Az alkalom olyan esély, amit el is lehet mulasztani. Egy ilyen rövid írástól aligha lehet elvárni, hogy ezeket az alkalmakat és kihívásokat rendszerbe foglalja: ez a politikusok dolga. Ezért csak öt, számomra fontos problémára és lehetőségre szeretnék rámutatni. Az ötből az utolsó tétel olyan átfogó városfejlesztési koncepció körvonalait tartalmazza, ami a Dunára mint Budapest főutcájára vonatkozik, és amely véleményem szerint a főváros legnagyobb esélye arra, hogy a világ egyik legszebb városává váljon.

1. Személyesen is megbántottnak érzem magam a graffitik korlátlan elszaporodása és városkép-degradáló hatása miatt. Tudom: ez nem egyszerűen rendészeti kérdés. A probléma megoldása nyilván csak felületi és időleges lehet az érintett korosztály életérzésének, a polgári rend, a tulajdonosi ápoltság és tisztaság elleni lázadásának, korunk "dühöngő ifjúságának" mélyebb elemzése nélkül. A kérdést komplexen kellene kezelni. Fel kell állítani egy bizottságot, amelynek ez lenne a feladata. Sok városban kijelölnek bizonyos helyeket, ill. felületeket (nálunk talán a rakparti falak egy része lehetne az), melyek korlátozás nélkül igénybe vehetők ilyen célra. És ha olyan helyen is megjelenik a graffiti, ahol tilos, és ahol mindenki jóérzését bántja, akkor a "zéró tolerancia" jegyében kegyetlenül büntetném az elkövetőket. Ráadásul a vétkesek nyilván közmunkára is kötelezhetők: rendbe kell hozniuk, amit tönkretettek.

2. Hasonlóan aktuális lenne a főváros köztisztaságának biztosítása. Remélhetőleg nem jutunk Nápoly sorsára, de ami az illegális szemétlerakás helyenként elképesztő méreteit illeti, nem sokban maradunk el tőle. A köztisztaságon nemcsak a közterületi szemét elszállítását értem, hanem a siralmas állagú épületek tatarozását is. A Fővárosnak rendeletet kellene alkotnia arról, hogy miként támogatja legalább a főútvonalakon, vagy a kijelölt városrészekben a magántulajdonban lévő épületek homlokzatainak rendbetételét, s hogy milyen szankciókat alkalmaz, ha meghatározott időn belül a tatarozást nem végzik el.

3. Bebizonyosodott, hogy a plázák építésének korlátozás nélküli engedélyezése alapvető várospolitikai tévedés, aminek pusztító hatása van a kiskereskedelmi hálózatra és ezen keresztül a főváros frekventált kereskedelmi útvonalainak siralmas képére; csökkenti a közterületek használatát, visszafogja a közösségi élet természetes megnyilvánulásait és a városrehabilitációs programok iránti társadalmi keresletet. Mindenki látja, hogy a Kossuth Lajos utcában és a Rákóczi úton lassan minden harmadik kirakat be van deszkázva. Ezt a problémát nem lehet egyedül az üzletek bérleti díjára vonatkozó kedvezményekkel megoldani. Elegendő néhány jeles európai városra (pl. Bécsre vagy Párizsra) ránézni, ahol idejekorán megállították a multinacionális cégek invázióját, és a város szélére vagy az agglomerációba irányították őket.

4. Ami a városrehabilitációs programokat illeti, Budapest, ha szerény méretekben és lassan is, de mintha kezdene felzárkózni az európai nagyvárosokhoz. Nem lehet azonban elmenni két botrányosan elhanyagolt feladat mellett: az egyik a Várkert Bazár, ami a budai rakpart ékszere lehetne, a másik pedig a várban a volt Honvéd Főparancsnokság épületromja. Remélhetőleg a nemrég lezajlott (x-edik) tervpályázat alapján megindul az építkezés, de ezt már nagyon sokszor mondtuk. Pedig ez lenne Budapest "másik szíve". Mert a hivatalosan "Budapest szíve" néven ismert fejlesztési program csak a pesti városmagra korlátozódik, jóllehet felfogásában és részleteiben is kitűnő. De minden terv annyit ér, amenynyit meg lehet valósítani belőle. Feltéve, hogy az anyagiakat nem a Rákóczi út közelében felépítendő újabb plázák révén kívánja előteremteni a város vezetése. És végül abbamaradt az a rehabilitációs programsorozat, ami még Schneller István főépítészsége alatt indult el, de ami egy-egy foltszerűen megvalósult térségre korlátozódik, és nem akar összeérni.

