A Legfelsőbb Bíróság 1/2007. jogegységi határozata óta a bíróságoknak összegezniük kell a fogyasztótól ténylegesen lefoglalt, illetve a vallomásokból ismert, de már meg nem lévő drogmennyiségeket. Tehát, ha egy rendszeres amfetamin- vagy heroinfogyasztó feltáró vallomást tesz fogyasztási szokásairól, akár jelentős mennyiségű drog birtoklása és megszerzése miatt is eljárást indíthatnak ellene, s még letöltendő szabadságvesztést is kaphat. Ezzel éppen azok eshetnek el a büntetőjogi eljárás alternatívájaként választható hat hónapos kezeléstől, akiknek a leginkább szükségük lenne kezelésre: a drogfüggők.
Józan drogpolitikát!
Már ma is van példa olyan nem jogerős bírósági ítéletre, amelyben egy rendszeres fogyasztó az öszszegzés miatt átkerült a súlyosabb (öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő) kategóriába és elesett az elterelés lehetőségétől. Pedig az elterelés már eddig is közel 90 százalékban az alkalmi marihuánafogyasztók kényszerkezeléséből állt. Erre költjük az adófizetők pénzét, miközben az önként kezelésre jelentkező, valóban problémás droghasználók hosszú várólistára kerülnek a pénzhiány miatt.
Nemcsak az ellátórendszerre jellemző az aránytalanság, hanem a drogpolitika egészére is. Évente körülbelül nyolcmilliárd forintot fordítunk a droggal kapcsolatos büntetőjogi kiadásokra, míg kezelésre, prevencióra, kutatásra és ártalomcsökkentésre együttesen is csak kétmilliárd jut - és ebben már benne van az elterelés is. Bár a Nemzeti Drogstratégia a büntető igazságszolgáltatás szerepét a kínálatcsökkentésben jelölte ki, az évi 6-7 ezer büntetőeljárás mintegy 80 százaléka még nyolc évvel e stratégia hatpárti jóváhagyása után is egyszerű fogyasztók ellen folyik, kiknek 90 százaléka harminc évnél fiatalabb. Az állam az ifjúság védelmének jelszavával éppen a megvédeni kívánt ifjúságot kriminalizálja.
Az LB jogegységi döntése csupán újabb tünete a drogjogi szabályozás régóta húzódó betegségének. A kábítószerrel kapcsolatos büntetőjogi szakaszok a Btk. leggyakrabban módosított, a normavilágosság elvének legkevésbé megfelelő részét képezik, amelyeket minden eddigi kormány kontár módon, pártpolitikai szempontok alapján próbált módosítgatni. Az egész elterelés nem szól másról, mint hogy az állam megpróbálja csökkenteni a saját büntetőjogi eszközei által okozott kárt. Azon a felismerésen alapul, hogy a fogyasztókkal szemben alkalmazott büntetőjogi szigor egy Európa-szerte elavultnak számító szemléletet tükröz, aránytalan és szükségtelen. A droghasználat közegészségügyi és szociális, nem pedig büntetőjogi probléma. E felismerésből azonban eddig egyetlen kormánynak sem volt mersze levonni a helyes következtetést: a droghasználó börtönbüntetéssel való fenyegetését meg kell szüntetni, az állam droghasználóval szembeni felelősségét az önkéntes megelőzésben, a felvilágosításban, a kezelésben és az ártalomcsökkentésben kell meghatározni.
Bár a politikusok igen gyakran hangoztatják a prevenció fontosságát, valójában mintha nem bíznának abban, hogy a meggyőzés, rábeszélés és felvilágosítás valóban működik, ehelyett makacsul hisznek a büntetőjog állítólagos elrettentő erejében - pedig az a budapesti végzős középiskolások felét eddig sem akadályozta meg az illegális drogok kipróbálásában. A Marketing Centrum felmérése szerint a felnőtt lakosságnak csupán az öt százalékát tartja vissza a tiltás a drogok kipróbálásától - 86 százalékuk viszont azért nem használ drogokat, mert károsnak tartja őket. A drogokkal kísérletező fiatalokban sem a problémát kell keresni, hanem a drogproblémák megoldásának a kulcsát: a siker azon múlik, hogy az állam mennyiben tudja hatékony egészségpolitikával alakítani a droghasználattal kapcsolatos gondolkodásukat. A büntetőjogi fenyegetés itt nem ér semmit, viszont árt, mivel a margóra szorítja és megbélyegzi azokat, akiknek éppen arra lenne szükségük, hogy szilárdabban integrálódjanak a társadalmunkba. Nem véletlen, hogy azokban az országokban, ahol a zéró tolerancia drogpolitikáját folytatják, jóval több közegészségügyi ártalommal jár a droghasználat.
