Kénytelen vagyok cáfolni ezeket a balos hiedelmeket. Vajmi kevés ugyanis a valóságalapjuk. (Az Antallt illető vádaknak persze, ennyi se volt.) Igaz, Orbán a közelmúltban - szűk körben - maga idézte követendő példaként a kormányzó alakját a Magyar Gárda kapcsán, mondván: "úgy kell elbánni velük, mint ahogy Horthy Miklós elbánt a nyilasokkal; adni nekik egy pofont és hazazavarni őket". A Fidesz vezérének azonban - bár titkon talán szeretné - aligha van köze Horthyhoz. Annak a politikai rendszernek pedig, amelynek a körvonalai lassan kibontakoznak az ő, illetve a párt különféle rendű-rangú korifeusainak a ki- és elszólásaiból, valójában semmi. Az ugyanis alapjaiban különbözik a két világháború közti magyar államberendezkedéstől: a fenyegető Orbán-rendszer merőben másnak ígérkezik.

A Horthy-rendszernél rosszabbnak!

Ennek belátásához először is azt kell látnunk, hogy a mai magyar baloldal Horthy-rendszerről alkotott képe változatlanul sok érzelemmel, előítélettel, sőt téveszmével terhelt. Erre a képre - teljesen érthető okokból - egyfelől erősen rányomja bélyegét a szörnyű végkifejlet: a háborús katasztrófa, a holokauszt borzalma, a nyilas rémuralom. Másfelől az a körülmény, hogy e baloldal meghatározó politikai ereje annak a kommunista állampártnak az utóda, amely 1945-48-ban a "fasiszta diktatúrának" minősített Horthy-rendszer tagadására építette a maga - "népi demokráciának" hívott, valójában totális diktatúraként egzisztáló - rendszerét, illetve legitimitását. A kontra-horthysta attitűd enyhülő mértékben, de végig megmaradt a poszttotális Kádár-rendszerben, sőt - mint a fent idézett baloldali megnyilatkozások jelzik - túlélte a rendszerváltozást is.

Ám ha elvonatkoztatunk mindezektől, és tárgy-, illetve tényszerűen csak azt nézzük, amiről beszélünk - tehát a politikai rendszert -, akkor először is meg kell állapítanunk, hogy a két világháború között parlamentáris kormányzás folyt Magyarországon. A politikai berendezkedés az 1918-19-es rendkívüli állapotok után ugyanis visszatért az 1848-ban kialakított ('67-ben helyreállított) alkotmányos keretek közé (megszüntetve persze a dualista államszerkezetet, de megtartva a monarchikus államformát, király helyett kormányzóval). Figyelemmel a baloldal fönt jellemzett Horthy-képére, a nem kívánt félreértések elkerülése végett külön kell választanunk a Horthy-rendszert és a Horthy-korszakot. Az utóbbi egyfelől - az 1919-ben történtekre való reakcióként - ellenforradalmi volt (markánsan jobboldali, antikommunista, antiszemita stb.), másfelől - a friss trianoni katasztrófa okán - eltökélten revizionista. Különösen az utóbbi tényező az, ami a harmincas évek közepétől egyre inkább - az elkerülhetetlennél jóval nagyobb mértékben - alárendelte az országot a német uralmi törekvéseknek. Ezek fokozatosan fölerősítették a hazai szélsőségeket, mind szörnyűbb belpolitikai konzekvenciákhoz (pl. zsidótörvények) vezettek, végül a már említett rettenetes végkifejlethez.

Ami viszont a Horthy-rendszert illeti (amely - kormányzati szisztémaként - lényegében az 1944. március 19-i német megszállásig, bizonyos elemeiben egészen az október 15-i nyilas hatalomátvételig egzisztált), az egyértelműen parlamentáris jellegű volt. Nem nevezhetjük ugyan demokratikusnak - főleg a szűk és torz választójog miatt -, diktatórikusnak azonban még kevésbé. Továbbá (a mai magyar történettudományban eluralkodott gyakorlattal szemben) autokratikusnak sem. Az akadémiai idegen szavak szótára szerint az autokrácia: "önkényuralom; zsarnoki egyeduralom; olyan kormányzati rendszer, amelyben a korlátlan hatalom egy személy kezében van".

