A háttérben szólt a rádió, miközben jártam valahol. Véletlenül elkaptam egy mondatot: "A legrosszabb kereszténység is jobb, mint a legjobb pogányság". Nem tudom, milyen műsorban és ki mondta ezt, csupáncsak annyi volt egyértelmű a rövid részletből, amit hallottam, hogy egyházi hivatást gyakorló személy nyilatkozott így.

A kereszténység számomra igaz és szent ügy, az idézett mondattal azonban semmiképpen sem tudnék egyetérteni. Meggyőződésem szerint a rossz kereszténység mindennél rosszabb. Szeretném megindokolni ezt a határozott és súlyos kijelentést. A rossz kereszténység nem tagadja, nem támadja a kereszténységet, hanem miközben vallja -, esetleg éppen harcosan vallja - alapelveiben torzítja el. Meghamisítja, meghazudtolja, és ez az, ami mindennél rosszabb.

Nézzük például ezt a történelemből jól ismert fogalmat: "keresztes háború". A szó önmagában is önellentmondás. Az a valaki ugyanis, akire a kereszt szó emlékeztet, aki a kereszténységet alapította, ezt tanította: "szeresd ellenségedet!" Híres hegyi beszédében hangzott el ez a felhívás, mégpedig mellbevágó, vitathatatlan logikájú kérdés kíséretében: "Mert ha csak azokat szeretitek, akik titeket szeretnek... mit cselekesztek másoknál többet? ... Hiszen a bűnösök is szeretik azokat, akik őket szeretik!" (Máté evangéliuma 5,44. 46. 47; Lukács evangéliuma 6, 32.) Nyilvánvaló: a bűnösök, avagy a pogányok is tudnak annyit, hogy szeretik azokat, akik őket szeretik. Ha pedig a keresztények nemcsak hogy nem szeretik ellenségeiket, hanem még hadjáratot, "keresztes háborút" is indítanak ellenük, akkor ez bizony nem kereszténység, hanem olyasvalami, ami a legrosszabb pogányságnál is rosszabb.

Keresztes háborúk pedig voltak. Mégpedig nemcsak Jeruzsálem visszafoglalásáért, az iszlám ellen, hanem az úgynevezett eretnekek, a másként gondolkodók vagy másként hívő keresztények ellen is. Nem is csupán némely esetben, tévedésből, kirívó szélsőségként, hanem következetesen, szilárd ideológia alapján, évszázadról évszázadra, kidolgozott módszerekkel.

Sok szó esik most a Terror Háza múzeum megnyitásáról, a két önkényuralmi jelkép - a vörös csillag és a nyilaskereszt - egymás mellé állításáról. Tragikus valóság, hogy joggal melléjük lehetne tenni, harmadik önkényuralmi jelképként, a keresztet is. Nagy magyar festőnk, Zichy Mihály ilyen minőségben festette oda a keresztet híres képeire (Zsidó mártírok, A pusztítás géniuszának diadala) - mintegy eszmei tiltakozásul. (Mindkét kép megtekinthető a Somogy megyei, zalai Zichy-múzeumban.)

Fegyveres keresztes háborúról ma nincs szó, de eszmei keresztes háborúról sajnos nagyon is. Nincs-e jelen a mai magyar közéletben, sokak gondolkodásában és viselkedésében a keresztes háborúk tipikus mentalitása, szellemisége?

Két országgyűlési képviselő - mindketten lelkészek - önálló képviselői indítványt nyújtottak be 2001. december 11-én. Javaslatot tettek egy Tárcaközi képviselet elnevezésű szervezet felállítására, a "társadalmi önvédelem összehangolására", az ún. szektaveszéllyel szemben. Működését és szervezeti rendjét a javaslat értelmében a kormány alakítaná ki, és vezetőjét is a kormány nevezné ki. Az indítvány nem kerülhetett már a parlament elé. De így is, a puszta jelenség is súlyos veszélyt jelez. Elegendő kiemelni néhány eszmét és jellegzetes kifejezést a javaslat szövegéből a fentiek alátámasztására:

Az ártalmasnak vélt, állított "szellemi befolyásolással szemben" kormányhivatalt kell felállítani, hogy előmozdítsa "a társadalmi fellépést a csalárd befolyásolással" szemben. Mindez vonatkozik "az új, vagy újszerű vallási és más szellemű kezdeményezésekre, mozgalmakra és közösségekre". Ezek ugyanis veszélyeztetik az állampolgárok, különösképpen a fiatalok "társadalom túlnyomó többsége által elfogadott társadalmi normák szerinti szocializációját". E "társadalomellenes befolyással" szemben szükséges a "tájékoztatás és képzés" és ebben főképpen a "köztisztviselőket, közalkalmazottakat és a pedagógusokat" kell részesíteni. A felállítandó tárcaközi képviselet feladata lenne "az érintett állami hatóságok intézkedésének, fellépésének összehangolása a destruktív szellemiségű csoportosulásokkal szemben", valamint "törvénymódosító és ágazati jogi szabályozás kezdeményezése az állampolgári jogokat sértő szellemi befolyással szembeni fellépés érdekében".

