Annyi jogunk van, amennyit ismerünk belőlük? Annyi, amennyit engednek a törvények? Annyi, amennyit adnak belőle? Egyik sem. Lehet, hogy nem így van, de ezt szűrtem le tanulságként ebből a könyvből. Gönczöl Katalin azért vívott ki magának országos elismerést (bátran mondhatom: szeretetet), mert annak is utánajárt, amit nem kértek - csak észrevett valamit; annak is, amit nem tudnak kérni (például az öregek helyzete a szeretetotthonokban), de ott is körülnéz, ahol függelemsértés ténye foroghat fenn, ha netán kérik (például a rendőri állomány helyzete). Kényelmetlen kérdéshalmazokba éppúgy belekavar, mint hálás témákba. A könyv elején a riporter (Kóthy Judit) megkérdez politikusokat, hogy mi lehetett a baja a politikai establishmentnek, hogy nem támogatta Gönczöl újraválasztását. Végre az egyikük kibökte, hogy ugyan nem tudja bizonyítani, de az ombudsman kérdései, jelentései, kínos megjegyzései, a konszenzus által betemetett ügyek feltárása - szép lassan gyűjtögették neki a fekete pontokat, míg aztán jobbnak látták, ha nem ő van ott.

Vagyis, hogy nagy lépés volt az ombudsmanrendszer felállítása, időzítése is kitűnő volt, működtetése még inkább. De Gönczöl példáján látható, nem mindegy, hogy ki vezeti a hivatalt, vizsgálatot, azaz, hogy ki fogja a köznapi emberek kezét. Mert ez az intézmény per definitionem kritikai természetű, "megpiszkál" struktúrát, hivatalt, jogszerkezetet és természetesen a döntési helyzetben lévő szereplőket. Ez utóbbi sért, bosszant, sőt veszélyes, mert valakiknek kényelmetlenséget okoz. Ezt a kényelmetlenkedő szerepet vállalni kell, mondjuk ez a "normál A hang", e nélkül az ombudsmanrendszer nem működik.

Hát ezért volt nagyszerű ez a hat év. Gönczöl Katalin életét tette fel a demokrácia mikrostruktúrájának védelmére. Mert a nagy intézmények (parlament, pártok, jogalkotás) messze vannak az egyes embertől, viszont tudta, hogy ők azon mérik a respublika súlyát, mennyiben segít rajta, ha igazságtalanság éri, mit tesz jóvá abból, ami megnyomorította, egyáltalán észreveszi-e valaki, ha munkahelyi, intézményi, jogi galibái akadnak. Mert Gönczöl akkor is vizsgálódott, ha feltűnt neki, hogy valahol, valamiért nagyon csöndben vannak. Én korábban valahogy úgy képzeltem ezt az intézményt, hogy mondjuk valaki három éve nem kapja a nyugdíját - hivatal packázása, aktatologatás, trehányság, netán kitolás miatt -, de aztán ír egy levelet az ombudsmannak, az hipp-hopp kivizsgálja az ügyet, és az illető megkapja a nyugdíjat. Hát estem le a székemről, mikor olvastam, hogy egy-egy javaslattétel mögött milyen széles történelmi, jogi, politikai, szociológiai szakanyag ismerete áll, mekkora empátia szükségeltetik hozzá mind lefelé - a "kérelmezőt" hallgatva -, mind felfelé-oldalra - az intézményi struktúra sértődékenységét illetően. (Tudniillik nehogy olyat javasoljon, amibe jogilag ugyan nehéz belekötni, de mert felszívják a vizet, elfektetik az ügyet, hogy csak azért se legyen igaza. És bizony olyan ügyeket is vállalt - mint például a lakhatási jog, magyarán harc a lakáskamat emelése után pillanatok alatt fizetésképtelennek bizonyulók kilakoltatása ellen -, amivel sok tyúkszemre lépett. Így, jogi nevén említve, ez az ügy semlegesnek tűnik, pedig hány család, emberélet megmentését, a végső leromlástól való szabadulást jelentette az ombudsman küzdelme. Még ha megoldást nem sikerült is kicsikarnia.)

A könyv nemcsak Gönczöl Katalinnal készült mélyinterjú - ez a kötet gerince -, de Kóthy az ombudsman környezetét, politikusokat, munkatársakat, önkormányzati vezetőket is megkérdez. Sőt a könyv végén táblázatok, joganyagok, mellékletben beadványok, döntések, az ilyen-olyan hivatalok válaszai is olvashatók: egy intézmény életének személyes és jogi dokumentációja. Amiből az olvasónak kiderül, micsoda kásahegyben kellett jobbítást, jogorvoslatot, azaz emberi gesztust produkálni. Pedig Gönczöl Katalin nem akarta eltúlozni pozícióját. Szerényen említi, hogy csupán négy esetben fordult a legfelső fórumhoz, az Alkotmánybírósághoz. A többiek - mindösszesen 4400 ügy! - nagy részükben joghézagok megszüntetésére irányultak, vagy negatív diszkriminációk ellen léptek fel, azaz bennünket védelmező javaslatok voltak, címzettjei megoszlottak a "felettes szervek" között, vagy jogszabály-módosítási indítványban (kormányzati, minisztériumi, önkormányzati rendelet testre igazításában) végződtek.

Ez így elmesélve még mindig elvontnak, jogdefiníciós birkózásnak tűnik. De ha emlékezünk például az elmegyógyintézeti vizsgálatára (meg az azt körülvevő médiahajcihőre), érzékelhetjük, hogy Gönczöl folyton-folyvást a forró ügyeket kereste fel, ahol csendes szenvedést, kisiklott struktúrát, rosszul kialakított jogi környezetet talált. És ebben a kutatásában számos esetben sikerült törvénymódosítást kicsikarnia - ahogy ő mondja, 250 esetből csak harminckét százalékot nem fogadtak el. Vagyis belenyúlt a demokratikus jogi struktúrába, az "esetek" az ő kezén arra szolgáltak, hogy intézményesen, a törvényhozási alapoknál igazítson valamit a rendszeren, hogy később kevesebb visszásság forduljon elő. (Fordítom magyarra magamat: hogy ritkuljon az a lehetőség, ahol a jó népet szívatni lehet.) Hát ez kemény munka lehetett, de sikeres volt. Ennek a mikro- és makroküzdelemnek dokumentuma ez a kitűnő kötet.

"Kóthy: Miután eldőlt, hogy Gönczöl Katalint és Majtényi Lászlót nem jelöli újra a köztársasági elnök, megköszönte-e a főméltóságok közül valaki a munkájukat? Gönczöl Katalin: Nem."

Hát akkor - nagyképűség nélkül, mint állampolgár - én megköszönöm.