Az amerikai fogyasztó gigája évek hosszú során át nyelte-nyelte a bankhiteleket, hogy adósságokkal hizlalja fogyasztását, s így legyen a világgazdaság jólétének letéteményese.

"Annyit érsz, amennyit a házad" - árazták be az amerikai polgár hitelképességét. Hitelfelvételre képessé vált - adósképessége csődöt mondott. Feltornyosuló kamatterhei és törlesztőrészletei növekvő hányadot haraptak ki folyó jövedelméből, fogyasztói potenciálja elapadt.

A mennyei kávéházban Marx Károly és Luxemburg Róza asszony cinkosan egymásra kacsint. A szomszéd asztalnál Keynes megvakarja a fejét. Uljanov pennáért fut: Sto gyéláty?

Tessék mondani, nincsen másik glóbusz?

A tőkés termelés expanziós kényszere jó kétszáz éve ismert. A termelékenység, a gazdaságos üzemméret mellett meghatározó tényező az exportkényszerben a profitérdek. Zárt gazdaságban a munkaerő reálbérét szakadatlanul növelni kell ahhoz, hogy a bővülő árualapra fizetőképes kereslet legyen. Nem így a szakadatlan liberalizációval megvalósítható exporttöbblet esetében. Az elmúlt évtizedekben felmagasztosult, exportvezérelt gazdaságok pozitív vonása a nemzetközi kereskedelembe való mind mélyebb integráció. Ez rendben is van. A tartós exporttöbbletet felmutató gazdaságokban azonban ezzel az eszközzel féken tartható a hazai reálbérszínvonal, s ezáltal a nemzetközi versenyképesség. Az exporttöbblet a nemzetgazdaság határain kívül maradhat vagy működő tőkebefektetés formájában, vagy külföldi gazdaságokat finanszírozó hitelként. Ehhez persze felvevőképes külpiacok szükségesek. Ha nem elégséges a reáljövedelem növekedése, megtoldják hitellel. Hitelező és adós nincs egymás nélkül. Gazdag szegények nélkül nincsenek szegény gazdagok. Az előbbiek gazdagon élik meg a jelent, adósságokba verik magukat jövőbeli jövedelmük terhére. Az utóbbiak lemondanak a jelenben elérhető fogyasztásukról, elnapolják jelenbeli jómódjukat. Elcsúsztatják a jövőbe. Példát találhatunk erre számtalant, nemcsak a nemzetek között, de saját kis környezetünkben is.

Gazdag szegény az USA, hatalmas adósságterhével - és sajnos mi, magyarok is ezt az utat járjuk. A szegény gazdagok közé sorolhatjuk Japánt, Hollandiát - fölhalmozott és külföldre telepített működő és pénztőkével a hátuk mögött.

És persze Kína.

"Amikor Kína felébred, a világ beleremeg" - a Bonaparte Napóleonnak tulajdonított jóslat kétszáz év múltán most válik be. A szédületes kínai gazdasági növekedés kevésbé a belföldi felhasználást, inkább az exportexpanziót célozza: a hazai fogyasztás, a reáljövedelmek arányos bővülése, a jólét arányos növekedése helyett hihetetlen exporttöbbletet látunk. Közel kétezermilliárd dollár hivatalos tartalékot halmozott fel Kína, amelyet nem belföldi fejlesztésekre, hanem döntő részben az USA költségvetési hiányának finanszírozására fordít mint az amerikai államkötvények egyik legnagyobb felvásárlója. Ezzel a hitellel persze saját exportpiacának is megágyaz. Korábban Japán, majd Dél-Korea tette ugyanezt.

A felvevőpiacok szűkülésével a kiviteli többletre alapozott gazdaságok vagy mély recesszióba süllyednek, vagy elkezdik növelni hazai piacaikat. Ez azonban azzal - a tőke számára nemkívánatos - következménnyel jár, hogy a bérből és fizetésből élő polgárok reálbérét, reáljövedelmét kell bővíteni. Ettől nemcsak a hazai áru, de a fogyasztási import iránti kereslet is növekszik. Ettől nő az inflációs nyomás, legalábbis addig, ameddig a hazai beruházásokkal bővülő foglalkoztatás, az ezzel járó, pótlólagos kereslet és általában a reálbérek s az árukínálat egymáshoz igazodása ki nem alakít egy új egyensúlyi helyzetet. Éppen ezzel függnek össze a Kína gazdaságpolitikai irányváltásával kapcsolatos félelmek.