Horthy rendszerének ehhez semmi köze. Az állami szuverenitás legfőbb letéteményese itt az Országgyűlés volt, a végrehajtó hatalmat gyakorló kormány neki felelt, a kormányzás a parlament szabta törvényi keretek között zajlott. A kormányzó (akár a mai köztársasági elnök) egyszer küldhette vissza az országgyűlésnek megfontolásra a már megszavazott törvényt, de ha az ragaszkodott hozzá, akkor 15 napon belül köteles volt kihirdetni: államfői vétóról tehát szó sem lehetett. Horthy - kötött szabályok szerint - 30 napra elnapolhatta az Országgyűlést; tartós munka-, illetve döntésképtelenség esetén pedig fel is oszlathatta (ezt a mai elnök is megteheti 4 sikeres bizalmatlansági indítvány után, vagy ha a jelöltjét 40 napon belül nem választják meg kormányfőnek). Ám aztán (akárcsak mostani utóda) köteles volt azonnal kiírni az új választásokat, még ideiglenesen sem vehette át a parlament jogkörét. Az igaz, hogy a harmincas évek végén bővültek a kormányzó jogosítványai, ez azonban korántsem a parlamentarizmus felszámolása, hanem éppenséggel a védelme jegyében történt: az erősödő náci befolyás nyomán idehaza is fenyegető antiparlamentáris szélsőségek ellensúlyozására. (Megszűnt például a parlament azon joga, mely alapján - törvény-, illetve alkotmánysértés címén - felelősségre vonhatta az államfőt. Nota bene: a mai magyar Országgyűlésnek eleve nincs ilyen jogosítványa: hasonló esetben csupán kezdeményezheti az elnök elleni vizsgálatot az Alkotmánybíróságnál, azt is csak kétharmados többséggel.)

Az is igaz, hogy - mai szemmel - émelyítő személyi kultusz övezte Horthy alakját, de ne feledjük, hogy az államforma hivatalosan monarchia, az ezeréves hagyomány folytatásaként. Az is megállapítható, hogy a kormányzó tényleges politikai befolyása nagyobb volt, mint a jogköre, ám ezzel együtt is maximum a tekintélyuralmi jelzővel illethetjük az alapvetően parlamentáris elveken működő szisztémát. A kor mértékadó történésze így summázza Horthy szerepét: "sokkal inkább legfelső reprezentatív méltóságként, semmint a mindennapi politika operatív tényezőjeként vett részt a közéletben (Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, 2004. 230. o).

A rendszer fő fogyatékossága - egyben a demokrácia korlátja -, mint már jeleztem, a szűk és torz választójog volt. Vagyoni cenzus nem létezett, csak műveltségi és életkori, továbbá nemi. A nők csupán 30 év felett s a 6 elemi elvégzése esetén szavazhattak; a férfiaknál a határ 24 év és 4 osztály volt. Ez kétségkívül szűkebb a nyugat-európai átlagnál (kivéve a konzervatív Svájcot, Belgiumot, Olaszországot és Franciaországot!), és inkább Délkelet-Európa akkori normáinak felel meg. Az össznépesség 28 százaléka rendelkezett választójoggal, ami a felnőtt (24 éven fölüli) férfiakra vetítve: 75, a felnőtt (30) nőkre nézve: 58 százalék. Sokkal súlyosabb volt ennél az Európában szinte példátlan vidéki nyílt szavazás, ami a jogosultak csaknem 80 százalékának korlátozta a szabad választását. Főleg ennek a következménye volt a (dualizmus korát ismétlő) hegemón pártrendszer, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy az ellenzék - bár szabadon tevékenykedhetett - képtelen volt választást nyerni. Miniszterelnököt is csak egyszer buktatott: amikor a kormánypárti többség egy része összefogott vele. Méghozzá a parlamentáris rendszer védelmében, azzal az Imrédy Bélával szemben, aki 1939-ben e rendszer ellen indított súlyos támadást. Hasonló eset körvonalazódott pár évvel korábban: az ugyancsak autokratikus és antiparlamentáris törekvéseket forszírozó Gömbös Gyula ellenében, akit csak a halála mentett meg a politikai bukástól.

