Sör, szocrock, szotyi

A címet korunk legjelentősebb (és méltatlanul vagy méltán ismeretlen) népi-álnaiv rockzenekarától, a nyíregyházi Jurijtól loptam, de erről majd később, most kezdjük ott, hogy:

Valamiért rátekertem az ATV nevet - nyilvánvalóan tévedésből - viselő vizuálterror-csatornára, amely a nemzeti abszurd műfaját teremti újra meg újra minden egyes pixelével, amelyet képernyőnkre varázsol, mit varázsol?, ugyan!, rálöttyent, odaken, okád; tehát e csatornán, ahol nincsen lehetetlen (nem ismerik azt), ahol még a legrosszabb értelemben vett snájdigság élő emlékműve, Aradszky művész úr is gátlástalanul megjelenhet, és mutogathat porszívót, szőnyeget, turmixgépet reklámnak álcázott, megfejthetetlen, ám érezhetően destruktív üzenetet hordozó klipekben; ahol állítólagos profik prezentálnak kellemetlen illatú dilettantizmust óráról órára, percről percre; amely műsorba a néző is bele-belepirul, nem is ritkán, ő szégyelli magát azok helyett, akik, mindegy, szóval ottan, az ATV-n bírtam elcsípni (amilyen piszok mázlista vagyok) Bayer Zsoltot, amint éppen Márai Sándort idézve buzizott, egészen átszellemült mosollyal mondta ki mindannyiszor a "buzeráns" szót, mert lehetett mondani, ugye, hisz\' Márai írta, ő csak Márai meghosszabbított micsodája volt ottan, hangképző szerv. (Idezárójelezem, hogy ugyanő, mármint Bayer a Magyar Nemzetben, mandinerből szólította föl népét, népéből valakit, az általános alanyt, hogy magyarázná már el nekem, mi fér bele a kétezer esztendős európaiba, s mi nem; amit én kedves gesztusnak gondolok egyfelől - lám, nemhiába őriztem éveken át a hátam mögötti szekrényben Bayer aktatáskáját -, másfelől pedig örömmel látom, hogy a szerzőben működik valami, amelyet higgadt önértékelésnek vagy figyelemre méltó józanságnak nevezhetnénk, hogy tudniillik mással, harmadik személlyel magyaráztatna, vagyis önnönmagát nem tartja alkalmasnak arra, hogy.)

Lényeg a lényeg: az émelygés leküzdése után határoztam úgy, hogy egyedülálló biokulturális kísérletnek vetem alá magamat: egyetlen gramm alkolhol elfogyasztása nélkül, színjózanul abszolválok egy úgynevezett nyári rockfesztivált. (Felkészültem a legrosszabbakra: alattomos, házipálinkával támadó ismerősökre, józanul hallgathatatlan zenekarokra, egyáltalán: egy büntető jellegű pszichedelikus élményre.)

Most nem megyek mélyebbre fesztiválügyben, pedig érdemes volna, országos hálózattá nőtt itten valami, ami: kábé egy kultúrkörbe tartozó zenekarok, dj.-k, szervezők, technikai emberek, na és mezei közönséggel, nem is kevéssel, több mint féltucat nyári fesztivál van már ebből a fajtából, kábé ugyanazok a zenekarok, kábé ugyanaz a programszerkezet, a nagy Sziget kicsi, vidéki testvérei, és több százezer magyar kíváncsi ezekre, létrejött egy ilyen alternatív szórakoztatóipar, sok millió forintos rendezvényekkel, komoly szponzorok; már annyira alternatív a dolog, mint amennyire hivatalos vagy mainstream a lemezgyárak környékén ugráló, castingolt playbackcsapatok, a mobilosok és kertévék szponzorálta ultragagyi ródsók, lakodalmas céllövöldék, popzenei vattacukorárusok valószínűtlen halmaza. Ez az "alternatív" annyit tesz: igazi rockfeszt, igazi zenekarokkal, és igazi (jó) arcokkal, szteroidon és szpíden nagyra nőtt, egybenyakú strici-menedzserek, autótolvajból lett producerek, szilikonból formált konzuménekesnők nélkül.