Csak egy valami lehet veszélyesebb a drogabúzusnál: a drogpolitika politikai abúzusa. Jó példa erre a február 26-i parlamenti vita, amelynek során Ékes Ilona ellenzéki képviselő megvádolta a kormányt, hogy felelős a droghasználat növekvő trendjéért, sőt még meg is meghamisítja a túladagolásokkal kapcsolatos statisztikákat, hogy a valóságosnál kedvezőbb színben tüntesse fel az ország helyzetét. Ezek abszurd állítások. Eddig minden kormány alatt növekvő tendenciát mutatott a droghasználat Magyarországon, akárcsak a legtöbb európai országban. Határokon és kormányciklusokon átnyúló, társadalmi-demográfiai tényezők által irányított, évtizedes folyamatokról van itt szó. Jelenleg a növekvés üteme inkább lassul, a legproblémásabbnak számító heroinhasználók száma stagnál vagy csökken. (Erről sem a kormány "tehet", ez is összeurópai tendencia). Tudományos körökben ma már evidencia, hogy az illegális drogok kipróbálóinak száma és az adott kormány által hozott törvények szigora vagy engedékenysége között szinte semmiféle bizonyítható kapcsolat nincsen. Így például Hollandiában, ahol a felnőtt polgár besétálhat egy coffee shopba és kvázi legálisan megvásárolhatja a napi marihuánaadagját, kevesebb fiatal próbálja ki a füvet, mint az USA-ban, ahol ugyanezért akár évekre is börtönbe kerülhet. A drogmentes társadalom nemcsak utópia, de veszélyes utópia is. A politika és a törvények csak nagyon korlátozott mértékben hatnak a drogfogyasztásra, butaság tehát azt hinni, hogy egy kormány drogpolitikájának sikerességét le lehet mérni a drogokat kipróbáló fiatalok számának alakulásán. Ékes Ilona a parlament emberi jogi bizottságának tagjaként tudhatná, hogy a droghasználók emberi jogait tiszteletben tartó szolgáltatások viszont bizonyítottan védelmezik a társadalmat a droghasználat ártalmaitól, például a túladagolásos halálesetektől. Érdemes lenne megvizsgálni, hány olyan eset fordult elő az elmúlt években, amikor a rendőrtől való félelem miatt nem hívtak időben orvosi segítséget túladagolt társaikhoz a droghasználók, és hány ember életét lehetett volna megmenteni azzal, ha időben szubsztitúciós kezelésbe vonják vagy felvilágosítják a túladagolás megelőzésének módjairól. Bár az Országos Mentőszolgálat a TASZ nyomására körlevélben szólította fel a mentőszolgálatok diszpécsereit, hogy ne hívják a túladagolásos esetekhez a rendőrséget, valódi megoldást csak az jelentene, ha a drogfüggő bizalommal és nem félelemmel fordulhatna problémáival a hatóságokhoz, és ha hozzájuthatna a megfelelő életmentő szolgáltatásokhoz.
A TASZ a Magyar Addiktológiai Társasággal (MAT) és az Ártalomcsökkentők Egyesületével együtt januárban Józan Drogpolitikát! címmel kampányt indított egy olyan kompromisszumos megoldásért, amely a droghasználatot szabálysértésnek minősítené, és ezzel elhárítaná a fogyasztókat sújtó büntetőjogi fenyegetést. Ezt a megoldást tartalmazza Frech Ágnes, a Fővárosi Bíróság Büntetőkollégiumának elnöke által készített törvénytervezet, amelyet már a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottság (KKB) jogi szakbizottsága is jóváhagyott, az igazságügyi és rendészeti minisztérium azonban még nem bocsátott tárcakörözésre, sőt még kodifikációs füzeteiben sem jelentetett meg. A kormány tanácsadó szerveként működő KKB legutóbbi ülésén azt javasolta a kormánynak, hogy enyhítse a droghasználókat sújtó szankciókat, hasonló tartalmú levelet küldött Szabó Máté ombudsman is az igazságügyi miniszternek. A szabálysértéses verziót a szakma színe-virága is támogatja: nyolcperces kampányfilmünkben (lásd: drogriporter.hu/
drogreform) a terület tíz elismert szakértője, köztük rendőrök, pszichiáterek, pszichológusok, kriminológusok és jogászok szólalnak fel mellette. A közvélemény-kutatási eredmények szerint a társadalom is elég érett már erre, a többség szerint nem a rendőrnek kellene foglalkoznia a droghasználókkal, hanem a családnak, az orvosoknak és a szociális munkásoknak, az alkalmi marihuánahasználót pedig a válaszadók 65 százaléka nem vagy legfeljebb szabálysértési bírsággal büntetné. Ez a reform nem arról szól, hogy az állam lemond az ifjúság védelméről, hanem éppen arról, hogy büntetés helyett a fiatalok mentális egészségének fejlesztésére, a családok megerősítésére helyezi a hangsúlyt.