talán akkor fogyott el körülöttem végleg a levegő, amikor a stratégiai gáztárolás államosításával kapcsolatos törvényjavaslat tárgyalása során a parlamenti bizottság előtt kifejtettem: a szándékot értjük és támogatjuk, de a konkrét javaslat finomításra szorul, mert pongyola és tele van szakmai-jogi hibákkal. Az első komolyabb botrány viszont abból fakadt, amikor a lapjuknak adott, számos témát érintő interjúm címébe beleírták a „gázáremelés” szót. Pedig a cikkben kifejtettem, hogy ez csak a legtöbbet vásárló hat százalékra vonatkozott volna (kivéve a társasházakat és az egy mérőről ellátott több háztartást), éppen a legkevesebbet fogyasztó kör gázárcsökkentése érdekében. Minderre kormányfelhatalmazásom volt, de a politikusok szemében ezután mégsem lehettem már jó ember. Pedig meggyőződésem, hogy így az évi 1200 köbméternél kevesebbet fogyasztóknak akár 20 százalékos gázárcsökkentést is el tudtunk volna érni. Dupláját annak, amiről a kormány végül is döntött, igaz, most minden háztartásra egységesen.

− Miért nem említette az interjúban a húszszázalékos gázárcsökkentés lehetőségét?

− Mert akkor még azt mondták, egy E.ON-cégvásárláshoz szükség lehet erre a pénzre. A januári egységes, tízszázalékos lakossági energiaár-csökkentéshez sem tudnám most adni a nevemet, mert szerintem sokkal inkább támogatja a gazdagokat, mint a szegényeket. Másrészt akkora forrást von el az energiaágazattól, ami veszélyezteti az ellátás biztonságát. Népszerű választási intézkedés a más pénzén, amiért még hozsannát is vár a kormány. Erre mondják: te egy úr vagy, barátom.

− Az Eurostat szerint az unióban jövedelemarányosan nálunk a második legdrágább a lakossági energia. 25 tagállam energiacégei tehát ügyesebben igazították termékeik árát a helyi fizetőképes kereslethez. A kormány emiatt nem utasíthatja a honi cégeket árcsökkentésre?

− Egy piacgazdaságban az államnak nem az a dolga, hogy megszabja egy termék árát, hanem hogy a vállalkozókat a közjó érdekében terelgesse, beruházásokra bírja, tisztes haszon mellett. Az emberek és a családok szociális helyzetének ismerete nem energiaszakmai kérdés, a szociális tarifa kidolgozásához viszont az illetékes tárcától nem kaptunk adatokat. A legrászorultabbak energiaárait egy alapból kellene támogatni, melyhez az energetikai cégek adnák az anyagi fedezetet. A magyarországi jövedelmek általános emelése ugyanakkor nem az energiaipar feladata. Abszolút értékben a honi energiaárak uniós szinten az alsó-közepes sávba tartoznak, vagyis a világpiaci áraknak kitett cégek viszonylag ügyesen mérsékelték költségeiket. Az árakat természetesen igazítani kell a lakosság teherbíró képességéhez, de nem szívesen élném meg az idén 75 éves magyar szénhidrogénipar sok tekintetben világszínvonalú rendszereinek tudatos leépítését. Utólag rossz döntésnek látszik, hogy korábbi politikai elhatározások alapján ilyen mértékben földgázalapú energiarendszert építettünk ki, de ez ma már adottság, amivel kezdenünk kell valamit. Amúgy az utóbbi időszakban az emberek látványosan takarékoskodnak: a gázipar a korábbi, évi 14 milliárdos fogyasztási csúcson a mostani időszakra már évi 17-18 milliárd köbméteres forgalmat jósolt, miközben ma alig 10 milliárd köbméter fogy. De a gázár még így is a választások központi kérdése.

− Ez olyan, mintha egy Cadillac-nagykereskedő azon panaszkodna, hogy Magyarországon felkopik az álla.

