Nagyon keveset tudunk az újradikalizmus társadalmi beágyazottságáról. Kik a hívei és az aktivistái? Milyen környezetben nagyobb a támogatottságuk, s milyenben elenyésző? Mely nézeteik tűnnek majd a politikai centrumban is támogathatónak, sőt sokaknak rokonszenvesnek, míg politizálási stílusuk, akcióik ugyanitt elfogadhatatlanok? Milyen a csoportok, mozgalmi csírák viszonya egymáshoz? Van-e a mozgalomnak magja és perifériája? Mennyire állandóak és/vagy ideiglenesek hálózatai? Milyen a régi, háborús és háború előtti s új magyar szélsőjobb ideológiák viszonya. Hol van valóban folyamatosság közöttük, s hol sikeres az újak elhatárolódása? A radikalizmusirodalom szerint az ilyen mozgalmak, csoportok igen labilisak. Évekig azonos erővel fenntartani jelenlétüket egy politikai rendszerben majdnem lehetetlen. 2006 őszének tömegei persze eltűntek az utcáról. De a radikális tábor viszonylag stabilnak látszik: ki vagy mi tartja fenn ilyen sikeresen?

Az ideológiák Az ideológiák vizsgálatára 2008 tavaszán az MTA Szociológiai Kutatóintézetében megkíséreltük egyfajta radikalizmusmonitoring mérési eszköz felépítését, és azt egy 1500-as reprezentatív országos mintán azután le is kérdeztük. Az adatgyűjtés később elvben rendszeresen megismételhető lesz. Ehhez kifejlesztettünk egy olyan indexet, amely autoritarizmus igény, történelmi értelmezés kiigazítási vágy, magyar (f)elsőbbségérzés, politikai antiszemitizmus és romaellenesség kérdésekből áll össze. A munka az így mért, általunk együtt "jobboldali radikalizmusnak" nevezett ideológiai alakzatok elhelyezkedésének azonosítására vállalkozik magyar politikai-kulturális környezetben. Ehhez rendeltünk még további méréseket a magyar társadalom tiltakozási potenciáljáról és tiltakozási szokásairól, valamint megélt, tapasztalt konfliktusainak térképéről.

A legfontosabb üzenet az, hogy a közvéleményben, a politikai gondolkodásban a "jobboldali radikalizmust" jellemző vélekedések, gondolati elemek igen elterjedtek, határozottan jelen vannak a vélemények centrumában, s ha eltérő intenzitással is, de szinte valamennyi fontosabb politikai póluson. Bizonyos szempontokból így ezek ma szélsőségnek sajnos már aligha nevezhetők.

Az erős kéz Valamilyen válságot az elmúlt időszakban rövidebb-hosszabb ideig a közvélemény többsége érzékelt. Ezért egyáltalán nem mindegy, hogy válságkezeléskor milyen megoldási sémákkal rokonszenvezne. Mindenesetre azok az elképzelések, melyek szerint a helyzet megvitatásával, a demokratikus intézmények erősítésével, a két oldal személyiségüket túlságosan előtérbe toló első vezetőinek visszavonatásával lehetne megoldásként operálni, az általunk mért uralkodó politikai kultúrától idegenek. A megkérdezettek 75 százaléka szerint a "pártvitákat kizáró, erőskezű kormányzásra lenne szükség". Sőt, a válaszadók 52 százaléka úgy véli, hogy "a mai helyzetben egyetlen erős, a társadalmat egészében megjelenítő pártra lenne szükség". Az egypárti ötletet itt csak 28 százalék utasítja határozottan el. A megkérdezettek 75 százalék szerint "egy olyan határozott vezetőre van szükségünk, aki az országot erős kézzel irányítja". E kijelentést egyértelműen csak 10,4 százalék veti el.

Egyébként az ilyen típusú kérdéseket a külföldi vizsgálatokban a tekintélyelvű politikai megoldások híveinek megjelölésére használják. S az ilyen kijelentésekkel azonosulókat a hagyományos demokratikus megoldásoktól valamiképpen idegenkedőknek, "nem demokratikusan" gondolkodóknak

tartják. A magyar tapasztalat kapcsán semmi ilyesmit nem állítunk. De azért megjegyeznénk, hogy e fogalmak nyugat-európai értelmezéseitől a nálunk uralkodó beszédmódok, gondolati sémák messzebb vannak, mint ahogyan azt elképzelni szoktuk.

