Annyit hibázott, hogy hirtelenjében meg nem tudnám mondani, mi volt a legnagyobb kudarca. Talán az, amikor az 50. helyen végzett a százméteres pillangóúszás előfutamában. Vagy amikor női 50 gyorson ugyanő csak a 41. időt érte el. Esetleg, amikor sportemberhez méltatlan módon hisztizett a kínai ellenfelétől a kard egyéni nyitókörében elszenvedett veresége után, és akkor még nem is beszéltem arról, milyen szánalmasan gyalogolt. Föl nem foghatom, ilyen képességekkel, B szintes eredményekkel miként vihették ki az olimpiára; csak remélni merem, nem azért, hogy így több kísérő mehessen.

Sok volt a magyar turista Pekingben, jutott belőlük a csapatba is: bizonyára erre utalt Kovács Tamás akkor, amikor úgy nyilatkozott, hogy "a politika egy utazási iroda szintjére fokozta le a Magyar Olimpiai Bizottságot". Véleményét tiszteletben tartva annyiban cáfolnám a párhuzamot, hogy egy utazási irodában nincs anynyi igazgató, mint a MOB-ban. Ott bizony ügyvezető, szervezési és marketing-, nemzetközi és jogi, továbbá sportigazgató - ez utóbbi volna Kovács Tamás - is szorgoskodik, nyilván indokoltan. Az viszont finoman szólva is aggályosnak mondható, hogy Kovács a közbülső vasárnap tartotta fontosnak a megszólalást: a magyar csapat fele még jelenésre készült, aranyérem-esélyesek vártak a sorukra, csapataink harcban álltak, ám a sportigazgató nagy hevületében mégis one man show-t rögtönzött. Bölcsebb lett volna, ha nem az a Kovács Tamás szólal meg, aki a magyar sport utazó nagyköveteként az év első részében több időt töltött a levegőben, mint egy profi műrepülő. Időt és pénzt nem kímélve hétről hétre személyes jelenlétével bátorította a kvalifikációs versenyeken küzdő magyar sportolókat, így aztán személyesen győződhetett meg az olimpiai jelöltek formájáról. Egyetlen alkalommal sem szimatolt veszélyt, legalábbis nem osztotta meg a közvéleménnyel azon aggodalmát, hogy a felkészülés utat tévesztett, versenyzőink győzelmi esélyei a játékok közeledtével egyre csekélyebbnek tűnnek, miként arról sem olvastunk, hogy eltúlzottnak tartotta volna a csapat létszámát, továbbá főnöke hat-hat arany-, ezüst- és bronzvágyát.

Amikor kard egyéniben nem került magyar vívó a legjobb nyolc közé, Kovács még úgy vélte, a rossz szereplés oka a fizikai és a pszichés fáradtság lehet. Emlegették még a teli gatyát (Kamuti Jenő), a szív és akarat nélküli küzdést (Schmitt Pál), aztán titkos jelre beindult a riadólánc: mindig valaki mástól megtudtuk, hogy idehaza hullik a csempe az öltözők falairól, az általános pénzhiány már létében fenyegeti a magyar sportot, az állam pedig cserbenhagyta versenyzőit. A hazai stadionok, sportpályák, edzőtermek, öltözők állaga egyetlen bennfentes előtt sem titok; körülbelül olyan - egyébként lehetetlen - állapotban leledzenek, mint három vagy tíz éve, valamiért mégis most kellett szóba hozni a szegényszagot. A lehetetlen körülményekkel az (állami) sportvezetés is tisztában volt, egyebek mellett ezért (is) követhetett edzőtábort edzőtábor; Dél-Afrikától az Egyesült Államokig, Ausztráliától Ázsiáig ott és annyit készülhettek kajakosok-kenusok, úszók, öttusázók, akárkik, ahol és amennyit csak akartak. És ha nem betlizik a cselgáncs-, az ökölvívó, az öttusa- és majdnem a komplett birkózó- és vívócsapat, és ha nem visznek ki - MOB-nyomásra, nem titkoltan létszámtöltőnek - olimpiai szereplésre méltatlan úszókat és atlétákat, akkor most nincs mutogatás.

