A televízió elterjedését kísérő morális szorongáshoz hasonló aggodalom kísérte a múlt század közepén a ponyvaregények megjelenését, melyeket a szépirodalmi regényekkel vetettek össze, majd később, századunk elején a némafilmet, melyet a színházhoz képest éreztek fenyegetőnek, és ugyanez az aggodalom fedezhető föl most a televízió megítélésében, amely a már polgárjogot nyert mozival szemben okoz nyugtalanságot.

A médiaellenes vádaskodások azt a látszatot keltik, mintha a tévé maga találná ki és terjesztené a társadalomban másutt - iskolában, munkahelyen, közéletben - nem létező erőszakot. Azt kérdezik, hogy milyen hatással van a tévéerőszak a társadalomra, és nem azt, hogy honnan és miért került be az erőszak a televízióba. A média hibáztatása ezért olyan, mint amikor leütötték annak a fejét, aki a rossz hírt hozta. A félreértés azon alapul, hogy az erőszak médiajelentését névértéke szerint veszik, valóságos erőszaknak gondolják, ahelyett, hogy szimbólumnak tekintenék, amely jelentése sok mindentől függhet.

Számítások készülnek arról, hogy mire egy gyerek felnő, már több tízezer gyilkosságot lát a tévében. Úgynevezett tudományos tények igazolják, hogy az erőszak látványa negatív hatással van a felnőttekre, de különösen a gyerekekre, mert negatív pszichológiai modellt mutat a nézőknek, utánzásra csábít. A kérdés több tízezres nagyságú irodalmában természetesen mindenre és mindennek az ellenkezőjére is lehet példákat találni. Mindenesetre meglepő, hogy mennyire szegényesek a negatív hatást támogató bizonyítékok: az 1977-es és az 1992-es összegező munka sem tudott ilyen tényeket kimutatni. Megengedhetetlen leegyszerűsítés ezért tudományosan bizonyított oksági kapcsolatot tulajdonítani a médiának, és azt hinni, hogy a médiaerőszak automatikusan valóságos erőszakot szül.

Erősen kétséges értékűek azok a bizonyítékok, amelyek minden tévében látható erőszakot egy kalap alá vesznek. Egyformán bírálták el például, ha egy rajzfilmben látunk valami durvaságot, és azt is, ha a pozitív hős követett el a jó cél érdekében valamilyen erőszakot a valódi kegyetlenkedések ellenében. Egymás mellé került a Bud Spancer-filmek csihi-puhija és egy Machbet-adaptáció teljesen ellentétes tartalmú könyörtelensége. Tisztázni illene tehát a tévében és az életben is nagyon sokféle formában megjelenő és sokfajta erőszak valódi természetét. Mivel azonban ezt soha nem tették meg, ezért a tévéerőszak kritikusai logikusan jutottak el olyan komikus következtetésekig, hogy a vádlottak padjára ültessék Tomot és Jerryt, vagy hogy méltatlanul üldözzenek egy olyan kitűnő tudományos fantasztikus melodrámát, mint az X-akták.
Hasonló kételyek vetődnek fel az erőszak utánzásának tézisével kapcsolatban is. Nem az vitatható, hogy előfordulnak-e vagy sem, hanem a magyarázatuk. Császi Lajos úgy fogalmazott: Ha például hárommillió ember megnézett egy filmet, és abból egyvalaki elkövetett a filmben látott hasonló gyilkosságot, akkor abból nem az a tudományos következtetés, hogy a film erőszakot szül, hanem valami egészen más. Az, hogy vajon miért nem követett el 2 999 999 néző ilyen gyilkosságot, és hogy mi lehetett az egyedi oka annak, hogy arra az egyetlen emberre ilyen hatással volt a film. A látvány és a cselekedet között egyébként nagyon bonyolult kapcsolat van: amit látunk, azt nem mindig hiszszük el, amit elhiszünk, azt nem akarjuk mindenáron utánozni. A kérdés ilyen józanabb megítélését mutatták azok az angol felmérések is, amelyek szerint az embereknek mindössze húsz százaléka gondolta, hogy a tévéerőszak komoly társadalmi probléma lenne.