Bal-jobb A '90-es évek elején szinte minden elemző egyetértett abban, hogy elmosódtak, bizonytalanokká váltak az elválasztó vonalak a bal- és a jobboldal között, hogy e hagyományos jelzők értelmüket vesztettek. A 2000-es években a két politikai oldal elhúzódó egymásnak feszülését követően az emberek már ismét biztosan választanak a bal és a jobb között. Vizsgálatunkban is nagy többségükben el tudták magukat helyezni egy hétfokozatú jobb-bal skálán. Ilyenkor azért elsősorban nyilvánvalóan maguknak nem ideológiai mintákat, hanem pártokat, vezetőket választanak. 2008 tavaszán a 7-es, vagyis a legkeményebb jobboldali értéket 15,4 százalékuk választotta. Ugyanakkor magát a középtől jobbra 14,5 százalék, s a két kategória közé a markáns jobboldalon további 14,4 százalék sorolta. Mindebből két következtetés is adódik. Egyfelől szó sincs arról, hogy létezne egy nagy, biztos jobbközép tábor, s ahhoz lenne hozzáragasztva a radikálisok kisebb-nagyobb csapata. S hogy ezért a demokratikus jobboldal, ha akarná, könnyen leválaszthatná, elszigetelhetné őket. Nem állítjuk, hogy a skála végét választók mind szélsőradikálisok. De olyan párt nincs, amely potenciális szavazóinak egyharmadától-egynegyedétől önként megválna. Másfelől a szimpátiák, legalábbis egy ilyen durva skálán, láthatóan folyamatosak, s így önmagában nem nagyon világos, hogy egy rendészetileg meghatározható kisebbségen kívül végül is milyen támogatói táborokat kellene "nem demokratikusként" biztosan amputálni.

Tiltakozáskultúra Egyébként a "szélső" pozíciós politikai önképekből nem következik az aktív részvétel tiltakozó akciókban. A magyar politikai kultúrában az elsöprő többség részére a tudatos, tervezett részvételi hajlandóság szervezett tiltakozásra egyébként is ritka vagy nem jellemző. A teljes mintából együtt a megkérdezettek 3-6 százaléka venne "biztosan" részt tiltakozó akciókban (tüntetésen 6 százalék, tiltakozó politikai gyűlésen 6 százalék, sztrájkban 6,6 százalék, résztvevő lenne toborzásban 6 százalék, politikai klubban, mozgalomban 3,2 százalék). Az egyetlen elfogadott tiltakozási forma ma az aláírásgyűjtés. A megkérdezettek 22 százaléka ilyenben biztosan részt venne. Erőszakos akcióra hajlandóságát 0,8 százalék árulta el (de hát az emberek ilyesmit kérdőíveken amúgy sem vallanak meg). Az akciókba a résztvevők inkább belekeverednek. A "biztos" résztvevők mellett náluk többen adott helyzetekben így azért el tudták képzelni, hogy részt vesznek ilyen megmozdulásokon. Ezért a valós tiltakozó potenciál természetesen nem merül ki e kis létszámú tudatos vagy a többieknél elszántabb csoportokban.

Ráadásul, és ez kutatásunk legfontosabb első eredménye, a radikálisan jobboldaliként elkönyvelt nézetek egyáltalán nem korlátozódnak a szélsőjobb pozíciókat vállalókra, hanem - ha nem is egyenlően terítetten -meglehetősen elfogadottak a politikai spektrum más részein is. Bizonyos pontokon e nézetek többségiek, vagy legalábbis elkötelezett híveik többen vannak, mint elkötelezett ellenfeleik.

