A pénztárak kiesésével nő a külföldi befektetők súlya az államadósság finanszírozásában

Fotó: Kocsis Zoltán

– Amennyiben kizárólag a GDP százalékában meghatározott államháztartási hiányra koncentrálunk, akkor akár elégedettek is lehetnénk a 2011-es elfogadott költségvetéssel. De elég ok ez?

– Az államháztartás hiányának csökkenése üdvözlendő. Ez azonban csak szükséges, de nem elégséges feltétele az egyensúlyőrző és a növekedést megalapozó gazdaságpolitikának. Ugyanilyen fontos lenne az államháztartás méretének csökkentése is. Legalább tíz százalékkal kellene visszavágni az elosztás mértékét, hogy kellő mennyiségű, befektetésre alkalmas forrás szabaduljon fel a munkahelyteremtés és a növekedés megalapozására. Ez azonban nem történik meg, mert a kormány úgy döntött, minden kiadás fontos, nem hajt végre érdemi megtakarítást. Ráadásul azzal büszkélkedik, hogy a bevételi oldalon jelentős adókedvezményben részesít bizonyos rétegeket, miközben olyan mértékű különadókat vet ki, amelyek teljesen eltorzítják az adórendszert. Ne legyenek illúzióink, minden extra adó, amelyik a nem szeretett szektorokat és a külföldi befektetőket sújtja, végső soron az infláció növekedésében, az árak emelkedésében ölt testet, és a lakosság fizeti meg.

– Ha kivennénk az államháztartás gazdálkodásából a különadókat és azt az 530 mil liárd forint értékű magán-nyugdíjpénztári vagyont, amellyel a kormány számol, akkor a hiány valójában 5-6 százalék körül lenne. Ez a kiadások növekedésének vagy az adókiengedésnek tudható be?

– Mindkettőnek. A probléma azonban az, hogy strukturálisan még ennél is nagyobb a hiány. Nem csak 540 milliárdot akar a kormány elkölteni a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokból, de több helyen számol a rendszer felszámolásából fakadó egyszeri tőkebevétellel is. Mindez azért gond, mert egy-két évig ugyan el lehet fedni a költségvetés hallatlan feszültségeit, de utána hatványozottan jelentkeznek majd a negatív hatások. A kormány is elismeri, hogy rendkívül kockázatos ez az eljárás, de abban bízik, hogy megindul a gazdasági növekedés, és változatlan kiadási szerkezet mellett is ömlenek majd a bevételek a költségvetésbe. Én erre nem számítok. A jogállam szétverése, a magán-nyugdíjpénztári vagyon államosítása, a hallatlan mértékű különadók, a befektetők elbizonytalanítása nem eredményezi a fenntartható, hatékonyan jövedelemtermelő munkahelyek számának szaporítását. Ilyen körülmények között nehéz abban bízni, hogy az államháztartás egyensúlya önmagától helyreáll.

– A makrogazdasági mutatók, köztük az államháztartási hiány azt a célt is szolgálja, hogy megnyugtassa, (vagy éppen kétségbe ejtse) a hitelezőinket. A jövő évi hiány pontos indikátor lesze a piac számára? Brüsszeli hírek szerint az Eurostat most leginkább arra hajlik, hogy egyetlen évre, 2011-re számolja el az átvett nyugdíjvagyont.

