Tudják, az Európa kulturális fővárosa olyasmi projekt, amire jó sok pénzt költ majdnem teljesen értelmetlenül az unió, de hát az uniónak mintegy lényege ez az értelmetlen pénzköltés, ugye, tehát olyasmi produkciókat finanszíroz, amelyek ugyan rengetegbe kerülnek, viszont nem valószínű, hogy a programra hivatásszerűen ellátogató tisztviselőkön kívül bárki mást érdekelnének, persze ez a tisztviselői tömeg sem jelentéktelen, néhány hónapos inváziójuk fölvillanthatja a Párizzsá válás reményét a legeldugottabb kisvárosok számára is, vagy legalábbis képes feledtetni azt a kiábrándító tényt, hogy kulturális fővárosok nem címek elnyerése, de még csak nem is egy ügyes pályázatíró cég által keletkeznek, és azt, hogyha valóban lennének ötletek egy-egy városban arra, hogy miként lehetne pót-Párizzsá, igazi kultúrfővárossá válni, akkor azokat az ötleteket már rég megvalósították volna, uniós pénzek nélkül is, és már dőlnének a turisták. A pécsi kultfővárosprojekt már egészen biztatóan alakult az utóbbi napokig. Eddig nagyjából olyan híreket hallhatott az ilyesmire fogékony, nem túl nagyszámú közönség, hogy ez a projektfelelős mondott le, az a kijelölt igazgató állt föl, emez összeveszett a várossal, amaz eleve ki sem jött vele, az egyiket megmérgezte az anyósa, a másikat saját fia döfte le a szenátus lépcsőjén, Monty Python-királydrámák, vagy mintha az egészet a fénykorát élő (és fénykorában hetente akár féltucat pártelnököt fogyasztó) Kisgazdapárt intézné. Az izgalmas személyi fejlemények mellett az "ez sem lesz" meg "az sem készül el" típusú hírek uralták a sajtót, leszámítva néhány "hatalmas késésben van"-t. Én ebben is láttam fantáziát. Mi jeleníthetné meg hitelesebben a XXI. századi magyar kultúrát, mint egy piszlicsáré pártháborúkba és érdekcsoport-küzdelmekbe fúló, milliárdokat eltüntető töketlenkedés, amiben a kelet-európai groteszk műfaját értő finom, művelt közönség fölfedezte volna a társadalom legmélyebb problémáit is elementáris erővel megjelenítő, szórakoztató és izgalmas, rendkívüli méretű statisztériát és szereplőgárdát mozgató nemzeti abszurddráma-kísérletet? Még az egészet le kellett volna borítani egy hatalmas üveg félgömbbel, és hozzáadni valami csillámló, könnyű anyagot, hogy ha az egészet megrázzák, hóesésszerű olcsó vizuáleffekttel kápráztassa el a közönséget. A biztató előkészületek után váratlan dolog történt a múlt héten: konkrét rendezvényre utaló információt jelentettek be. Tudniillik, hogy az ír U2 zenekart szeretnék megnyerni főprodukciónak, kvázi. Tökéletes választás. Egy hosszú évek óta érdektelen, művészileg kiüresedett, rettenetesen unalmas, viszont ideologikus blablázásba menekült, döglődő megarockzenekarnál semmi sem állna jobban ennek a kínosan rockandrolltalan országnak. (Épp a napokban nézegettem a nyári koncertprogramot, bármely burgenlandi kisváros felhozatala különb, mint Budapesté.)

A multimillárdos Bono osztaná nagy kivetítőkön a vulgárújbalos észt, hogy több banánt kéne adni a feketéknek. Szép lenne, mondom, de ennél realistább vagyok, a közlemény is csak úgy fogalmaz, hogy fölvették a kapcsolatot a zenekarral, és elképzelhető... (Fordítok: valaki szerzett egy telefonszámot a menedzsmenthez.) Láttunk mi már millecentenáriumi szupergigakoncertet, ahol Diana Ross és Rost Andrea volt a harmadik tenor, és százéves-Fradi-gálameccset is a Real United Zárgáb ellen. Valamiért az tűnik legvalószínűbbnek, hogy minimum fél évvel a rendezvény előtt kiderül: a U2 nem tud jönni, mert Edge gitáros éppen léböjtkúrán vesz részt abban az időszakban egy távoli, egzotikus szigeten, és orvosa is azt tanácsolja, hogy tartsa távol magát a stressztől és Kelet-Európától. A U2 helyett a világsztárnak számító, bár kevésbé ismert Snow Patrol zenekart szeretnék szerződtetni, az majdnem ír, skót ugyanis, hasonló zenét játszik, nagyon európai, kicsit talán még korszerűbb is, mindenki örül, de kiderül aztán, hogy nem jó az időpont, mert ütközik az új-kaledóniai turnéval, így kerül szóba Sinead O'Connor neve, aki ugye megint ír, világsztár is, legalábbis az volt húsz éve, olcsón eljönne, egy hónappal a rendezvény előtt azonban kiderül, hogy éppen akkorra írták ki a hajbeültetés-műtétjét. A szervezők végső elkeseredésükben Rózsa Györgyhöz fordulnak, akinek noteszában mindig akad néhány lejárt szavatosságú, de a magyarok által kedvelt világsztár. Rá is találnak Amanda Learre. Amanda Lear örül a lehetőségnek, különösképpen azért, mert régen énekelt közvetlen hozzátartozói körénél népesebb közönségnek, ezért azonnal aláír, de egy hét múlva menedzsere közli a szomorú hírt: az énekesnő előrehaladott Alzheimer-kórja miatt orvosa nem engedélyezi a föllépést. A szervezők megpróbálnak kapcsolatba lépni Suzy Quattróval, de nem veszi föl. Karell Gott nem ad élő koncertet, az NDK zenés ajándékkosár csapata nem vállalja, hogy újra összeálljon, nincs mese, magyar fellépő lesz. Az LGT-vel nem tudnak megegyezni, az Omega a rendelkezésre álló idő alatt nem tudja diszlokálni a füstgépeket, kéznél lenne a helyi és nagyszerűen kulturális Kispál és a Borz, de éppen kirúgják a dobost, nem tudnak színpadra állni. A megoldás csakis Rúzsa Magdi, a délvidéki csalogány lehetne, de ő megfázott. Tóth Vera, Gáspár Laci és Oláh Ibolya hármas koncertje pedig magánéleti okok miatt nem jöhet össze. Király Lindát nem merik megkockáztatni, ezért az európai gálán maga Pflum Orsi, a Megasztár középdöntőse lép föl, sztárvendég: Dundika, utána Fásy-mulató hajnalig.