Kriván Bence: Függő játszma
Hildebrand, Aziz, Salameh, Bheenick. Nem valamely európai futballcsapat védelmét alkotják ők négyen, igaz, saját országuk pénzügyi rendszerének stabilitásában, megvédésében mindegyikük kiemelkedő szerepet játszott az utóbbi években. Ennek is köszönhető, hogy a svájci, a malajziai, a libanoni és a mauritiusi jegybankelnök vívta ki 2012-ben a The Banker magazin legjobbaknak járó elismerését.
A díj a teljesítménynek szól az azóta lemondott svájci Philipp Hildebrand esetében is: nála az 1,20-as euró/ frank keresztárfolyamnál emelt gát maszszivitását, a frank eszeveszett megerősödése elleni sikeres fellépést értékelték az ítészek. Figyelmen kívül hagyták az emberi gyarlóságot, a pénzéhséget, amivel a belső információkat hasznosító Frau Hildebrand kisebb vagyont szedett össze férje háta mögött.
A sajtó persze lebuktatta, és hiába ajánlották fel a spekuláción nyert, 18 millió forintnakmegfelelő frankot jótékony célokra, a svájci társadalom másfajta felajánlást várt – Hildebrand lemondását. Meg is kapta. A jegybank legfőbb értéke ugyanis a hitelessége, ha ez sérül, annak a következményeit vállalni kell – ezzel indokolta távozását. Azzal követett el hibát, hogy miután értesült a vitatott tranzakcióról, nem azonnal intézkedett annak törléséről. Az ügy pikantériája, hogy eljárás nem Hildebrand pakisztáni származású amerikai felesége, hanem az információ kiszivárogtatásával a legendás svájci banktitok intézményén foltot ejtő tisztviselő ellen indult.
A jegybankárok bárhová lépnek, valakinek mindig a tyúkszemén taposnak, ezért ellenfeleik árgus szemekkel nézik, hol hibáznak, és akkor könyörtelenül lesújtanak. Nincs ez másként Magyarországon sem. Némi különbséggel persze: a független intézmények működésképtelenné tételén, kiüresítésén, illetve hozzá lojális, a székükből kirobbanthatatlan káderekkel való feltöltésén fáradhatatlanul dolgozó kormányfő már a győzelmét követő első nemzetközi sajtótájékoztatójánmegüzente: a nemzeti bank élén nem állhatnak „offshore lovagok”.
Csinálhat Simor András bármit, akár a föld alá is süllyesztheti az alapkamatot, hogy a Matolcsy-féle elvárásoknak eleget téve felpörgesse a gazdaságot. Hiába adta el ciprusi cégeit és vásárolt értük magyar befektetési jegyeket, hiába választotta a régió legjobb jegybankárának 2010-ben az Euromoney, a személye elleni támadások nem látszanak csitulni.
Orbán megküldte a selyemzsinórt, de Simor nem hajlandó átvenni. Kettejük csatájában a politikai dac szegül szembe a szakmaisággal. Ha az MNB elnöke felállna, azzal az utolsó független hazai intézmény homlokzatára is kitűzhetnék a narancsszínű zászlót.
A jegybank függetlenségére – ami a hitelessége mellett valóban a legnagyobb kincse – azonban nem Simor személye a garancia, hanem az uniós alapszerződés. A regnáló jegybankelnök mandátuma jövő márciusban lejár, ezt a kis időt kellene már csak kivárnia Orbánnak, hogy azután hátradőlhessen, és gyönyörködhessen az eléje táruló látványban. Abba, hogy kétharmados többségével kit neveztet ki, se Brüszszelnek, se Frankfurtnak nincsen érdemi beleszólása. Schmitt Pálnak meg végképp. Ad absurdum az új jegybanktörvény egyéni beterjesztője, szellemi atyja és az Európai Központi Bank által kért módosítások egy részének felkarolója, Rogán Antal is Simor örökébe léphet. Politikai támogatottsága adott, mondhatnánk szakmai hozzáértése sem vonható kétségbe, hiszen ifjúkorában, Surányi György alatt pallérozódott a Szabadság téren. Ha Járai Zsigmond az első Fidesz-kormány pénzügyminiszteri bársonyszékéből átülhetett azMNB-elnök székébe, akkor ez az opció sem ördögtől való.
Az MNB felügyelőbizottsági elnökeként Simor fejére ültetett Járaival biztos jól kijönnének. Jelölt és önjelölt persze bőven akad majd a posztra, de arra az utóbbi két év kinevezési gyakorlatát ismerve minimális az esély, hogy konszenzusos, az ellenzék támogatását is élvező szaktekintély irányítsa majd a monetáris politikát. A jolly joker, Kovács Árpád momentán nem ér rá, a Költségvetési Tanács új elnökeként számára a Matolcsy György-féle innovatív költségvetési tervezés jelent majd igazi kihívást. Apropó, Matolcsy. A nemzetgazdasági miniszter a Járai-féle karriervonalat követve MNB-elnökként is felbukkanhat, az orbáni csontváz így biztosan nem maradna jobbkéz nélkül.
Itt érdemes megjegyezni, hogy másutt sem újsághirdetésben keresnek jegybankelnököt. A kormányfő szemében nagy tekintélynek örvendő AngelaMerkel német kancellár tavaly az Axel Weber lemondásával hirtelen megüresedő posztra saját bizalmi emberét, gazdasági főtanácsadóját neveztette ki. Jens Weidmann javára írja a szaksajtó, hogy igen komolyan értelmezi a közszolgálatot, és amúgy is, a jegybank ott hagyományosan politikamentes intézmény.