Bizony, az a nagy helyzet, kedves bal- és jobboldali barátaim, hogy Orbán Viktor nem Horthy Miklós politikai örököse, hanem a parlamentarizmussal szembeforduló Gömbösé és Imrédyé! Természetesen régóta semmi köze a konzervatív liberális Bethlen Istvánhoz, és nincs már köze (hiába avatott neki szobrot!) Tisza Istvánhoz sem. Ezek ugyanis nemhogy parlamentáris politikusok voltak, hanem a parlamentarizmus megrögzött hívei. A baloldali olvasók bizonyára meglepődnek, de Tisza például ilyeneket mondott:

"Ha a tisztelt képviselőtársam azt mondja, hogy én rögeszmében szenvedek, hát igen: nekem rögeszmém, hogy Magyarország csak úgy állhat fenn mint szabad állam, ha fenntartja a parlamentarizmust a maga tisztaságában." (Östör József: Tisza István saját szavaiban. Auktor Könyvkiadó, 2006. 33. o). Meg ilyeneket: "Magyarok vagyunk, ennek a maroknyi nemzetnek tagjai, amelyik csak parlamentjében élhet nemzeti életet, érvényesítheti saját akaratát. Nekünk nemzeti létünk függ parlamentarizmusunk virágzásától... Ha magyarok akarunk maradni, ha mint nemzet akarunk élni, a magyar parlamentáris kormányzatot fenn kell tartanunk, s a tekintély, megbecsültetés és hatalom mind magasabb polcára kell emelnünk". (Uo.: 34. o.) És ilyet: "A parlament színvonalának süllyedése végzetes csapás az egész magyar nemzetre." (36. o.)

Manapság roppant érdekes és tanulságos - még mindig Tiszától - ez is: "Az emberiség fejlődése Görögországnak, Rómának, az olasz városoknak történetén és számos egyéb példán át szinte végzetszerű következetességgel tünteti föl a szabadságra vágyó népek alkotmányos életének azt a tipikus folyamatát, amely a patriarkális egyeduralomból az arisztokráciához, ebből a mind korlátlanabb demokráciához, s végeredményben a cezarizmushoz vezet. Az arisztokrácia zsarnoksága ébreszti fel a népek szabadságvágyát s a demokratikus irányzatokat; a kettő közti küzdelem és egyensúly jelenti a népek fénykorát; s a szabadság sírját végül a kizárólagos hatalomra jutott demos ássa meg." (125-126. o.)

Mai helyzetünkben - a népszavazás után, amikor egy előre hozott választás Orbán kétharmados uralmával fenyeget - látnoki erejűnek tűnik: "Nincs kétség benne: a demokrácia felé haladunk... A kérdés csak az: lépést tart-e a társadalmi fejlődés a politikai fejlődéssel? Feljutnak-e a társadalmi fejlődés megfelelő polcára azon néprétegek, amelyek részt nyernek a nemzet sorsának intézésében; vagy pedig a politikai fejlődés előzi meg annak társadalmi előfeltételeit, s a demokrácia politikai formái nyernek erre meg nem érett rétegekre is alkalmazást? Kizárólag ettől függ: a szabadság, közjólét, fölvilágosodás, és nemzeti nagyság ügyét, a valódi haladást szolgálja-e a demokrácia, vagy pedig avatatlan kezekre bízva nemzetek és államok sorsát, lejáratja a szabad intézményeket, züllést, veszélyt hoz az országra, s retrográd irányzatok számára készíti elő a talajt." (127. o.)

Bethlen - a parlamentarizmus másik rendíthetetlen híve - e tárgyban így fogalmazott: "Mi demokráciát akarunk. De nem a nyers tömegek uralmát, mert azok az országok, ahol a tömegek uralma vált úrrá az egész nemzet fölött, a pusztulásnak vannak kitéve." (Idézi Romsics: 223. o.)