A hazai reálbérek növekedése rontja a nemzetközi versenyképességet, a tőke jövedelmezőségét, gyengíti a gazdaság tőkevonzó erejét. Ennek mérése meglehetősen körülményes és pontatlan. Erre az ún. PPP (Purchase Power Parity - vásárlóerő-paritás) lenne hivatott. A nemzeti fogyasztói kosarak összevetése tökéletlen ugyan, mégis alkalmasabb a reálbérek-reálárak összehasonlítására, mint a megannyi más tényező által torzított valutaárfolyamok. Megmosolyogtató, de bevált erre a célra az ún. Big Mac-index: a hamburger - mint homogén termék - ára, illetve a megvásárlásához szükséges munkaórák száma.

A 90-es évekre a távol-keletiek után Európa vezető gazdaságai és úgy általában a világgazdaság egésze is egyoldalú függésbe került az USA fogyasztói piacától, és az USA-dollár hegemóniája megfellebbezhetetlenné vált. Az amerikai költségvetési hiány, az államadósság, a kereskedelmi mérleghiány a nemzetgazdaságokból kiszorult exporttöbblet-jövedelmek és a befektetésre váró profitok narkotikuma lett. Az amerikai fogyasztót - ha már saját jövedelme elégtelennek bizonyult - bankhitelekkel kellett kitömni, hogy a világgazdaság kerekei lendületben maradjanak. Ennek leghatékonyabb terepe a lakáspiac volt, hiszen mind a lakásépítés, mind a lakásfelszereléssel kapcsolatos beszerzések számos iparágat hoznak mozgásba. A fogyasztói kereslet tovagyűrűző hatása biztosított volt.

Adósválság lett a vége, ami a pénzintézetek válságává terebélyesedett a becsődölt hitelek, de még inkább a befektetési piacokon felfújt buborékok kidurranása miatt. És még súlyosabb következmény, globális gazdasági válság fenyeget. Az igazi kérdés ma az: életre masszírozható-e még az amerikai fogyasztói piac, vagy megkezdődik egy többpólusú világgazdasági szerkezet kiépülése?

A nemzetközi tőke mára ugyanis jószerével behálózta a világ minden zegzugát - másik glóbusz pedig egyelőre nincs. Az áru- és tőkeexport kényszerével megláncolt gazdasági világrendszer szűkülő spirálba került: mára már a végsőkig koncentrálódtak a jövedelmek, a fogyasztás és a pénzügyi befektetések terei feltöltődtek, egymás után pukkannak ki a befektetési piacok: a tőzsdék, az ingatlanpiacok, a nyersanyagpiacok meg a hitelpiacok.

A 90-es években még némi piacbővülést hozott a kelet-európai térség (újra)belakása, de egyéb régiókban - Afrika, Dél-Amerika - az adósságproblémák és a politikai bizonytalanság miatt nincs semmi esély a gyors növekedésre. Az Európai Unió a maastrichti kritériumok vasszigorával határolta be a belső növekedést tápláló keynesi költségvetési expanziót. Japán túlnépesedett szigetén fizikai korlátai vannak a belső fogyasztás fokozásának. Kína, ha nekilát is, csak rendkívül elővigyázatosan, lassan élénkítheti a belső keresletet - hiszen a kínai reálbérek felfutása, az exportárak emelkedése akár egy kisebb globális inflációs görgeteget is elindíthat.

A tőke expanziója nem csupán földrajzi értelemben ért el minden zugot, de a fogyasztó életében is: piacává tette már a szabadidőt, az egészséget, nemhogy a gyermekkort, de már a magzatit is, a testkultúrát, az érintkezést, az ismeretszerzést stb.

Egy-egy túltermelési válság mindig valamilyen új tömegfogyasztási termékcsoport feljövetelével lendült át a mélyponton. A keynesi gazdaságpolitika mögött például az automobilizmus, a háztartási gépek és a híradás-technikai termékek sorakoztak fel.

Ami viszont most tudná nagy növekedési potenciállal felruházni a világgazdaságot, az inkább rontja, mintsem javítja a tőke megtérülését: környezetvédelem, energiaipari szerkezetváltás, tudásipar, egészségügy, infrastruktúra, szociálislakás-építés, szociális foglalkoztatás stb.

Ez már a jövedelemelosztás szerkezetének az átalakítását igényli, amit a tőkés piaci mechanizmusok önszabályozása útján nem képesek végigvinni. A reálbérek növekedése leszorítaná a profitrátát, s határozottabb funkciót kapna a jövedelem állami újraelosztása. Sem Amerikától, sem más gazdasági hatalmi centrumtól nem várható el ilyen irányváltás. A fogyasztói piacok új szerkezete hosszú és válságokkal terhes vajúdás során születhet meg az előttünk álló évtizedekben. De talán - amire eddig kevés példa volt a történelemben - békében.

Szegő Márta

közgazdász