– A befektetői közönség ennél azért kifi nomultabb. Az ő szemszögükből nézve mindegy, mit enged meg az Eurostat az egyszeri költségvetési bevétel elszámolásával. Mindenki tudja, hogy a magyar államháztartás jelenlegi formájában már középtávon is fenntarthatatlan. A bizonytalanságot csak fokozza, hogy a hitelminősítő intézmények negatív véleményére a kormány kevély és pökhendi módon reagált. Ahelyett, hogy megszívlelte volna az intelmeket amelyekkel indokolták a minősítést, a kormány egy laza kézmozdulattal elintézte a kritikát azon az alapon, hogy azok szakmailag megalapozatlanok. Föltéve, de nem megengedve, hogy csupa dilettáns ül egy nemzetközi hitelminősítőnél, akkor is tudomásul kellene venni, hogy a magyar államadósság külföldiek által finanszírozott része magas. Ha ehhez hozzáadjuk a háztartások és vállalatok végső soron szintén külföldi forrásokból fedezett jelentős mértékű hitelállományát, akkor az ország nettó külföldi adóssága meghaladja a bruttó hazai termék hatvan százalékát. Akkor lehet egy kézmozdulattal elintézni a hitelminősítők gondolatmenetét, ha a belföldi megtakarítások kellőképpen számosak ahhoz, hogy minden túlköltekezést hazai erőforrásból fedezzünk. Miután Magyarországon minden jövedelemtulajdonos külföldi megtakarítások behozatalára szorul, arra volna szükség, hogy a kormányzat ne csak okos intézkedéseket hozzon (amit nem hoz), de úgy is beszéljen, hogy azt a külföldi befektetők pozitívnak értékelhessék.

– Ami azért is fontos lenne, mert a magánnyugdíjpénztárakat kiiktatták a rendszerből, így kiesett egy komoly állampapír-felhalmozó kör.

– Ha a magánnyugdíjpénztárak kezében lévő állampapírok visszakerülnek a kincstárhoz, akkor azok megsemmisülnek, tehát az államadósság kevesebb lesz. Egyúttal a belföldi tulajdonosok súlya csökken az adósságállományban. Az a furcsa helyzet áll tehát elő, hogy a külföldi megtakarítók még nagyobb arányt képviselnek majd a maradék államadósság finanszírozásában.

– Miközben a kormány gazdaságpolitikájának fókuszában az áll, hogy csökkentsük a kiszolgáltatottságunkat.

– Ehhez az kellene, hogy Magyarországon látványosan magas ütemű gazdasági növekedés szökkenjen szárba, ami nemcsak a belföldön elkölthető jövedelmeket, de a hazai megtakarításokat is növeli, s ezek terhére lehetne kiszorítani a finanszírozásból a külföldieket.

– Próbáljunk elveszni a technikai részletekben. Világos az ön számára, hogy kerül át a nyugdíjvagyon az államhoz, és ott mit kezdenek vele?

– Az, hogy az én számomra világos-e, huszadrangú kérdés, a baj az, hogy a kormány sem tudja. Nem lehet egyszerre megígérni azt, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer éves hiányát egyrészt folyamatosan fedezzük a magánnyugdíjpénztáraktól elvett vagyon kifektetéséből származó összegekkel, másrészt, hogy mindenkinek jóváírjuk az egyéni számláján a befektetéseket, plusz garantáljuk az értékállandóságot is. Nyilvánvalóan egymásnak súlyosan ellentmondó ígéretekről van szó. A felosztó-kirovó rendszer csak akkor tud garanciát vállalni arra, hogy a kifizetések értékállandósága megmarad, ha hiányát automatikusan, ingyenesen és korlátlanul finanszírozza a központi költségvetés. A felosztó-kirovó rendszer nem tőkefedezeti. Nem kompatibilis az értékpapírok egyéni számlán jóváírásával, pláne, ha azt közben el is költik.

– Ha az egyéni számlákra csak egy ígérvény kerül, akkor az ellentmondás feloldható. Igaz, ezáltal a terheket a 30 év múlva hatalomra kerülő kormány nyakába varrják.

– Akkor viszont a svéd nyugdíjmodellnél tartunk, ami soha nem ígéri a nyugdíjbefizetések és a majdan élvezhető nyugdíjak értékállandóságát. Nyíltan elismeri azt a nem kellemes helyzetet, hogy a majdan megszerezhető nyugdíj abszolút értéke elsősorban attól függ, hogy 20–30 év múlva hány fiatal dolgozik, mekkora lesz a nyugdíjjárulék mértéke, hányan lesznek, akik azt tényleg be is fizetik, nem csalnak, hanem szolidaritási alapon együtt éreznek az öregekkel. Függ a konjunktúra általános állapotáról, hogy mennyi a munkanélküli, mekkorák a tényleges bérek. Közgazdasági képtelenség, társadalompolitikailag elfogadhatatlan és nyilvánvaló hazugság amit a kormány állít: nem lehet megígérni a befizetések értékállóságát.