A dualizmus és a Horthy-korszak két vezető államférfija tehát nemcsak a parlamentarizmus, hanem a demokrácia hívének is vallotta magát. Konzervativizmusuk azonban óvatossá tette őket. Hogy nem minden ok nélkül, arra példa lehet az 1939-es választás, amely már kiszélesített és titkos választójog alapján zajlott. Ám a gyors demokratikus jogkiterjesztés az adott politikai konstellációban nem a baloldal javát szolgálta, hanem a jobboldali szélsőséget hozta helyzetbe: a nyilasok és hasonszőrű társaik hirtelen 49 mandátumot (csaknem 20 százalékot) szereztek. (Ma természetesen nincs mód revízió alá vonni az általános választójogot. A népszavazás szerepéről azonban - amely felelőtlenül alkalmazva láthatóan alkalmas a parlamentáris kormányzás szétverésére - volna okunk gondolkodni. Ma már inkább csak: lett volna - főleg az alkotmánybíróságnak.)

Nézzük ezek után, hogyan viszonyul a parlamentarizmushoz Orbán.

Hogy miniszterelnökként mit tett a kormányzás fölötti parlamenti kontroll lazításáért, azt jól tudjuk: háromheti ülésezés, kétéves költségvetés, a vizsgálóbizottságok megbénítása, a házbeli szereplés redukálása stb. Láttuk a 2002 után politikai stratégiává szerveződő vezérelvű populizmust is: a néma levente három és fél évig tartó színre vitelét a Házban, az utcai demonstrációkat, a templomi szónoklatokat, a "polgári köröket", a faluparlamenteket, a nemzeti konzultációt, a 72 órás ultimátumot s a többit. Lássuk most - Tisza és Bethlen után - Orbánt, mit is mond ő a parlamentarizmusról:

"Meglehet, pártjaink és képviselőink az Országgyűlésben ellenzékben vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem lehetünk, és nem is leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben. Legfeljebb egy kormány kerülhet ellenzékbe a saját népéhez képest." (Dísz tér, 2002. május 7.)

"Van, aki a parlamentre teszi a hangsúlyt - én a demokráciára." (MTV1. A szólás szabadsága, 2005. február 21.)

"Az október 1-jén megválasztott képviselőkből létrejövő testület lehet az önkormányzati ellensúly, amely két esetben politikai vétójoggal élhet a parlament és a kormány döntésével szemben: a költségvetés és a Nemzeti Fejlesztési Terv elfogadásakor. Az önkormányzati választáson ugyanaz a 8 millió ember dönt majd, mint a parlamenti választáson, a megválasztott önkormányzati képviselők demokratikus felhatalmazása tehát ugyanolyan értékű, mint a parlamenti képviselőké." (Magyar Nemzet, 2006. szeptember 11.)

"Ma a közbizalmat nem a parlamenten belüli mozgásokkal kell helyreállítani, hanem végre azzal az élménnyel, hogy az emberek látják, hogy ők döntenek a legfontosabb kérdésekről... Magyarországon a legfontosabb kérdésekben az embereknek kell dönteni... Nem arról szól a demokrácia, hogy négyévente elküldhetjük őket vagy sem, és nem is fogok beletörődni, hogy erről szóljon." (TV2, Mokka, 2007. május 23.)

"Egy demokráciában az embereknek két lehetősége van. Az egyik, hogy a közvetett demokráciában bíznak... elmegyünk a parlamenti választáskor szavazni... és akkor bízhatunk az ország vezetőiben, választott képviselőinkben. Na de Magyarországon... az embereket becsapták, félrevezették... tehát a magyar emberek ma nem bízhatnak a közvetett demokráciában... ezt nem javasolnám a magyaroknak... A másik lehetőség, hogy a közvetett demokrácia helyett a közvetlen demokrácia eszközéhez folyamodik. Ez a népszavazás... hogy néhány konkrét kérdésben... én, mint nép, mint választópolgár közvetlenül döntsek. Nem a politikusokon keresztül. (Inforádió, Aréna, 2007. május 23.)

"A közvetett demokrácia, a parlamentáris demokrácia elvette tőlük a lehetőséget, hogy a kezükbe vegyék az ország sorsát. Ilyenkor... az embereknek a közvetlen demokráciához lehet fordulniuk... Meglátjuk, ki az úr: a gálya vagy a víznek árja?" (Magyar Hírlap, 2007. május 26.)