Minden társadalom a civilizáció által törvényesített, ésszerűsített és szabályozott, azaz elrejtett erőszakon alapul. Úgy látszik, hogy a szabályozás egyik formája azonban éppen az, hogy miközben a történelem során az életben egyre inkább visszaszorul a brutalitás, addig annak ábrázolása egyre gátlástalanabb méreteket ölt. Az ókorban például a birkózásban el lehetett törni egymás végtagjait, viszont a festményeken, szobrokon csak a birkózók harmonikus képét volt szabad mutatni. A modern világban ennek ellenkezője történik: bonyolult szabályok korlátozzák az erőszakot a hétköznapokban - tilos a fizikai fegyelmezés az iskolában, a családon belüli erőszak is büntethető -, miközben a megjelenítésben szinte minden megengedett. Úgy tűnik azonban, hogy ez egyáltalán nem káros, sőt éppen a fiktív történeteken keresztül szocializálódunk az erőszak természetének megismerésére, éppen ezeknek a tanulságaként ítéljük el és kerüljük el az életben az erőszakot. A tévéerőszak csupán előhívja és felnagyítja azt a modern életben elrejtett és visszaszorított erőszakot, amelynek gyökereit már nem ismerjük, és ezért feldolgozni sem tudjuk. A film nézése közben részeseivé válunk az erőszakkal kapcsolatos tabuk megsértésének, majd fokozatosan eljutunk a helyzet és következményei megértéséig, a feszültségek levezetéséig. Mi több, a populáris kultúra fiktív történetei azt is lehetővé teszik számunkra, hogy büntetés és bűntudat nélkül sértsük meg az erőszakkal kapcsolatos társadalmi tabukat.

A tévékrimi olyan szimbolikus környezetnek tekinthető, amelynek célja a kollektív identitás kialakítása a nézőkben. Erre azért van szükség, mert a modern világban az identitás állandóan destabilizálódik, ilyenformán annak rekonstrukciója véget nem érő folyamat.

A tradicionális társadalmakban a politikai elit által támogatott vallás, majd később a nemzetállamokban a magasabb kultúra töltötte be a társadalom kulturális integrációjának a feladatát. Ez adott választ a végső kérdésekre az életről, a halálról, az igazságról és a jóról. Ma, a késő vagy reflexív modernitás időszakában a korábban mélyen lenézett populáris kultúráé ez az integrálószerep. Az élet teljességét és értelmességét hozza vissza szimbolikusan abba a világba, amely már nem tud egységes és mindenki számára elfogadható magyarázatot adni az élet legalapvetőbb kérdéseire. Történetei igazolnak vagy elítélnek bizonyosfajta magatartást és gondolkodást, pontosabban a maguk leegyszerűsített és túlzó módján nemcsak informálnak és orientálnak, de szentté is avatnak vagy kiátkoznak, azaz a morális rendet is közvetítik. Tetszik vagy sem, a modern társadalmak integrációja elképzelhetetlen a határsértéseket és az értük járó büntetéseket bemutató modern bűnügyi mesék nélkül.

A szórakoztatás tiszta, erőszakmentes múltjának a konzervatív víziója maga is ideológiai fikció. A szórakoztatás társadalomtörténete azt mutatja, hogy az erőszak mint szórakoztatás évszázadokkal megelőzte a televízió megjelenését, és ezért enyhén szólva vitatható a tévé felelőssége az erőszak feltalálásában.

Minden kultúrának megvannak a maga favorizált szimbolikus erőszakformái, amelyek fontos értelmező funkciót töltenek be. A bikaviadalon keresztül például a társadalom legalapvetőbb értékeit - a halált, a férfiasságot, a szenvedélyt, a büszkeséget, a nyereséget, a veszteséget, a szerencsét - dramatizálják újra. Egy tanulmány az indonéziai Bali szigetén népszerű kakasviadalokról azt írja, hogy a rendkívül békés, udvarias, sőt a mi fogalmaink szerint gátlásos szigetlakók közül sokan szinte önkívületben vesznek részt a sarkantyúval felszerelt és egymás ellen felhergelt kakasok gyilkos viadalában, hogy utána ismét békésen térjenek vissza a rendkívül aprólékosan szabályozott, semmiféle konfliktust meg nem engedő életükbe. A holland gyarmatosítók a civilizáció nevében a múlt században betiltották a kakasviadalokat, így azokat mára már csak egy kisebbség űzi illegálisan. Ugyanilyen okból tiltották be évszázadokkal ezelőtt Angliában az alsóbb osztályok között akkoriban rendkívül népszerű kutyaviadalokat is. Úgy látszik tehát, hogy nemcsak az erőszak visszaszorítása történelmi trend, de az erőszak szimbolikus kiélésének formái is finomodnak, és egyre inkább a fantázia birodalmába kerülnek át. Meglehet, egyszer a bikaviadalok helyét is a komputeres animációk veszik át a bikák és mindnyájunk örömére.