Nem szükséges magyaráznunk, hogy milyen kategóriába tartozik az az eszmeiség, amely az általa veszélyesnek tartott szellemi befolyásokkal szemben kormányhivatallal, kötelező ideológiai neveléssel és korlátozó törvényekkel akarja felvenni a harcot, "tár-sada-lom-elle-nes-nek" minősítve a hozzá képest másként gondolkodókat. A javaslat "a társadalom túlnyomó többsége által elfogadott normáktól" eltérő eszméket valló irányzatokról beszél. Nyilván erős túlzás, túlzó magabiztosság nyilatkozik meg a "túlnyomó többség" kifejezés alkalmazása által. De ha a társadalom túlnyomó többsége vallaná is a szóban forgó képviselők által vallott elveket, akkor is, hol maradnak a kisebbségi jogok és a lelkiismereti szabadság elemi és alapvető emberi jogként való elismerése?

Keresztes háború bizony ez is. Fegyverek ugyan nem csattognak, de az éles kirohanások a "pufajkások", "liberálisok" és "szektások" ellen arról tanúskodnak, hogy elvakult harag dúl a szívekben és agyakban. Komolyan gondolják egyesek, hogy kizárólag csak bizonyos eszmékben gyökerezik a gonosz, nem pedig az "ordas" emberi természetben, amely a történelem során változó ideológiai formákban "reinkarnálódik"? (Hozzáteszem: a kommunizmus ún. üldözöttjei közé tartozom, nincs okom és szándékom védeni az elfogadhatatlant.)

A (valódi) kereszténység nevében csak szégyenkezni lehet. És félteni az ateista-materialista eszmékből kiábrándult, csalódott szekularizált embereket, akik most a kereszténységből fognak örökre kiábrándulni. Törvényszerű, hogy allergiás reakciókat váltanak ki belőlük az efféle megnyilatkozások. Miért nem "megtéríteni" és megnyerni kívánja ez a sajátos harcos kereszténység a megítélése szerint káros eszmékkel fertőzötteket? Ez sokkal jobban megfelelne a jézusi eszméknek. Miért akarja megtérítés helyett - legalábbis eszmeileg - üldözni, megsemmisíteni őket? Mi változott akkor a középkorhoz képest - a külső történelmi körülményeket kivéve?

Mit is jelentene a kereszténység alapítója által meghirdetett "szeresd ellenségedet" elv érvényesítése? Még a legkomolyabb keresztények is nehezen emésztik meg ezt a magas erkölcsi kívánalmat, bizonyos értetlenséggel állnak vele szemben. Nem arról van szó, hogy lángoló érzelmekkel szeressük ellenségeinket. Ez nem természetes és nem is lehetséges, hiszen érzelmekben gazdag szeretet csak kölcsönösségben valósulhat meg.

Jézus etikájában a szeretet mindenekelőtt egy szilárd és következetes erkölcsi elvet jelent: a másokra tekintés, a másokkal való együttérzés és a másokért való szolgálat elvét - az önzéssel és az egoizmussal szemben. Az ellenség szeretete tehát mindenekelőtt azt jelenti, hogy tudomásul veszem: nem vagyok egyedül a világon, a másiknak éppúgy joga van a gondolkodáshoz, az önkifejezéshez és a szabadságban megvalósuló boldogsághoz, mint nekem. Továbbá azt, hogy még ha a másik mégolyan hevesen ellenségeskednék is velem szemben, akkor sem veszem fel a kesztyűt. Engem nem mozdíthat ki a változatlan jóakarat, az önzetlen szolgálat és a békességre való készség magatartásából, mivelhogy a szeretetet - a másokért és a másokkal való békés együttélés elvét - életemet és erkölcsi magatartásomat meghatározó alapelvként fogadtam el. A kereszténység csak akkor lehet "sóvá" az emberi társadalomban, csak akkor adhat annak "jó ízt", csak akkor közvetíthet neki megtartóerőt, ha belső indítékokból fakadóan követi a "szeresd ellenségedet" elvet.

Mintha jobban értenék a kereszténységet, avagy legalábbis "keresztényibbek" lennének gyakorlati magatartásukban azok az alkalmasint "pogány" újságírók, akik arról írnak, hogy országunknak csak akkor van kívánatos jövője, ha az a fél, amelyik győz a választásokon - bármelyik legyen is az -, nem akarja ezután betonba taposni a másikat, folytatva az áldatlan, ádáz ellenségeskedést, hanem legalábbis egyenértékű, azonos szabadságjogokkal rendelkező embernek tekinti a másként gondolkodó másikat.

Vankó Zsuzsa
teológiai tanár