"Magyarországon pedig ma nincs demokrácia. Ehelyett demokrácia nélküli többpártrendszer működik. Az intézmények csak a demokrácia hiányát elleplező paravánként szolgálnak... Van, aki azt állítja, hogy az intézményrendszer, vagyis a demokrácia fundamentuma rendben van. Mégis el kellene gondolkodni azon, hogyan jöhetett létre ez a mai világ. Nem lehet, hogy a szereplőkön túl az intézményekkel is baj van? Miért nem tudták megvédeni magukat a demokrácia elleni támadásokkal szemben? Az a legkevesebb, hogy közvitára bocsássuk az alkotmányos intézményrendszer alapjait érintő kérdéseket... Jól szabályozott-e például az államfő és a parlament viszonya." (Magyar Nemzet, 2007. június 2.)

"A politikai irányt, amely egy nemzet életét meghatározza, a népakaratnak kell kialakítania... minden magyarországi hazugsággal és csalással megnyert választás ellenére... Ha az alkotmányos rend nem tudja szolgálni a demokráciát, mert a mostani körülmények között Magyarországon nem tudja... akkor meg kell teremteni azokat az alkotmányos intézményeket és garanciákat, amelyeknek a segítségével a magyar demokrácia meg tudja védeni saját magát... Egyszer kell majd nyernünk, de akkor nagyon." (Tusnádfürdő, 2007. július 22.)

A fenti szemelvénygyűjtemény nem igényel kommentárt: önmagáért beszél. Vegyük még hozzá a derék Stumpf István legutóbbi interjúit az MR1-en vagy a TV2-n, amelyekben egy új alkotmányos rendről értekezett. Szerinte jelentősen növelni kell a köztársasági elnök hatalmát a parlament s az annak kontrollja alatt működő kormányfő rovására. Az elnök mandátumát akár nyolc évre meg kell hosszabbítani, a kormányzást politikamentessé tenni, technikai szerepre redukálni ("felszabadítani az ideológiai vallásháború alól", "politikai iszapbirkózás" helyett "az ügyekkel" kell foglalkozni stb.) Aligha véletlen, hogy Orbán volt minisztere régóta az alkotmányos rendszer "generáljavításáról" beszél, hogy "ki kell terjeszteni a részvételi demokrácia rendszerét".

Gondoljuk ehhez hozzá a nagy hatalmú elnök által uralt, kétharmados többséggel bíró, vasfegyelmű kormánypártot; az elnöknek szolgáló rendőrséget s a titkosszolgálatokat (hisz így osztható ki a gárdának - és bárkinek - egy-egy jól irányzott pofon); mindez persze egyházi áldással. Vegyünk ehhez még egy új, bármikor az aktuális helyzethez igazítható választójogot (magas parlamenti küszöbbel, a határon túliak állampolgárságával); egy második kamarát, feltöltve saját emberekkel (az egyházi főméltóságoktól az MTA elnökéig); egy szintén saját emberekkel (15, de ha kell, 21 főre) felduzzasztott, vagy ha az kell, akkor kasztrált Alkotmánybíróságot; meg egy tetszés és igény szerint átszabott népszavazási törvényt. Mi kell még? Egy új médiatörvény: totálisan uralt közmédiával és jól megrendszabályozott privát sajtóval. Meg amit csak akarnak! Hisz kétharmados többséggel mindent - és mindennek az ellenkezőjét - lehet! Bármely posztra, bárki megválasztható. És bizony-bizony: adott esetben akármelyik képviselő mentelmi jogát föl lehet függeszteni!

Nem folytatom. Talán elég ennyi, hogy belássuk: Orbán nem visszafelé tart az időben. Nem egy konzervatív, arisztokratikus parlamentarizmus, nem a múlt, nem a Horthy-rendszer felé. Hanem előre: egy, a modernség és az archaizmus félelmetes elegyét megvalósító populista-fundamentalista autokrácia felé. Amihez képest a Horthy-korszak kormányzati rendszere kedélyes, már-már idilli szisztémának tűnhet majd. (Ismétlem: a rendszerről beszélek, és nem az adott kor konkrét politikai kényszereiről és borzalmairól!)

Az eddig elmondottakon túl az már igazán csak nüánsznyi különbség, hogy Horthy a maga módján ráadásul még kiszámítható úriember is volt...