Egyre többet mutatnak magukból a magyar milliárdosok
Az utóbbi években már nem rejtőzködnek annyira a magyar gazdagok, mint korábban, de még így sem lehet tudni, hogy hányan vannak, mekkora vagyonnal rendelkeznek. Legfeljebb becslések lehetnek, hiszen arra már végképp nem lát rá senki, hogy egy-egy család, érdekcsoport kezében hogyan koncentrálódik a pénz, a tulajdon. A nagyon gazdagok csupán néhány eseményen - mint az Operabál vagy a Príma Primissima díjak kiosztása –, jelennek meg látványosan, és nem jellemző rájuk, hogy zárt, ám ismert klubokba járnának, nem laknak egy bizonyos környéken. Kevés kivétellel, nem jeleskednek a társadalmi felelősségvállalásban, úgy vannak vele, hogy Magyarország társadalmi, gazdasági, szociális problémái sokkal nagyobbak annál, mint amin ők, a vagyonukkal érdemben segíteni tudnának.
Pár ezer igazán gazdag család élhet Magyarországon, ők azok, akik sok százmillió forintos jövedelemmel, illetve komoly vagyonnal rendelkeznek. Köztük is néhány száz kerül a társadalom látókörébe, például olyankor, amikor különböző listák – mint a Népszabadság Top 150 kiadvány – készülnek róluk. Az igazán nagy vagyonokat az 1990-es évek után, 1997-1998-ig halmozták fel a gazdagok. Előtte inkább a kapcsolati hálót építették, illetve tudást szereztek. – Hosszú időn át rejtőzködtek a milliárdosok a társadalom elől, amit a 90-es évek végén az is megkönnyített számukra, hogy az igazán gazdag családok vagyona sok kisebb vállalkozásban lévő részesedésből állt össze, azaz nem egy, látványos tulajdonban koncentrálódott – mondta lapunknak Kovách Imre, a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Központ Szociológiai Intézetének tudományos tanácsadója, elitkutató. Azóta történt némi vagyonkristályosodás, de erről eddig nem készült kutatás, így valójában most sem lehet tudni, hogy miként koncentrálódik a pénz és a tulajdon. Legfeljebb a csúcsszereplők ismertek, de a mögöttük lévő háló már nem igazán. Alapvetően első körös milliárdosok vannak Magyarországon, akik többsége most jutott abba az életkorba, hogy megkezdje a vagyon átadását a gyerekeinek.
Annak, hogy valamivel azért már jobban látjuk őket, a többi között annak is tulajdonítható, hogy mára a helyzetük és a vagyunk stabilizálódott – ami a privatizáció idején még nem volt elmondható. Bebizonyították, hogy képesek működtetni a birodalmukat. Egyre inkább meg mernek jelenni a politikai színtéren, amit 1998-ig egyáltalán nem akartak. Mára komoly érdekérvényesítési erőt tudnak felmutatni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a gazdasági és a politikai elit a klasszikus értelemben fonódna össze. Még 1945 előtt a burzsoázia és a politika házasság útján fűzte szorosra a kapcsolatát, most az a jellemző, hogy a politikai és a gazdasági elit összejátszik – jellemezte a helyzetet Kovách Imre. Egyértelműen látszik, hogy minden politikai kurzusnak megvannak a maga preferáltjai. Annak, hogy a gazdasági elit elkezdett politizálni, vagy legalábbis pártok, személyek mellé állni, alapvetően az az oka, hogy Magyarország belépett az Európai Unióba, ahonnan ezer milliárd forintok kezdtek hozzánk csordogálni. Ezen pénzek elosztásába már érdemes lett beleszólni, illetve pályázatok nyerteseként komoly forrásokhoz lehetett hozzájutni.
Kovách Imre és Kristóf Luca egy friss, a hamarosan megjelenő könyv, a „Társadalmi integráció a jelenkori Magyarországon” egyik, az „Elit és társadalmi integráció” című tanulmányában úgy fogalmaz, hogy a gazdasági és a politikai elitek viszonyával kapcsolatban leggyakrabban felmerülő magatartási anomália az oligarchizálódás jelensége. (Az oligarcha kifejezés alatt a politikai döntésekre negatív hatású befolyással bíró gazdasági szereplőket értjük.) S hogy ez miért káros, egy amerikai szerzőpáros gazdaságtörténeti munkája (Acemoglu–Robinson 2012) boncolgatja, akik arra a következtetésre jutottak, hogy az oligarchizálódás a társadalmak gazdasági sikerességének vagy sikertelenségének kulcsfontosságú összetevője. Érvelésük szerint minél nagyobb egy társadalomban az oligarchák hatalma, annál valószínűbb, hogy saját érdekeiket szolgáló szabályok elfogadtatásával gátolják a gazdasági innovációt, így járulva hozzá nemzetük bukásához. Az oligarchák önérdekű magatartását morális fékek nem, csupán külső kényszerek képesek befolyásolni, ebben nagy szerepe van a minél inkább plurális és nyitott politikai intézményeknek.
David Stark és Vedres Balázs egy tavalyi kutatásukban ugyancsak azt vizsgálták, hogy a politikai elit gazdasági kapcsolatainak, az átpolitizáltságnak milyen hatása van a magyar gazdaság működésére. Az általuk „történeti hálózatelemzésnek” nevezett módszerrel adatokat gyűjtöttek az 1987 és 2001 közötti legnagyobb magyar cégek felső vezetéséről és igazgatótanácsi tagjairól. A vizsgált cégek 20 százalékánál volt legalább egy politikus az igazgatótanácsi tagok között, ami – a meginterjúvolt gazdasági elittagok egybehangzó véleménye szerint – egyet jelent egy cég azonosítható politikai kötődésével. Mindez azért rossz a gazdaságnak, mert a cégek, jobb- és baloldalon egyaránt, hajlamosabbak más „saját oldali” vállalkozásokkal kapcsolatban állni, még akkor is, ha a más politikai beállítottságú vállalkozásokkal sokkal gyümölcsözőbb munkát tudnának folytatni. Az üzleti hálózatokban úgynevezett politikai lyukak tátonganak, azaz a pártok versenye a gazdaságban is érezteti, főképp negatív hatását.
S hogy mire elég a magyar milliárdosok vagyona? A legtöbbjüké arra már nem, hogy aktívan részt vegyenek a társadalmi felelősségvállalásban. Ahogyan Kovách Imre mondta, nálunk nincsenek akkora vagyonok, hogy azokból mondjuk egyetemet alapítsanak. A kimutatható adatok alapján a hazai milliárdosok nem számítanak igazán gazdagnak a posztszocialista államok között. Már csak azért sem mert eleve kisebbek a cégek, mint például Oroszországban, Lengyelországban, Ukrajnában. A szomszédos államokkal pedig azért nehéz versenyezni, mert mondjuk Romániában sokkal kevésbé szabályozott módon zajlott a privatizáció, mint nálunk, és sokkal komolyabb vagyonok tudtak egy-egy ember kezében koncentrálódni. Az amerikai vagy éppen a kínai milliárdosokkal pedig hasonlítgatni sem érdemes a magyarokat. A „mi” gazdagjaink nem tudnak szociálisan nyitottak lenni anélkül, hogy ne kelljen erősen átgondolniuk, mire adják oda a pénzüket. Adakozó kedvüket komolyan nyirbálja, hogy olyan hatalmas összegeket igénylő problémák vannak Magyarországon, amelyek megoldásához a hazai GDP teljes összege sem lenne elég, nemhogy néhány 10, esetleg 100 millió forint.
