Az egyik krízisből éppen kilábalunk, de már itt is lehet a következő válság - sugallja az IMF adósságjelentése: ha a tendenciák nem változnak, akkor a világ legfejlettebb tíz országa adósságállománya a GDP 78 százalékáról (2007) 2014-re 114 százalékra nő, de rosszabb esetben akár a 150 százalékot is elérheti. A világ adóssághegyére Magyarország 89,5 milliárd dollárt "hordott", vagyis egy magyar állampolgárra közel 9 ezer dollár (1 millió 637 ezer forint) jut.

De ne higgyük, hogy a fejlettebbek sokkal jobban állnak. Németország például 2399 milliárddal tartozik (egy főre lebontva közel 29 ezer dollárral), az Egyesült Államok pedig 6737 milliárddal (vagyis minden egyes amerikai 22 ezer dollárral). Igaz, a számok önmagukban keveset mondanak: minden esetben az országtól, a gazdaság teherbíró képességétől (és persze a pénzbeli vagy nyersanyag-tartalékoktól) függ, hogy mennyire könnyen vagy nehezen tudják finanszírozni az adósságterheket - figyelmeztetnek szakértők. A gyorsan fejlődő "kevésbé fejlettek" relatíve jobban állnak, elvégre valakinek fizetnie kell a gazdagok jólétét. Kína is tartozik, de "csupán" 870 milliárddal (a GDP 17,9 százalékával), ami a lakosságszámhoz mérten nem olyan vészes: egy főre csupán 653 dollár adósság jut.

Az Economist adósságszámlálót indított el, annak érzékeltetésére, milyen rohamosan nő a hitelek mértéke a világban. A mutató már elérte a 35 ezermilliárd dollárt - ez nagyjából Magyarország 257 évre elegendő bruttó hazai termékének (GDP) felel meg. A lap elismeri, hogy a számláló talán nem teljesen pontos, de arra mindenesetre jó, hogy felhívja a figyelmet a világ előtt álló - méreteiben akár a klímakatasztrófához hasonlítható - problémára.

- Az adósságkérdés a válság utáni években lesz majd igazán nagy gond, amit mindenképpen kezelni kell valahogy - mondta lapunknak Simai Mihály akadémikus, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének professzora, aki a világ összeomlásától azért nem tart. A kutatások szerint a gazdasági válságok normális kísérőjelensége, hogy megnő az államadósság: a leülő gazdaságot a kormányok tőkeinjekciókkal próbálják életre kelteni. Csakhogy már a válság előtt is jellemző volt az eladósodás. A német kormány például évek óta fontolgatja, hogy az alkotmányban rögzíti, mennyi új hitelt vehet fel az ország. Elvégre a politikusoknak nemcsak saját választóik, hanem a jövő generációja előtt is el kell majd számolniuk az adóssággal: a cechet ugyanis húsz-harminc év múlva fizetjük majd. A gyors növekedés éveiben sikerül ugyan valamit lefaragni az adósságból - Írország például a GDP 109 százalékáról 25 százalékra csökkentette húsz év alatt az állományt, ami aztán a válság hatására ismét felugrott 57 százalékra -, a stagnálás vagy recesszió alatt azonban komoly terhet jelent.

Mit lehet tenni? A szakértők szerint három lehetőség van. Az egyik az adóemelés, vagy legalábbis a költségvetés szerkezetének átalakítása. A fejlett világban azonban a kormányok keze jórészt meg van kötve: nemcsak egy lassuló (vagy éppen visszaeső) gazdasággal kell szembenézniük, hanem egy demográfiai bombával is. Amellett, hogy a bankok nem hiteleznek, emiatt a termelés zuhan és csökkennek az adóbevételek, emelkednek a közkiadások: egyre kevesebben dolgoznak (a leépítések mellett a társadalom elöregedése játszik közre ebben), egyre több embert kell eltartani. A szociális ellátások mellett kolosszális méreteket öltenek az egészségügyi kiadások is. Az IMF szerint az öregedő társadalom járulékos költségei nem kevesebb mint tízszeresét teszik ki a jelenlegi válság költségeinek. Ez pedig olyan bomba, ami könynyedén robbanhat.

A második - és sok szakértő által a leginkább fájdalommentesnek tartott - megoldás az adósság elinflálása. Ha például az Egyesült Államok leértékeli a dollárt, a nagy dolláradósság reálértéke is csökken. Ez azonban komoly gondokat okozhat annak a rengeteg amerikai polgárnak, akik - idős korukra takarékoskodva - állampapírokat vettek vagy nyugdíjalapokban tartják a pénzüket (ezzel többek között ők finanszírozzák az amerikai államadósságot). Az adósság elinflálása ráadásul nem is mindenhol járható út, az euróövezet tagjai (mint például Spanyolország, Görögország, Portugália vagy Írország) hiába szeretnék, egyoldalúan már nem rendelkezhetnek a valutájuk felett - ezt legfeljebb az Európai Központi Bankkal együttműködve tehetnék meg, ám a németek hozzájárulása több mint kétséges.

A harmadik megoldás Simai Mihály szerint egy nemzetközi megállapodás lenne, amelyben az államok leírják az adósságaikat. Az adósságok leírására a második világháború vége óta nem volt példa a fejlett világban, ám számos kis és közepes állam (köztük latin-amerikaiak vagy kelet-európaiak) jelentett már fizetésképtelenséget. A hírnevüknek nem tett jót, de a világ ment tovább. - Az adóssághegy ma már olyan nagy teher, amit mindenképpen kezelni kell. És ezzel kapcsolatban óhatatlanul fel kell tennünk azt a kérdést, hogy fenntartható-e a fejlett nyugati világban az utóbbi évtizedekben kialakult életszínvonal - figyelmeztet Simai Mihály.

Három megoldás az adósság kezelésére

1. Adóemelés: javítja a költségvetés pozícióját, viszont lassítja a kilábalást a recesszióból.

2. Az adósság elinflálása: az államnak olcsó megoldás, de a hitelezők veszítenek a befektetésen.

3. Az adósság leírása: gyors eredményt hoz, ám a hitelességet végképp lerombolhatja.