– Lát-ema bármilyen hazai vagy külföldi féket, amely gátat szabhat a kormány mindent felborító fülkeforradalmának?

– Most már csak az lehet az igazi ellensúly, ha a társadalom a saját bőrén és zsebén tapasztalja, hogy a kormány gazdaságpolitikája zsákutcába, sőt a társadalombiztosítás tönkretételével katasztrófába sodorja az országot.

– Európa is figyelemmel követi az itteni történéseket, a visszhangok vegyesek. De mit lát Brüsszelben, mit várnak a soros magyar uniós elnökségtől?

– A féléves elnökség jelentősége látványosan csökkent mióta az Európai Tanácsnak van állandó elnöke. A soros elnökségnek csak ritkán kell nagy horderejű politikai kérdésekkel foglalkozni. A kérdés inkább az, hogy abban a sok száz munkabizottságban, ahol a magyar főtisztviselőknek kell előkészíteni az éppen tárgyalandó ügyeket, összefoglalni a rendkívül szerteágazó vitát, megfogalmazniuk a döntési javaslatokat, lesz-e elég szakmai tudás és erkölcsi erő. Bízom benne, hogy igen. Magyarként nem vagyok érdekelt egy szégyenteljes bukásban.

– Orbán Viktor úgy foglalta össze az uniós elnökség feladatát, hogy az eurót kell a világ legerősebb valutájává tenni.

– A magyar elnökségnek ebben a tekintetben nincs szerepe. Hogy mi lesz az euróval, függ az eurozóna tagállamaitól, végső soron a legfontosabb hatalmaktól; Németországtól, Franciaországtól, Olaszországtól és talán Angliától is. Utóbbi ugyan nem tagja a valutauniónak, de az ír válság kapcsán komoly szolidaritást vállalt, és így közvetetten az eurót erősítette.

– Magyarország és az euró sorsa szorosan összekapcsolódik, hiszen amennyiben a közös valuta elbukik, és a nagy államok visszatérnek a protekcionista, befelé forduló gazdaságpolitikákhoz, az egy olyan nyitott államnak, mint amilyen mi vagyunk, szinte egyenlő a halálos ítélettel.

– Ez így van, de ennek semmi köze a soros elnökséghez. Nem jó olyan várakozásokat kelteni, amelyek teljesülése egyáltalán nem rajtunk múlik. Különben az euró fennmaradása attól függ, hogy az euróövezet tagjai hajlandóak-e felelős költségvetési politikát folytatni, menynyire hangolják össze a nemzeti gazdaságpolitikájukat, s válság esetén hajlandóak-e egymást segíteni. Végső soron pedig attól, hogy mindezt menynyire tudják elfogadtatni választóikkal.

– Ön szerint érdemes kitűznie Magyarországnak egy időpontot, hogy mikor csatlakozna az eurozónához, csak azért, hogy legyen egy cél, ami felé halad?

– Kell foglalkozni vele, de nem érdemes kijelölni egy újabb betarthatatlan időpontot. Ennek hitelessége ugyanis megkérdőjelezhető egy olyan ország esetében, amely a csatlakozás feltételei közül pillanatnyilag egyet sem képes teljesíteni. Ráadásul a gazdaságpolitikában nem látom azokat a lépéseket, amelyek abba az irányba vinnének, hogy megfeleljünk a követelményeknek.

– Kemény kritikákat fogalmazott meg a kormánnyal és Magyarország helyzetével kapcsolatban. Mindezekkel a háta mögött milyen Brüsszelben a magyarokat képviselni?

– Magyarországot lehet emelt fővel, büszkén és szakszerűen képviselni, de nem biztos, hogy a hivatalos Magyarországot. Én nem őket képviselem, hanem azokat, akik egyelőre valószínűleg kisebbségben vannak, de vélhetően a jövőben egyre inkább teret nyernek: a keményen dolgozó, becsületesen adót fizető, egymással szolidáris embereket.