A tévéerőszak így elsősorban nem a néző problémája, nem egy olyan társadalmi probléma, amellyel a közéletnek és a tudománynak is foglalkoznia kell, hanem pont fordítva: a politikusok, a társadalomkutatók és más közéleti személyiségek által koholt ideológiai probléma a modern társadalom válságáról, amelyet a nézőkre projektálnak.

A televízió egyik nagy érdeme, hogy visszaviszi a gyilkosságot oda, ahová való: a családi otthonba. - mondta Alfred Hitchcock. A félelemkeltő műveken keresztül a modern világ hátborzongató tanítómeséi nyomulnak be ellenállhatatlanul a lakásunkba, amelyeket éppen azért tekintünk hitelesnek, mert diszharmonikusak. De ez nem azt jelenti, hogy a bűnözést tanítanák, hanem hogy a normák megsértésére irányuló fantáziáinkat éljük ki a segítségükkel. A tévéerőszak nem forrása a mindennapi erőszaknak, hanem éppen megfordítva, annak szimbolikus modern helyettesítője. Ezért a betiltására, korlátozására, cenzúrázására irányuló törekvések nemcsak hatástalanok, hanem feleslegesek is. Aligha véletlen egyébként, hogy a tévéerőszak elleni fellépés célja minden konzervatív párt programjában felfedezhető. A populáris kultúrával szembeni értetlenség és a médiával szembeni agresszió fejeződik ki bennük. Valójában a tévéerőszak sokkal többet tesz a modern társadalom értékrendjének elsajátítása és állandó megújítása érdekében, mint azt kritikusai be mernék vallani maguknak.

Miért kezd valaki médiával és a populáris kultúra kutatásával foglalkozni, aki
végzettsége szerint orvos és szociológus? - kérdésünkre Császi Lajos így válaszolt: A
hatvanas években a tudomány ígérte a legmélyebb belátást az élet dolgaiba, mert a
hivatalos ideológiai megszorítások a legkevésbé érintették. Ezért választottam az
orvostudományt. Mint gyakorló körzeti orvos azonban látnom kellett, hogy a gyógyítással
kapcsolatos tevékenységek hetven százaléka nem orvosi, hanem társadalmi természetű,
ezért lettem szociológus. Akkoriban a szociológia és a társadalomtudományok kerültek
olyan helyzetbe, hogy segítségükkel különösen messze el lehetett menni a valóság
feltárásában. Azt tapasztaltam viszont, hogy a korábban objektívnek gondolt társadalmi
tények hetven százaléka nem érthető meg azok nélkül a hiedelmek, szimbólumok,
motivációk, értékek és normák nélkül, amelyekbe bele vannak ágyazva. Napjainkban
ezért úgy látom, hogy a média és a populáris kultúra kutatásáé a centrális szerep.Császi Lajos a Replika című társadalomtudományi folyóirat áprilisi számában publikált tanulmányt Tévéerőszak és populáris kultúra: a krimi mint morális tanmese címmel. Ebből kitűnik, hogy egy tőlünk nyugatra évtizedek óta folyó tévéerőszak-vita gyűrűzött mostanság be hozzánk, pontosabban annak csak az egyik oldala, amely a tévéerőszakban a nézőre leselkedő fenyegetést akar látni. A szociológus álláspontja ezzel ellentétes. Az idézetek a fenti tanulmányból valók. Az alapszöveg a szociológussal folytatott hosszabb beszélgetés szerkesztett változata.