– Varratni presztízskérdés. Régebben más lehetőség nem volt, akinek öltönyre volt szüksége, az szabatott. Ma ruhát csak az készíttet, aki minőséget akar: rétegigényt elégítünk ki – mondja Jáni Tamás úri szabó, aki harmadik generációs szabómesterként beleszületett a szakmába. Tizenhárom szabó volt a családban, ő az első munkáit, nővére babaruháit, óvodásként varrta. – Óriási előnyöm volt, hogy az egész családom ezzel foglalkozik – meséli. – Nekem nem ellesnem kellett a mestertől a fogásokat, addig mutatták a trükköket, amíg meg nem tanultam. Az osztálytársaim között egy sem akadt, aki a saját családjában dolgozhatott volna, én meg édesapám mellett tanultam ki a szakmát. Az iparengedélyt 1988-ban váltottam ki, azóta együtt dolgozunk.

Huszonvalahány szakközépiskolai osztálytársából már csak páran működnek eredeti szakmájukban, a többiek pályaelhagyók. Érthető: a konfekciótermékek és áruházi tömegcikkek jórészt sakkot adtak a szabómesterségnek is. Maradt egy szűk piaci rés, amit sokan úgy próbáltak meghódítani, hogy részben áttértek a konfekcióra és igyekeznek minél olcsóbban termelni. Jáni Tamás ez utóbbi megoldást megérti, de nem tartja méltónak mesterségéhez.

– Szakmai szemmel nézve kihalóban van a foglalkozásunk. A régi iparosok kiöregedtek, a fi atalokat pedig nem vonzza a terület: ez nem az a kenyérkereset, amivel karriert lehet befutni vagy pár év elteltével saját üzletet létrehozni, ha nincs egy biztos családi háttér. Sok szabóság van, de egy kezemen meg tudom számolni, akik úgy dolgoznak, mint nyolcvan éve a nagyapám: hagyományos kézi munkával. Sok varroda úri szabóságként hirdeti magát, de félig gyári technológiával dolgoznak. Velük kell versenyeznünk: ők kedvezőbb árat tudnak mondani, mert míg mi negyvenöt óra alatt készítünk el egy öltönyt, félkonfekcióban ez tíz óra.

A kézi munka háttérbe szorulásával pont az vész el, amiért a szabót választanánk: a testre szabás. A méretvétel, a szabásminta elkészítése, a szabás, a formára vasalás mind a szakmai kánon része, de a lényeg a testalkat sajátosságainak maximális figyelembevétele.

– Az áruházi cikkek nem versenyezhetnek a méretre készített ruhákkal: a gyárak nem tudják lekövetni az alakot. Nem hiába tanultunk anatómiát annak idején. Rögtön látható, melyik öltöny készült szabóságban, s melyiket akasztották le tucatnyi hasonló közül egy áruházban. Tizenhat különböző típusú méretet veszünk le a megrendelőtől, s többszöri próbával biztosítjuk, hogy a kliens az alakjához legjobban passzoló fazonú öltönyt vihessen haza.

Jáni Tamás és édesapja, Jáni Mihály műhelye mindazok előtt nyitva áll, akiknek a hétköznapi dolgok nem elég jók, s akik nem elégszenek meg a tömegcikkekkel. A mesterek tisztában vannak vele: ez nem pusztán igényesség, pénztárca kérdése is.

– Magyarországon ez ma luxusszolgáltatásnak számít. Ugyanazokkal a szövetekkel dolgozunk, mint a világ legjobb szabóságai. Angliából, egy kétszáz éves textilgyártól rendeljük a szövetet: ők szállítanak a királyi családnak is. Kintről hozunk majdnem minden alapanyagot: itthon szinte mindenféle gyártás megszűnt, vásznat, bélést sem lehet Magyarországon beszerezni. Így a megrendelőink is a vezető szférából kerülnek ki: a köztársasági elnöki hivatal, nagykövetségek, miniszterelnöki hivatal dolgozói, sikeres üzletemberek, diplomaták. A külföldi vásárlóinknak rendre leesik az álla, mert ugyanazt a minőséget itt negyedáron megkapják, mint kint. A válságot szerencsére nem éreztük: aki ma öltönyt csináltat, annak nem az a gondja, hogy esetleg elbocsátják a munkahelyéről, hanem hogy neki kell megválnia pár száz embertől.

A Jáni-műhely leginkább arra büszke, hogy az elmúlt nyolcvan évben stabil törzsvendégkört sikerült kiépíteni: sok olyan megrendelőjük van, akinek már a nagyapja is náluk varratott, a hírük szájhagyomány útján terjed. Az alagsori szabóműhely nyugodt kis sziget a divat- és munkaerő-piaci hullámok között. A szabószekrény, a vasalópárna, a régi varrógépek és próbababák mind a család szakmai életútjának szemtanúi. Jániék saját üzletüket nem érzik veszélyben, de nem tudják, ötven év múlva lesz-e még egyáltalán más úriszabó-műhely. Tamás a családi elbeszélésekből tudja, édesapja idejében még létezett külön fehérnemű-készítő, amikor a nagypapa tanulta a szabómesterséget, akkor volt még télikabát-készítő is: ma már ezek a szakmák eltűntek a süllyesztőben. Az egyetlen, ami maradt, s ami a jó szabó ismérve: a szakmai büszkeség. Ma is úgy érzik, muszáj minőséget adni, nem elég a majdnem jó: hitvallásuk a régi.

Jáni Tamás munka közben. Úgy érzi, muszáj minőséget adnia, a majdnem jó nem elég