Tárgyalás: Megannyi kaland, színes epizód után koszinuszgörbeként is ábrázolható sorsom újra a Csongrád megyei Tisza-partok környékére vetett. Ez a hétvége maradt a nyárból horgászni. Kicsikét később értem le, mint szerettem volna, mert előbb a rokonságnak kelletett levadásznom egy kimondhatatlan nevű polcot a budaörsi Ikeában. Egy órája szoptam már a szokásos szombat délutáni csúcsforgalmat bonyolító bútoráruházban, amikor végre elvetődtem egy helósziaszevasz vevőszolgálati szakinformátorhoz. KISVÁRTATVA kiderült, hogy a polc nem a polcosztályon, hanem a Piactér nevű infernális kirakodóvásár fogasoknak fenntartott alosztályán található a sors és egy ütődött svéd - valószínűleg inkább pakisztáni - kereskedelmi szakember kegyetlen tréfája folytán. A mondott osztályon már csak negyedórányit kelletett keringenem - mint begombázott pszichedelikus horgásznovellista a hárosi örvényben - mire megleltem a polcot.

Este fél nyolcra értem a célterületre, akkor már nem sok értelme lett volna elővenni a botokat, de azt legalább láttam, hogy nagyjából fölösleges is lenne itt bármivel próbálkozni, jó métert áradt a víz két nap alatt, ilyenkor maximum uszadékfát érdemes gyűjteni, akinek az a hobbija. Ez még nem szegte kedvemet, edzett horgász vagyok én, pontosan tisztában vagyok vele, hogy a legsúlyosabb idő- és vízjárási események szükségszerűen esnek mindig arra a néhány napra, amit az ember szabadságként víz mellett próbál tölteni: az árvíz, a vihar, a drasztikus apadás, a romániai szennydugó mindig lecsap. (Ja, jut eszembe, a román elnök sír, hogy itt még nagy baj lehet a zagytározókból, meg nem bírják a gátak, környezeti katasztrófa meg minden. Hát, baszeszku, nem sírni köll, hanem odahatni, bezárni, fölszámolni, rendet csinálni, mert ha nekem ezek, baszeszku, megint ciánoznak, akkor én belépek a Magyar Gárdába, hogy egyetlen döglött busával a kezemben harcoljak az ezeréves határokért.)

Másnap estére mégis rábeszéltem magam, hogy ha horgászni nem is, gyakorolni lemegyek a vízre, mégpedig legyes dobást gyakorolni, ami még az egész horgászmizérián belül is a legperverzebb, legmacerásabb dolog, mindegy, nemrég kaptam egy legyezőbotot Magyarország legnagyobb nem pszichedelikus horgásznovellistájától. Biciklivel akartam menni, adjunk a sportnak, összepakoltam tizenöt uszkve húszkilónyi cuccot, először is a mellig érő neoprén csizmát egy hátizsákba, aztán a szerelékes táskát, a botokat, kicsikét görnyedezve, kétkerekű sherpaként nekilódultam. Áttekertem a falun, föl a gátra, aztán az ártéren össze-vissza, hogy találjak egy helyet, ahol be tudok állni legalább derékig a vízbe. Letekertem vagy négy-öt kilométert terepen, mély talajon, majdnem harminc fokban, izzadtam, mint a ló. Megvártam, míg a környékbeli üdülőtulajok kicsit föloszlanak, mégse rajtam röhögjenek, amikor settenkedek a huszonnégy fokos vízbe bele a mellesben. Végre a víz mellé kavarodtam, a víz persze süket, sehol egy rablás, a víz mocskos és habos.

Lecuccoltam a hátizsákot, elő a csizmát, csomagoltam kifele a botokat, az orsó... izé, hát, az orsót, ahogy van, zsinórostul otthon hagytam. Néztem egy negyed órán át a szép, nyugodt vizet, próbáltam sztoikus álnyugalommá vagy panteista optimizmussá forralni magamban a dühöt, fecskék kapdosták a folyó felett repkedő bogarakat, a szemközti parton egy szürke gém figyelt. Összepakoltam szép lassan, visszatekertem a bázisra, erre a nyárra ennyi volt a horgászat a Tiszán, legalább több marad a ciánnak.

Befejezés: Sok szép élménynyel gazdagodva tértem nyugovóra.

*Riff: Csongrád megyéből elszármazott legendás horgász és mesélő. Mitikus alakja gyakran tűnik föl a Szeged és Mindszent közötti Tisza-szakasz horgászmondáiban.
Csentó: A Pó folyóra harcsázni járó magyar horgászok nyelvjárásában a száz kiló körüli óriásharcsa elnevezése. A horgászszlengbe visszahurcolva inkább csak annyit jelent: nagyon