A szerző a Védegylet tagja

A huszadik század jól ismert problémáira reflektálva egyetlen olyan ideológia jelent meg, melynek egyik központi gondolata az egymásrautaltság: az ökopolitika. A világ összeért, nincs hová áthordani saját rendszerünk piszkait. Nem véletlen, hogy a zöldmozgalom második hulláma a hetvenes években a békemozgalomból nőtt ki. Egyre többeknek vált egyértelművé, hogy a szembenállásra és a fegyverkezési verseny révén egymás kölcsönös fenyegetésére épülő világrend nem béke, hanem vihar előtti csend. Az ökopolitika megértette, hogy a világ felhasználásával nem otthont teremtünk, hanem elhasználjuk azt. Szemetünket két faluval odébb borítjuk ki vagy exportáljuk Fekete-Afrikába, ebből lesz a környezeti igazságtalanság. Ami az én gyors lejutásom a Balatonra, az a te kerted aljában lerakott ólom. Egymásra vagyunk utalva. És ahogy felszámoljuk a természet sokszínűségét, úgy csökken az életlehetőségek sokszínűsége, ahogy diadalmaskodik a konzumerizmus, úgy egységesedik a világ. Az ökopolitika első felismerése tehát, hogy a társadalom szervezéséről alkotott eltérő nézeteink és politikai konfliktusaink nem kezelhetők erőszakkal. Függetlenül attól, hogy mit gondolunk arról, akit fenyegetnek, egyetértünk-e nézeteivel és tetteivel, ha a fizikai erőszakkal való fenyegetés társadalmi jelenséggé válik, az ökopolitikának ott a helye.

Az ökopolitika megkerülhetetlen magja a fogyasztói társadalom sivársága alóli felszabadulás, az egyéni és közösségi kreativitás kibontakoztatása. A rendszer kritikája nemcsak azért időszerű, mert az felszámolja saját természeti alapjait, fokozza a globális és társadalmon belüli igazságtalanságokat, hanem azért is, mert a sivárság új formáját honosította meg. A falon lógó lapos képernyősért az érzékelés és tapasztalás sokszínűségére épülő egyéni kreativitásról való teljes lemondással fizetünk. Ez szorosan kapcsolódik az első felismeréshez: nemcsak az erőszakmentességben vagyunk egymásra utalva, de saját magunk felszabadításában is. Így válik az ökopolitikában megkerülhetetlenné a személyi identitás felvállalása melletti kiállás. Az ökopolitika integrálta és megőrizte a legjobb emberjogi hagyományokat, és ahhoz, hogy ezeket megvédhessük, ki kell állni minden olyan erő ellen, amely ezt fenyegeti. Ha bárki a tudatosan lóháton közlekedő, falvakban élő és a technológiától elzárkózó népeket szeretné erőszakkal gyarmatosítani és megfosztani saját identitásuktól, akkor az ellen kell kiállni. Ha valakik nemi identitásukat nem vállalhatják fel anélkül, hogy állandó fenyegetettségben kelljen élniük és megaláztatástól tartaniuk, akkor az ökopolitikának ott a helye.

Az ökopolitika harmadik fontos felismerése, hogy egy tapodtat sem mozdulhatunk, ha nem szerezzük vissza a politikát, ha nem állítjuk vissza a közéletben való részvétel becsületét. Amikor technikai kérdésnek álcázva próbálták eldönteni a legfontosabb beruházási kérdéseket (Paks), amikor a szakértelemre hivatkozva igyekeztek elkerülni a széles körű vitát az állam és a piac közötti felelősségmegosztásról (tb-privatizáció), vagy amikor a közrendre és a békére hivatkozva vertek össze rendőrök békés tüntetőket (2006. ősz), az ökopolitika hívei eddig is felszólaltak. A XXI. században a közhatalom számára legitimációt csak a nyílt, kényszermentes demokratikus vitafolyamatok biztosíthatnak. Lehet és kell is vitázni arról, hogy a rózsaszín Biblia helyes és megengedhető eszköz-e egy vélemény kifejezésére (bár istenhívőként hozzátenném, hogy sem Jézusnak, sem Buddhának, sem társaiknak nem volt ínyére a dogmatizmus, egy tárgy kultusza általában inkább a bálványimádat jele, nem pedig a transzcendensre való nyitottságé). Lehet és kell is vitázni arról, hogy a szexualitás mennyire tartozik a nyilvánosság elé. Két dolgot viszont nem lehet. Egy: előítéletességünk leplezésére kettős mércét alkalmazni, tolerálni a csapból csöpögő pornót, a Balaton-parton fényes nappal árusított, meztelen nőket ábrázoló fürdőlepedőket vagy akár a Budapest Parádé kommersz erotikáját, amíg az megfelel a domináns hetero hímnem vágyainak, majd a szexualitás magánügy voltára hivatkozva fanyalogni az első szőrös hast simogató férfikéz láttán. Kettő: elmenni amellett, hogy a társadalom jelentős része nem tud véleményt nyilvánítani és békében élni önmagával és másokkal, mert egyes csoportok folyamatosan megalázzák és fizikai erőszakkal fenyegetik. Nem arról van szó, hogy legyen mindenki meleg, hogy jó dolog a szexualitással másokat provokálni, és arról sincs szó, hogy ujjongani kell azért, ahogy egyesek ezt az egészet politikailag felhasználják. Arról van szó, hogy kezdeményezhető-e erőszakmentes párbeszéd egy társadalmi problémáról. A közjóról szóló vitákban való aktív részvétel nélkül nem járható a fenntarthatóság útja sem, és ha valakik ezt az esélyt tudatosan rombolják, az ökopolitikának ott a helye.

Az ökopolitika büszkesége az erőszak minden formája elleni fellépés, a természeti és kulturális sokszínűség karakán védelme - hisz a sokszínűség a jövő záloga, és még soha nem volt ennyire egyértelmű, hogy ennek megőrzésében egymásra vagyunk utalva. Az ökopolitika büszkesége a személyes szabadság védelme és az egyéni kreativitás felszabadítása a társadalmi-gazdasági terror alól - hisz életünk sivársága nemcsak fenntarthatatlan, hanem rémisztően unalmas is. Az ökopolitika büszkesége a nyilvános vita védelme és a politika értelmének helyreállítása - hisz nincs fenntarthatóság közösségi önrendelkezés és értelmes közélet nélkül.

Legyünk következetesek.

A melegek büszkesége az ökopolitika büszkesége.