- Kintorna ez, nem verkli, bár a köztudatban a kettő ugyanaz! - magyarázza Bea néni, és felvilágosít a különbségről: az egyikben sípokat, a másikban húrokat vagy tüskés fahengert mozgat a fújtatóból áramló levegő. A doboz lelke a régi dalokat őrző lyukszalagos tekercs. A tekeréshez pedig nem kell más, csak szív és egyéniség. Bea néni szerint ez a jól bevált kintornás recept, amelyet még a férjétől örökölt.

Haypál Bertalan egykor kirakatrendező volt a kelenföldi Közértnél, felesége a Mézes Mackó üzletvezető-helyetteseként ment nyugdíjba. Utazgatni kezdtek, barátokat látogattak, a véletlen pedig egy újfajta szenvedély felé sodorta őket.

- Ott állt a verklis Graz főterén - idézi fel a mindent eldöntő pillanatot Bea néni -, és mi csak hallgattuk földbe gyökerezett lábbal. Gyönyörűen tekerte azt a hangszert, még egy majom is ült a vállán; ő szedte össze a pénzdarabokat. Hazatértünk után a férjem addig hajtogatta, hogy kéne egy ilyen verkli, mígnem a külföldi barátok szereztek neki egyet. Fogta, kiállt vele a Vörösmarty térre, és úgy tekerte, mintha örökké ezt csinálta volna.

Bea néni fényképalbumot vesz elő; örömmel ismerek rá a sármos, idős úrra, aki előtt annyiszor ácsorogtunk a kisfiammal. - Hát nézze, milyen elegáns volt, ahogy megemelte a kalapját! - mutatja a képeken. - Ő aztán soha nem fázott, nem volt éhes, nem jött haza fáradtan. A verklizés lett a mindene, egészen a haláláig.

"Kintornás Berci, II. Margit dán királynő utcai zenésze" - ez áll a nyugalmazott kirakatrendező névjegyén, írásba rögzítve a megtisztelő címet, melyet budapesti sétája során a királynő adományozott neki.

Az album azonban ezzel nem ér véget: a képeken feltűnik Bea néni girardi kalapban, verklivel, megörökölve férje utolsó helyét a Várban. Vajon mi vitte rá ezt az aprócska asszonyt, hogy magára maradva hangszert cipeljen, és jelmezbe bújva kiálljon az utcára zenélni?

- Igaz, én azelőtt nem játszottam, de a kintornás világ kezdettől fogva az enyém is - szól a magyarázat. - Mindenen közösen spekuláltunk. A régi hangszert több-síposra cseréltük, Bécsbe jártunk fesztiválokra, Európa legjobb verklisei lettek a barátaink; leveleztünk velük. Úgy éreztem, Bercinek és a saját élményeimnek tartozom azzal, ha folytatom a verklizést. Egy napon felmentem a Várba, és odaálltam, ahová a férjem szokott.

Eleinte Bea néni is fizette a tanulópénzt: hol a többi utcai zenész piszkálta, hogy nem jó helyen áll, hol a verkli belsejében romlott el valami. De ő nem törődött semmivel. Feltámadt benne a szunynyadó szereplésvágy, élvezte, ahogy körülállják, örült a sikernek. Alig várta már a következő hét végét; új szoknyát, fodros blúzokat varrt magának, kiment a bolhapiacra egy jó kalapért. Mert - mint mondja - nem lehet csak úgy egyszerűen közönség elé állni. Kell valami blickfang, amire felfigyelnek. Aki pedig előveszi a fényképezőgépet, az díjazza is a mutatványt: van olyan, hogy egy kétforintossal, van, hogy többel, de így is megéri. Jól jön az a kis pénz a nyugdíj mellé.

Bea néni ma már állandó szereplője a Vár nyüzsgő életének. Az ott lakók régi ismerősként üdvözlik, az utcai zenészek tiszteletben tartják a helyét. A turisták lélektanáról pedig regényeket tudna mesélni: - Olyan kedves az a sok kis japán, az egyforma vászonkalapban; fotóznak, hajlonganak, köszöngetnek. Aztán a hangos németek: megállnak, énekelni kezdik a dalaimat. Az olaszok megölelgetnek: "Beatrice, gyere el hozzánk!" Ez mind nagy élmény nekem!

Ki gondolta volna egykor a kaszinótojások, majonézes saláták, aszpikos marhanyelvek közt, hogy a helyettes üzletvezető asszonyt merre terelgeti az élet? Hogy egyszer még sikeres utcai zenész válik belőle, aki sorra kapja a felkéréseket: szállodákba, rendezvényekre hívják, sőt még Párizsba is, a magyar napokra. - Párizsban ugyan nem játszottam, csak négy napon át zokogtam - meséli Bea néni, kezében a múlt szeptemberi meghívóval -, a verklim ugyanis elkeveredett a repülőtéren. Nem is lett meg, csak miután hazaértem Budapestre. Nagy megkönynyebbülés volt viszontlátnom, mert egy hangszert már elloptak tőlem. A mostani végül szerencsésen megkerült.