Esélylatolgatásra még bőven van idő, a jegybanki függetlenséget garantáló uniós és EKB-követelések jogszabályba öntésére azonban hetek, legfeljebb hónapok vannak csupán.
Hogy addig mi lesz, azt legfeljebb Orbán Viktor tudja.
Az EU/IMF-hitelmegállapodás bukhat azon, ha a kormány nem teljesíti a „függetlenségi nyilatkozatban” megfogalmazottakat. Az elvárások tiszták, még úgy is, hogy – állítólag – írásban még egyetlen magyar kormányzati illetékes sem látta őket. A kritizált jegybanktörvényt összhangba kell hozni az uniós joggal, garantálni kell, hogy azMNB biztonsággal elláthassa a feladatát, és a monetáris politikát ne a kormány kénye-kedve szerint, hanem az ország érdekében alakítsa. A kettő nem feltétlenül esik mindig egybe, de a világ demokratikus tájain mégsem kérdőjelezik meg a jegybanki függetlenséget. Vagy ha megkérdőjelezik, a döntéseiket akkor is tiszteletben tartják. Leegyszerűsítve: a jegybankok alapvető feladata az, hogy a hatalmuk bebetonozásában érdekelt pártok sokszor elfuserált, adóssághalmozó költségvetési politikája miatt fellépő hibákat a saját, monetáris eszköztáruk felhasználásával igyekezzenek minimalizálni. Ez pedig állandó konfliktusforrást rejt magában.
Az MNB-törvényben elsődleges célként az árstabilitás elérését és fenntartását fogalmazzák meg, ezután következik csak a kormány gazdaságpolitikájának támogatása a monetáris eszközökkel – amennyiben ez az árstabilitást semmilyen szinten sem sérti. A kormány szemszögéből fordított a sorrend. A politikai váltógazdaságban ez megpecsételi a jegybankárok sorsát, hiszen mandátumuk rendszerint túlnyúlik a választási cikluson, és így rögtön teherré válnak az új hatalom számára. A békés egymás mellett élés, az együttműködés és egymás céljainak respektálása a békeidőkben megfigyelhető, de amint betegeskedni kezd a gazdaság, beüt a válság, felszínre törnek a konfliktusok. Igaz, nem mindenhol, az amerikai Federal Reserve és a Bank of England például a kormány támogatását maga mögött tudva látott a válságkezelésnek 2008 tájékán, és ez segítette is annak hatékonyságát.
Az, hogy a magyar kormány és a jegybank vezetése közösen és közmegelégedésre képes legyen megtalálni a kiutat a jelenlegi sanyarú gazdasági helyzetből, nem múlhat sem az eskü szövegén, se a bérezési rendszeren. Nem valós konfliktusforrás az, hogy a magyar haza szolgálatára esküdjön a jegybankelnök, majd a Központi Bankok Európai Rendszerének hazánkat képviselő tagjaként a közösség érdekeit is felvállalja. Az esküszövegben az áll, hogy a Magyar Nemzeti Bank elnöke e tisztségét a magyar nemzet javára gyakorolja, s betartja az alaptörvény jogszabályait, továbbá hű lesz Magyarországhoz. Nehezen érthető, hogy az Európai Bizottság pont ebbe a szimbolikus szövegbe kapaszkodik bele, hiányolva belőle a jegybankelnököt megillető függetlenség deklarálását. A lehetséges kompromisszumok egyikeként Brüsszel itt engedhet, pénzbe nem kerülő gesztust téve Orbánnak. Az esküt egyébként is az új jegybankelnöknek kellmajd tennie, Simor ezen már 2007-ben túlesett.
Az MNB-elnök fizetésének negyedelése, kétmillió forintra történt önkényes leszállítása nehezebb ügy. Az EU itt bekeményíthet, a hivatalban lévő jegybankelnök fizetése ugyanis mandátuma lejártáig tabu, ezen keresztül nyomást gyakorolni rá megengedhetetlen. Ráadásul Simor alaposan feladta a leckét azzal, hogy 2010 szeptemberétől 2013 márciusáig havi egyetlen forintot kér feladatai ellátásáért, a különbözetet hátrányos helyzetű közgazdászhallgatók képzésére ajánlja fel. A gordiuszi csomó átvágásával előrelendítené az ügyet, emellett az ingyenes tanulás lehetőségétől gyakorlatilag megfosztott, méltatlan helyzetbe hozott közgazdászképzést is szűk negyedmilliárd forintos extra bevételhez juttatná. Ezt a forintos labdát Orbán nem tudja lekezelni, mert számára tökéletesen testidegen és vállalhatatlan, hogy az ajánlat elfogadásával az egykori offshore lovagból népmesei hőst farigcsáljon. Ebben az esetben a pénz nem számít.
Innen nézve a jegybanki függetlenség és az EU/IMF-hitel költsége marginálisnak mondható, minimális presztízsveszteséggel még ki lehet tolatni ebből a zsákutcából. Tragikomikus lenne, ha egy nagyjából 800 ezer eurós tételen bukna meg a 15-20 mil liárdos hitelmegállapodás. Most tehát Orbán Viktor vállán a felelősség, hogy tollat vesz a kezébe és aláír, vagy kést, amivel összekaszabolja az olyannyira áhított biztonsági védőhálót. Esetleg szól Hildebrandnak, hogy jöjjön, csak az asszonyt hagyja otthon.