5. Már Széchenyi István is vallotta, hogy a Duna a főváros főutcája. Elődeinkkel szemben mi mind ez idáig elkeserítően keveset tettünk azért, hogy ezt a páratlan adottságot kihasználjuk. A Duna nemcsak a város imázsának szerves része, hanem a lehető legkevésbé hasznosított közlekedési tengelye is. Szinte érthetetlen, hogy ez a lehetőség miért maradt ennyire kihasználatlanul mind a mai napig. Pedig nyilvánvaló, hogy - a jégzajlás időszakát leszámítva - a város csodálatos vízi közlekedési csatornáján lehetne a legjobban lebonyolítani az észak-déli forgalmi kapcsolatokat. A Duna nemcsak vízi út, hanem egymást követő városépítészeti eseményterek pompás láncolata is, mely egy több tételből álló concertóra emlékeztet. Vegyük csak ennek budai tételeit: a szégyenteljesen elhanyagolt Kolosy teret, aminek hiányzik a Duna parttal való kapcsolata, a Zsigmond tér és a Margit híd közti szakaszt, aminek parksávját intenzív kapcsolatba kellene hozni az ott lévő és önmagukba zárt fürdők sorozatával, hogy egy valódi gyógyászati korzó alakulhasson ki. A Margit híd és a Lánchíd közti szakaszon a Bem tér, a Batthyányi tér és a Szilágyi Dezső tér esetében is hiányzik a Dunával való kapcsolat. A Batthyányi tér környezete a metrómegálló miatt ma kicsiben olyan, mint egy balkáni pályaudvaré: naponként újratermelődő szemétdomb, ahonnan mindenki igyekszik mielőbb továbbjutni. Jelentős átalakításra van szükség ahhoz, hogy ezt a folyamatot meg lehessen állítani. Bizonyára segítene a helyzeten a hajóállomás és a térszín elegáns összekötése egy olyan könnyű szerkezettel, ami egy egységes térarchitektúra mellett kulturált keretbe foglalná a metróállomást, az autóbusz-megállókat, a várakozóhelyeket és a Duna partot, s helyet biztosítana kisebb kávéházaknak, teraszoknak és árusítóhelyeknek is. A szerkezetet úgy kellene megalkotni, hogy kisebb változtatásokkal másutt is fel lehessen állítani. A Szilágyi Dezső tér jelentőségét az adja, hogy rövid úton át lehet jutni a Corvin térre, ami viszont a Várral való kapcsolat meghatározó láncszeme. A Corvin tér és a Halász utca közti szakaszon a keskeny épületsáv földszintjének helyenkénti áttörése és az udvarok közhasználatba történő bevonása valamelyest helyettesítené azt a nagyvonalú koncepciót, ami a Schulek-lépcső megvalósításának elmaradása miatt megbukott. A Lánchíd és az Erzsébet híd közti szakaszon a Várbazár felújítása aligha választható el a forgalmi hálózat átépítésétől. A környék neuralgikus pontja a Rudas fürdő. A közlekedési viszonyok ma ellehetetlenítik a helyzetét, ennek következtében az állandó lepusztultság képét mutatja, s az underground grafittik megadják neki a kegyelemdöfést. Az Erzsébet híd és a Szabadság híd közti partszakasz karakterét a Gellérthegy meredek sziklái adják; az a keskeny sáv, amit a hegy lábánál a kerítések elhatárolnak egy - helyenként emelt szintű - sétánnyá alakítható át, mely az így nyert nagyszerű kilátással rímelne a Várbazár témájára. A forgalmi hálózat alakításától függően ki kellene szélesíteni a Duna- parti sétányt: a Margit hídtól kezdődő és folyamatosságot élvező vonal itt ne csak a kerékpárosok tankcsapdákkal biztosított csatornája legyen, hanem tegye lehetővé és kívánatossá a sétát a gyalogosok számára is. Végül a Műszaki Egyetem előtti part nagyon alkalmas rá, hogy itt a párizsi Cartier Latinhez hasonló, élettel teli városrész alakuljon ki. Anélkül, hogy ezt a sétát a pesti oldalon is megtennénk, csak utalok arra, hogy e szakasz életén nagyot lendítene az elmaradt világkiállítás alkalmából tervezett gyalogoshíd, ami a Haller utca vonalában összekötné az egyetemi városrészt a dél-pesti kulturális központtal. Ez a látványosság lehetne a Főváros déli kapuja.

Budapest Közép-Európa kulturális és szellemi fővárosa lehetne. Azért vagyunk vele folyton elégedetlenek, mert érezzük, hogy jóval több lehetőség marad kihasználatlanul, mint amennyi megvalósul. Ennek ellenére be kell vallanunk, hogy Budapest még így is nagyszerű, de valahogy nem akarjuk látni és elismerni, hogy igenis fejlődik. Ezt a külföldről rendszeresen hozzánk látogatók mondják. Valljuk be: elfelejtettünk örülni. Pedig, ha több mosolyt, előzékenységet és türelmet tanúsítanánk az utcán, ha büszkék lennénk arra, ami tényleg szép és jól sikerült, és nem csak azt néznénk, hol lehet kritizálni és becsmérelni azt, ami épül, vagyis ha hagynánk, hogy néha a jóérzés is eluralkodjon rajtunk, ha mernénk szeretni és óvni ezt a várost, talán minden jobban menne, mi is jobban éreznénk magunkat, és nem kerülnek semmibe.

A szerző Széchenyi-díjas építészmérnök, az MTA doktora