− És ezért ön beront az autókereskedésbe, és követeli a Cadillacet Trabant-áron, mondván, keveset keres és eladósodott devizahitelben? Nem biztos, hogy meggyőzi az eladót. Nem valószínű, hogy Magyarországon kiépítik a Cadillac kategóriának megfelelő úgynevezett okos energetikai hálózatot. Lehet, hogy ha egy kicsit takarékoskodna, egy Opelre is összegyűlne a pénz, még ha ez esetleg nem is illik az eladó profiljába. Ha aztán emiatt a bolt tönkremegy, és átkerül az államhoz, ön valószínűleg megkaphatja az áhított Trabantját – csak épp Opeláron, mert a baráti körök juttatásait azért ki kell termelni.

− Nehéz önt egy kalap alá venni a tárca korábbi energiaügyi államtitkárával, Bencsik Jánossal (aki továbbra is a Fideszben politizál, és a minap önök össze is különböztek a Facebookon), de nagyon leegyszerűsítve: Bencsik János és Holoda Attila áremelést akart, míg Lázár János és Orbán Viktor árcsökkentést.

− Bencsik Jánost nagyon kedvelem és tisztelem egyenes, kiforrott világlátásáért, még ha az részben el is tér az enyémtől. Értse meg: az energiaiparnak világpiaci áron kell beszereznie az energiát. Ezt nem a magyar kormány szabja meg – legalábbis Vlagyimir Putyin országa kevéssé lehet vevő ilyen típusú felvetésekre. Az iparág világszínvonalú, folyamatosan karbantartott és fejlesztett gépekkel juttatja el az energiát a fogyasztókhoz, és dolgozói bért is fizet. Ha nonprofit működést írunk elő nekik, nincs haszon, nincs fejlesztés, lassan tönkremegy minden. Most még nem tudható, épp milyen beruházást nem lépnek meg a cégek, milyen hibaelhárítási fejlesztést nem hajtanak végre, és erre a számos igyekezet ellenére szabályokkal sem kötelezhetők. Ha elfogy a pénz, előbb-utóbb majd egyszerre omlik össze minden, és egy sötét folt leszünk Európa közepén.

− Nem inkább arra gondolhatott a miniszterelnök, hogy a cégekben megmaradnak a fejlesztési források, csak osztalék nem lesz?

− Az osztalékmentesség nem azonos a nonprofittal. Beruházni csakis nyereségből lehet, ez számviteli tény. Ráadásul ilyen esetben kérdés, ki mondja meg, mennyi adható beruházásra. Állami vállalat esetén talán érthetem az osztalékmentesség elvét, bár mindeddig semmi jelét nem láttam, hogy a magyar állam ne várna és vonna el komoly osztalékokat olyan nyereséges energiavállalataiból, mint például az MVM vagy a Mol. Pedig ennek a pénznek ott is lenne helye. Egy magánberuházótól már nehezebb megtagadni az osztalékot. Hisz azt kérdezi, miért ne rakja inkább bankba a pénzét. Kérhetjük tőle, hogy a nehéz helyzetben egy ideig ne 100, hanem mondjuk 50 legyen a nyeresége, de arra már kevésbé, hogy mínusz 50-ből tartsa fenn a rendszert, vagy adja át egy barátunknak. A négyévenkénti választásokat és a kormányciklusok életgörbéjét még beárazhatják, de az már nem normális vállalkozói kockázat, hogy valakinek semmiféle kilátása nincs a nyereségre, sőt mindennap újabb csapások érik. Persze ilyenkor fel lehet adni, a szolgáltatást átveheti az állam, de a hiány attól még benne marad a rendszerben. Szerintem az állam rossz gazda. Posztokat osztogathatunk ugyan, de ez nem segíti a működést. Minél kuszább a kép, annál inkább el lehet kenni a tényleges veszteségeket és az átláthatatlan juttatásokat. A végső számlát viszont biztosan mi fizetjük. Így az energiatakarékossági célok is veszélybe kerülnek, mert ilyen hiteltelen gazdaságpolitika mellett a befektetők sajnos be sem teszik hozzánk a lábukat.

− Mi lesz, ha további 30 százalékkal nyesik az energiaárakat?