Történelem Úgy tűnik, a baloldali-liberális oldal elvesztette a történelem értelmezések csatáját egy időre. A megkérdezettek 60 százaléka elfogadja, s csak 12 százaléka utasítja el, hogy "ma már felesleges a világháborús magyar felelősségről és negatív szerepről beszélni". 37 százalék elfogadja és csak 27 százalék utasítja el, hogy "az utolsó 8-10 évben túl sokat beszélnek a holokausztról". 45 százalék elfogadja, és csak 19 százalék utasítja el, hogy "a szocialista rendszer nálunk kizárólag szovjet megszállást jelentett, nem a magyar érdekek szerint épült ki" (a Fidesz-választók 54, a szocialisták 34 százaléka hiszi ezt). S végül a radikális jobboldal új (?) szimbóluma, az árpádsávos zászló. 37 százalék ért egyet, és csak 25 százalék utasítja el azt, hogy az "árpádsávos zászló a magyar történelem része, ezért érthetetlen, hogy azt most miért támadjak". A kijelentést igenlők közül 17 százalék, valamivel többen, mint ahányan magukat a szélsőjobboldali kockába sorolták, a kijelentéssel kiemelten, maximálisan egyetért.

Nem meghatározó, de azért erős a Kárpát-medencei revízió vágya. 27,5 százalék helyesli, s csak 40 százalék utasítja el, hogy "Trianon igazságtalanságát csak az elcsatolt területek visszacsatolásával lehetne jóvátenni" (a Fidesz-választók 32, az MSZP-választók 22 százaléka értett ezzel egyet). És 36 százalék helyeselné, míg 31 százalék vetné el, hogy a "magyar politika legfőbb célja a Kárpát-medencében korábban létezett vezető szerepünk visszaszerzése és megtartása kell hogy legyen".

Miközben ilyen erősen jelen vannak a magyar jobboldal hagyományos toposzai, már megjelentek a modern európai populizmus uralkodó témái, az idegenkedés a bevándorlóktól, a máshonnan érkezőktől, s a kívánság a távolodásra a brüsszeli akarattól. Nálunk, egy olyan országban, ahol a nyugat-európai szabad munkavállalás lehetőségét a nemzeti emancipáció részének hiszik, 82 százalék támogatná, és csak 5 százalék utasítaná el, hogy az itthoni "állások betöltésénél a magyar állampolgárokat kellene előnyben részesíteni a külföldi jelentkezőkkel szemben". Ráadásul nálunk, ahol az Európa-politikák legfontosabb problémája, hogyan szívják le a különböző uniós támogatásokat, az emberek 81 százalék helyesli, s csak 5 százalék gondolja feleslegesnek, hogy "a jelenleginél erősebben kellene képviselni a magyar érdekeket az EU-ban".

Előítéletek S végül, amiről már annyit beszéltünk, amit már olyan sokan sokszor mértek. Előítéletek a romákkal és a zsidókkal szemben. A számok itt ismét igazolják, hogy a legelterjedtebb előítéletek a mai Magyarországon a romák kapcsán fogalmazódnak meg. A megkérdezettek 69 százaléka elfogadja, s csak 12 százaléka utasítja el azt az állítást, hogy "a romák csak kihasználják a segélyeket s az állami támogatást". A megkérdezettek 50 százaléka elutasítja, ugyanakkor csak 22 százaléka fogadja el, hogy "a romák nagy része önhibáján kívül szegény".

Igen kiépültnek, stabilnak látszik egy antiszemita vélekedésblokk. Úgy tűnik, hogy a véleményt nyilvánítók legalább egyharmada aktív és következetes antiszemita. Velük szemben az antiszemitizmust határozottan elutasítók ugyan kisebbségben vannak, de ez utóbbiak számossága kijelentésenként, dimenziónként változik. 31 százalék ért egyet, és 27 százalék utasítja el azt, hogy "a zsidók kultúrája nagyon sajátos és nehezen illeszthető a többségéhez" (a pártkülönbség minimális, a Fidesz-választók 34, míg az MSZP-választók 30 százaléka hiszi ezt). A válaszadók 40 százaléka hiszi, és csak 30 százaléka nem ért egyet azzal, hogy a "zsidók céljaik eléréséhez gyakran trükkökkel élnek" (a Fidesz-választók 50 százaléka, az MSZP- választók 32 százaléka vallja ezt). S a válaszadók 41 százaléka szerint (elutasítja 27 százalék) "túl nagy a zsidók befolyása a magyar nyilvánosságban s közéletben" (a Fidesz-választók 49, míg az MSZP-választók 32 százaléka értett itt egyet).