Athén óta tudjuk, hogy a Magyar Olimpiai Bizottság semmiért sem felelős; legkevésbé a doppingesetekért, mert azok kiszűrése, megelőzése állami feladat. Most már az eredményesség is az. Schmitt elnök, akitől semmi nem áll annyira távol, mint a konzekvenciák levonása, aligha felsőbb utasításra jósolt tizennyolc érmet, aztán hogy késett az arany, rálelt az új varázsszóra (alulfinanszírozottság), hirtelen eszébe jutott, hogy elhízottak a magyar gyerekek (ennek egyenes következményeként kaszabolták le az amerikaiak a magyar kardcsapatot), továbbá egyenlőséget vont a magyar sport és az angol evezősszövetség (!) finanszírozása között. Nem először fordult elő, hogy a tények nem hozták zavarba: az angol evezősöket csakugyan annyival támogatják, mint a komplett magyar sportot, azzal az apró különbséggel, hogy a britek négy évre kapnak annyit, amennyit a magyarok egy esztendőre. Az is érdekes, hogy Schmitt éppen az angolok "szent tehenét", kiváltságos sportágát emlegette; példának fölhozhatta volna akár az ottani ökölvívó-szövetséget is, amelynek egyik versenyzője, bizonyos Jeffries - aki szoros mérkőzésen, 10:2-es pontozással pofozta föl a kvalifikációs jutalmát éppen Pekingben sürgető Szellő Imrét - a legutóbbi időkig hot dogot árult a sunderlandi futballstadionban. (A női öttusát nyerő német Schöneborn fizetés nélküli szabadságot vett ki, hogy Pekingben indulhasson, de ez mellékszál.) Az viszont nem, hogy a német állam 3,5 millió forintnak megfelelő euróval jutalmazza bajnokait - nálunk a 7. helyezettek is többet kapnak -, az argentinok elismerése pedig egy szívélyes vállveregetés.

A MOB-vezérkartól csupán hecckampányra futotta, pedig lett volna feladat elég. Pekingben is, előtte is. Például akkor, amikor a kajak-kenu csapat néhány tagja úgy gondolta, maga intézi el a válogatást, a sportági elöljárók meg asszisztáltak ehhez. Egyetlen vezető sem hallatta a hangját akkor, amikor a női kézilabda-válogatott szövetségi kapitánya két nappal az olimpiai rajt előtt akarta benyújtani a lemondását. Annak sem érkezett híre, hogy valaki elmarasztalta volna a toporzékoló Nemcsik kardozót, és Ujlaky tőrvívónő állítólagos áskálódása is csak az után vált közkinccsé, hogy a csapat még bronzot sem szerzett. Ha volna értelme, megkérdezném Kovács sportvezetőt - vagy a főnökét -, mi köze a politikának ahhoz, ha az aktuális párbajtőröző Európa-bajnok a legjobb nyolc közé sem jut, a világbajnok pedig még a 32 közül sem lép előre. Ha az éremesélyesnek tartott cselgáncsozók megrekednek a hetedik helynél. Ha öt ökölvívó összesen egy mérkőzést nyer. Ha Schmitt Pál szerint a minimum "egy aranyra jó" vívócsapattól mindössze egy bronzra telik. Ám értékelhető válasz úgysem érkezne, akkor meg minek teleírni kérdőjellel egy cikket.

A MOB elnöke az utolsó héten csapatlelkesítés helyett direktívában határozta meg testülete feladatait: "A MOB-nak a körülmények rendjére kell vigyáznia, az olimpiai faluval kapcsolatos szerteágazó szervezési feladatra, a fegyelemre, a magas rangú látogatásokra, sportvezetők és szponzorok kiszolgálására, a szervezőbizottsággal és a magyar sajtóval történő kapcsolattartásra, sportdiplomáciai és protokollügyekre. Továbbá arra, hogy a versenyzők győzelem és vereség esetén is megfelelő emberi szót kapjanak."

Világos. Minden más Gyurcsány sara.