Nem akartam bezabálni, persze hogy nem akartam, sohase nem akarok, most sem zabáltam be, hanem, hát, úgy alakult, hogy enni kellett. Lementem az Olimpiába. Mérhetetlenül igénytelen belterű félszuterén a Garay piac mellett, az Alpár utcában, görög étterem volt, és úgy is néz ki, mint egy budapesti görög étterem: ballagási osztálydíszeket alulmúló dekorációk, gipszoszlop-imitációk, vízfestékkel falra mázolt tenger és így tovább.
A helyet másfél hónapja Takács Lajos és Csongrádi Csaba viszi, hagytak mindent a régiben, nem foglalkoztak dizájnnal, csak rendesen akartak főzni, majd dizájnoltatnak, ha lesz pénzük rá. Étlap nincs, rántott sajt, rántott hús, sült krumpli nincs, Lajos kijön, egyeztet, megmondja körülbelül mikből főz három, négy vagy öt fogást, aztán a háromból általában öt lesz, az ötből meg tíz, egy kis ilyen ízelítő, egy kis olyan, magyaros koszt, keményen, mangalicatarja, kacsamáj, gyöngytyúkleves. A mangalicatarja huszonnégy órán át sült, egyben, hatvan fokon, aztán vastag szeletekre vágta, vasserpenyőben szinte szenesre sütötte a szélét: a közepe szaftos marad, a pecsenyeléből készült mártással és a babbal hibátlan. Így tovább, a madártejig, amely mogyorós ízesítést kapott, habja könnyű és kemény. Az Olimpiában az ebédmenü 1450 forint, annyi, mint a Csalogány 26.-ban, amelyik az ország öt legjobb konyhája között van biztosan, holnap nyit újra nyári szabadság után, a Budafoki úton, a Gold Bistróban (Takács Lajos volt itt a séf, mielőtt belevágott az Olimpiába), 1150-ért lehet ebédelni kifogástalant, kábé enynyiért kap az ember lisztgombócos borzalmakat a Főzelékfalónak nevezett hizlaldában a Körtéren, vagy minősíthetetlen junk foodot valamelyik pizzériában vagy McBurger Hutban, kétszer ennyiért savanyú, hulladékhúsból készített műgulyáslevest a belvárosi turistacsapdákban. Három hete a Kistücsökben ettem, Szemesen, csodálatos krémlevest, halászlémártásos főtt halakat (szerintem a fogas nem illett bele, az nemesebb anyag, mindegy), és megint egy hibátlan madártejet, az egész négy fejjel magasodott ki a balatoni gagyiból. A legjobb Konyári- és Légli-borokat ittuk az ebédhez, és annyit fizettünk, mint egy közepesen rossz pesti étteremben. Hónapok óta a Balaton reneszánszáról, az idegenforgalom feléledéséről, az új aranykorról beszélnek. Alig néhány napot voltam a Balaton mellett idén, de amit ott néhány óra átéltem, arra nehéz szavakat találni. Illetve egy szó elég jónak tűnik: szégyen. Én szégyelltem magamat az egész ország nevében, amikor láttam, mit adunk mi Balaton néven a szerencsétlen ideszédült tizenéves németeknek, akik valami megmagyarázhatatlan retrohullám hátán érkezhettek, de hogy még egyszer be nem teszik a lábukat ebbe az országba, az zicher. Hiába szerzik most itt éppen az első szexuális élményeiket. A legsötétebb nyolcvanas évek rablógazdasága éledt újra, a partmenti többcsillagos szálloda bárjában olyan kannás bor van, amit már külvárosi pinceborozók sem engednek meg maguknak, a debreceni csöndben araszol az asztalon, a főttkukoricás, a szörfkölcsönzős, a lángosos mind nyilvánvaló csaló, a lacipecsenyés eladja a bepanírozott kartonpapírdarabot, a diszkóban a szervezett bűnözés legalsóbb hierarchiaszintje mulat. Reneszánsz, mi? De hagyjuk, mert a Kistücsökről akartam beszélni, és a Kistücsök pontosan az, amilyen lehetne a Balaton. Tisztességes, törekvő, magyar, nem drága. Vagy: alig egy hónapja nyílt a Ráday utcában a Costes. Fiatal, ambíciózus portugál séf főz, több Michelin-csillagos étteremben volt már sous-chef, most itt, Budapesten akar az európai élmezőnybe emelkedni, és alighanem sikerül is neki, mert egyelőre mindenki el van ájulva tőle, igaz, az összes alapanyagot Párizsból hozzák, még a sárgarépát is. A konyha beüzemelésében segédkezett Francois Rodolphe, a világ leghíresebb szakácsiskolájának főinstruktora, hetekig keresték a megfelelő beszállítókat, végül maradtak a párizsi piacnál, ez mondjuk nem olyan nagyon simogatja a mi nemzeti önérzetünket, de a végeredmény meg majd igen, mert lehet, hogy lesz végre Michelin-csillagos étterem Magyarországon. Na, hát föl is soroltam három-négy éttermet és hozzávehetnék még néhányat, a Klasszt, a pécsi Susogót - ezek szinte a semmiből jöttek elő az utóbbi két-három évben, és teljesen új dimenziókba lökték a magyar vendéglátást. Az évtizedekig mozdulatlan, pusztuló magyar gasztronómia újra életjeleket mutat. Nyilván sok tényező hatása adódott össze, nem egyetlen személy vagy egyetlen esemény, társadalmi vagy természeti jelenség okozza ezt a csodálatos föltámadást, de mégis van egy ember, aki szinte mindegyik projekt mögött föllelhető, ott sürög, szakért, tanácsod ad, lelkesedik és biztat. Molnár B. Tamásnak hívják, és a Magyar Nemzet hétvégi mellékletébe ír gasztronómiai vagy inkább gasztro-kultúrtörténeti cikkeket hat éve, feleségével együtt, ketten szerkesztik a Bűvös Szakács blogot, teleírják a Gusto magazint, megalapították a Magyar Gasztronómiai Egyesületet, létrehozták a Kulináris chartát, elindították az Étteremkalauzt, amely a nagy nyugati guide-ok, a Michelin és a Gault-Millau szigorú metodikájával értékeli a vendéglátóhelyeket, hadat viseltek éveken át a magyar vendéglátást uraló szürkeség, önelégült ostobaság, öncsalás ellen, és bármennyire is reménytelennek tűnt a küzdelem, úgy tűnik, nyerésre állnak. A nemzeti kultúrának fontos része születik éppen újjá, részben általuk. Nem hiszem, hogy újságíró ennél többet elérhetne.