− Feltételezem, tulajdonosi döntéstől függően a cégek megpróbálják azt is kibírni. Talán trükközéssel, ahogy a kormány szokott fogalmazni: például más üzletáguk nyereségének időleges átcsoportosításával vagy különböző új költségtételek felszámításával. Persze kérdés, ki ellenőrizze a cégeket. A mostani ármegállapítás egyik sarkalatos, mégis szinte soha el nem hangzó problémájának tartom, hogy az energiaárak és költségek ellenőrzésével megbízott Magyar Energia Hivatal ilyen létszámmal gyakorlatilag képtelen ellátni ebbéli feladatát. Hiába dolgoznak ott kiváló szakemberek, ha nincs kapacitásuk a cégeknél a személyes, alapos műszaki ellenőrzések végrehajtására. Hát akkor persze hogy trükköznek a cégek. De leginkább a kormány trükközik. Hogy mást ne mondjak, a januári energiaár-csökkentés terheit teljes egészében, mindenféle egyeztetés nélkül áttolta a hazai cégekre, jelentősen csökkentve azok versenyképességét.

− Az energiaiparban a ködös cégháttér mennyire utal arra, hogy az egy politikus felségterülete?

− Ez engem nem igazán érdekel. Az ismert hátterű energetikai cégek sosem kivételezést, mindig csak kiszámítható, átlátható szabályokat kértek tőlem. De tudomásul kell venni, hogy az energiacégek nagy része offshore hátterű – a háttérben bizony nagyon sokszor politikusokkal. Nem is értem, ez miért furcsa. Nevettem, amikor az energiahivatal arra hivatkozva nem adta ki a Szurgutnyeftyegaz részvénykönyv-bejegyzési engedélyét a Mol-ügyletben, hogy az orosz cég háttere nem átlátható. Hány hasonló magyar energia- vagy akár agrárcéget soroljak? Tudja, mindig csak a mások oligarchája az offshore-lovag, a miénk sosem az. A kirakatban többnyire strómanok, nem a valódi tulajdonosok ülnek, de csak az számít, hogy tudni véljük, milyen politikai támogatás áll mögöttük, legyen az jobb- vagy baloldalon.

− Ön 23 évet töltött el a Molban, mit kell tudni a cég hátteréről?

− A Moltól közös megegyezéssel távoztam. Igaz, szomorúan, hisz világ életemben azt hittem, onnan megyek nyugdíjba. Tény, hogy a társaság üzleti döntései mögött alapvetően Hernádi Zsolt elnök-vezérigazgató, illetve Csányi Sándor alelnök, az OTP Bank vezetője áll. De nem fogok rosszat mondani róluk. Ők azok, akiknek a csoport az elmúlt tíz év hatalmas fejlődését köszönheti, és bárhogy alakuljon, tőlük függ a jövő is.

− Mit tesz a cégben az állami 24,6 százalék?

− Nem tapasztaltam, hogy aktívan beleszólnának a Mol működésébe. Arról sem tudok, hogy a Fidesz-közelinek mondott igazgatósági tagok kifejezetten a kormány érdekében szólaltak volna fel. Az állam talán más csatornákat talál a Mol vezetőihez. A részvényvásárlásra költött ötszázmilliárd forint a köz szempontjából jelenleg szerintem nem ér semmit, mert az állam nem tudja érdemben befolyásolni a Mol üzleti tevékenységét, holott ilyen befektetés mellett ez már elvárható lenne.

Névjegy

Holoda Attila 1989-ben végzett a moszkvai Gubkin Olaj- és Gázipari Egyetemen. Az okleveles bányamérnök 2000-ben a Budapesti Közgazdaság-tudományi és Államigazgatási Egyetemen szerzett MBA-diplomát. 1989–1999 között a Mol hajdúszoboszlói bányászati üzemében látott el irányító feladatokat, közben vezérigazgató-helyettesként közel két évig a Mol képviselője volt az Embavedjoil kazah–magyar vegyes vállalatnál. 1999-től a Mol kutatás-termelési részlegének területi igazgatója, tavalyi távoztáig pedig a Mol eurázsiai – így többek között Magyarországért, illetve az orosz területekért felelős – kutatás-termelési igazgatója volt. Helyettes államtitkári kinevezéséig a Magyar Bányászati Szövetség elnöke volt. A posztról alig három hónap után, 2012. december elsejei hatállyal távozott. Jelenleg például az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesület alelnöke illetve szakosztályelnöke, valamint a Magyar Olajipari Múzeum kuratóriumának elnöke.

Cadillacet nem adnak Trabant-áron
Cadillacet nem adnak Trabant-áron
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.