Végül, mintegy e politikai vélekedések mögött él a magyar társadalomban egy hétköznapi szintű tekintélycentrikus világkép is. A megkérdezettek 47 százaléka szerint kár, hogy megszűnt a kötelező katonai szolgálat, mert az kifejezetten jó hatással volt a fiatal férfiakra. 48 százaléka szerint a "fiatalokból hiányzik az elszántság, hogy a hazáért dolgozzanak". A megkérdezettek 72 százaléka szerint a "gyerekeknek fontos dolgokban mindig hallgatniuk kell szüleik tanácsaira". 27 százalék úgy gondolja, hogy testi fenyítés nélkül az iskolákban aligha lehet rendet tartani. Végül, 31 százalékuk véli azt, hogy "hálásaknak kell lennünk azoknak a vezetőinknek, akik pontosan meg tudják mondani, mit s hogyan tegyünk".

Extremisták? De akkor ezek után kik a szélsőjobboldaliak, és közöttük is az extremisták? Egy országos minta kérdőíves felvételével nyilvánvalóan nem kaphatunk valós képet félig illegálisan szervezkedő, időnként utcai megmozdulásokat kezdeményező csoportokról. Itt egyszerűen azt szerettük volna csak megmutatni, hol helyezkednek el a mai közgondolkodásban azon vélekedések és ideológiák, amelyekre szélsőséges csoportok is hivatkoznak.

Mindeközben keveset tudunk a radikális jobboldali perem választási részvételi hajlandóságáról, illetve korábbi ilyen viselkedéséről. Ha ugyanis e réteg rossz véleménnyel van a parlamenti politizálásról, akkor esetleg a választások sem érdeklik, hiszen igazi kemény radikális programpontok ott amúgy sem jeleníthetők meg. S akkor e csoportok a politikai erőmegoszlásra kevéssé hatnak. De ha a perem eltökéltsége választási hajlandóságában is megnyilvánul, eldöntheti a választások kimenetét. Azt sem tudjuk, mennyire válik, vált máris a radikális jobbperem "aktivista inkubátorrá" a jobboldal más részei számára? Mindenesetre, bár e politikai égtájról a szavazók nagy többségükben a Fideszt választják, eddig a fiatal demokraták kívülről is észlelhető első vonalában nem tűntek fel olyan politikusok, akik e peremről érkeztek volna. Vajon nincsenek ilyenek a második vonalban sem?

Végül, mindeközben nyilvánvalóvá vált, hogy a kemény radikális jobbról, s az annak a peremén ma már láthatóan szerveződő extremitásról, annak társadalmi beágyazottságáról összefüggően továbbra is roppant keveset tudunk. Tudjuk persze, hogy a radikalizmus e válfajai is kevésbe népszerűbbek a nők, mint a férfiak között. Tudjuk, hogy híveik között viszonylag több a fiatal. De nem annyira kizárólagosan, mint például a keletnémet tartományokban. Tudjuk, hogy itt nem munkanélküliek lázadnak. Tudjuk, hogy e nézetekkel a széleken is nem kevés diplomás rokonszenvezik. Ez egyébként magyar sajátosság. A velünk sok tekintetben összevethető keletnémetek radikálisai között nincsenek látható értelmiségiek. Tudni véljük, hogy e miliő kiépülő kapcsolati hálóiban gyengék a területi/szomszédsági és a munkahelyi kötödések, meghatározóak viszont a családi/baráti s a médiahasználatból következők.

Az adatokról biztosan lehet vitatkozni. Összevethetjük azokat e témákban más vizsgálatok eredményeivel. Jövő tavasszal megismételhetjük a felmérést, hogy lássuk, változnak-e ezek a nézetek. De nem ez igazán a fontos. Ami lényegesebb, mit kezdenek a politikai pártok ebben az ideológiai mezőben önmagukkal s az ott uralkodó világképekkel? Végül is, ha csak nagyjából jól mértünk, akkor a magyar demokratikus politikai kultúra van rossz bőrben, és állapotának javításáért közös a két politikai oldal felelőssége.