Nos, idén ezek közül a vidéki fesztiválok közül a tokaji nőtt legnagyobbra, a Hegyalja Fesztivál, amely egyébként nem tokaji, hanem rakamazi, a Tisza túloldala, ég és föld, mi több!, megyényi különbség: nem BAZ, hanem Szabolcs.

A tokaji (fenébe: rakamazi) fesztivál elsősorban - ám nem meglepő módon - borminőségben bír fölmutatni jelentős eredményeket, legalábbis a hazai, nem túl erős mezőnyben; az alapbor majdnem iható, középrossz furmint, ehhez képest az országos standard még mindig a Kecel környékéről származó, illegalitásban edződött, konspiratív nullputtonyos cudarka, a Vám- és Pénzügyőrség Országos Parancsnoksága, no meg az összes borkommandó dicsőségére.

Tehát felületileg: Tokaj rendben van, szép nagy kempingben szórakozik kulturáltan az ifjúság. A kelleténél kaotikusabb műsorállapotok miatt majdnem lekésem az én Moodomat, amely a negyven fok körüli belhőmérsékletű Bomba-sátorban vezet elő könnyű délutáni metálmatinét. A legnagyobb színpadon a minden gesztusában és akkordjában gázos, viszont helyi (szerencsi) Hooligans elől menekülök a Zöldsátor nevű népnevelési centrum felé, amely estére zenés helyszínné alakul át, nagyon kis színpaddá, néhánywattos erőlködők, hangfalak, szép halkan játszanak azok, akik máshová nem fértek, a reményfutam csöndes indulói.

Félmeztelen gimnazisták ugrálnak benn, egy osztálynyi csapat, néhány mellkason piros filccel a szlogen kétharmada: Sör, szocrock; a szotyi valamiért lemaradt, még nem igazodom ki a zenekari mitológiában annyira, hogy tudjam ennek az okát, az indokoltnál lelkesebbnek tűnő közönség a számok közötti szünetekben mindenesetre a hármas jelszót üvölti a színpad felé: sör, szocrock, szotyi! A színpadon pedig négy darab ember, négy darab gimnazistaforma tinédszer, négy darab, matrózgalléros blúzát vesztett Steinmann, mind a négy szemüveges, két kicsi tüskehajú gitáros, egy partvisvékony kétméteres, hosszú hajú basszgitáros, és egy elkeseredetten kalimpáló dobos, utóbbi kettő félmeztelen, mellkason piros filccel: Sör, szocrock.

Leírhatatlan látvány, ahogy a négy Steinmann összesen negyven dioptriával izzadtan zúz a színpadon, ahogy előttük tombol az osztály, és leírhatatlan a zene is, gátlástalan tinglitangli, polbeatoperett, pofátlan (és többnyire rossz) gimnazistapoénok. Egy korai Kispál-paródia lehetne, Buddy Holly és a Sex Pistols perverz násza, Dinnyés Józsi és a Neoprimtív találkozása egy dadaista táncházban; hamisan, súlyos ritmusproblémákkal, Uhrin Benedek junior.

Hanem: ez a rockandroll. Kompromisszummentes, gátlástalan és pofátlan izé.

Pofon a sorsnak, ahogyan Najmányi László, a legjelentősebb magyar rockandroll-gondolkodó fogalmaz legendás rockdefiníciójában.

Ha volna rendes rockandroll ebben az országban, akkor a nyíregyházi Jurij zenekarnak kellene vezetnie a Mahasz-listát, jövőre pedig már a Roskilde fesztiválon játszania a Radiohead előtt, ilyen arcoknak muszáj lenne világsztárrá lenni, muszáj lenne.

Persze nem lesznek soha. Sör, szocrock, szotyi - drága magyar testvéreim, ti már ezzel a szlogennel meg ezzel a koncerttel megtettétek azt, amit követelt a haza. Sör, szocrock, szotyi - itt állunk, izzadtan, bambán, szédülünk, teljesen be vagyunk rúgva, pedig nem ittunk egyetlen kortyot sem.

Uj Péter

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.