A szerző újságíró (Bécs)

A koalíció felbomlása a jobboldal (és a kormánytáborban vagy annak környékén meghúzódó szövetségeseinek) fontos, ha még nem is döntő győzelme. "A politikában majdnem mindig a közös gyűlölet a barátság alapja" - jegyezte meg keserűen Tocqueville a XIX. század közepén, amikor lemondott külügyminiszterségről. Ez pontosan jelzi a külföldi megfigyelők számára gyakran érthetetlen, mert fékevesztett Gyurcsány-ellenes demagógia hátterét.

Egy fordított személyi kultusz jegyében Gyurcsány lett a legfőbb bűnbak, az őt különböző okokból és előjellel gyűlölő politikusok, politológusok, újságírók fő céltáblája. Itt már nem e tehetséges politikus valóságos hibáiról, az őszödi beszéd nagyon rossz kezeléséről, kommunikációs kapkodásokról, a koalíciós partner iránti érzéketlen, sőt durva magatartásról van szó (válságszituációban!), hanem a helyzet érthetetlen leegyszerűsítéséről, melynek következményei kiszámíthatatlanok.

Nemcsak olyan független publicisták, mint Debreczeni József vagy Ungváry Rudolf, és olyan nemzetközileg elismert írók, mint Esterházy Péter és Konrád György figyelmeztet az agresszív, antiszemita szélsőjobb megerősödésére, de a Neue Zürcher Zeitung kelet-európai tudósítója, Ulrich Schmid is részletesen kritizálta (2008. április 24.) a Fidesz és Orbán flörtjeit a szélsőjobboldali, antiszemita csoportokkal.

Lengyel László, aki az év elején azt állította, hogy ha sikerül Gyurcsányt megbuktatni, akkor három-hat hónap alatt Orbán is eltűnik, most Gyurcsány "orbánosodásáról" és az MSZP "fideszesítéséről" fantáziál. Azonosítja a két pártot és vezéreit, ez utóbbiakat Putyinhoz és Tudjmanhoz hasonlítja.

Lehet, hogy igaz Lengyel vádja, miszerint Gyurcsány "2004-től módszeresen kezdte elrabolni a liberálisok témáit, napirendjét", de akkor aligha Tudjmant és Putyint utánozta, hanem olyan szociáldemokrata úttörőket, mint Bruno Kreisky vagy Tony Blair. Ez a modern szociáldemokrácia központi törekvése és problémája: a tradicionális szavazótábor megtartása és új, liberális, intellektuális rétegek megnyerése. Mint most az USA-ban láttam, Barack Obama is ezzel a feladattal birkózik.

A magyar politika tragédiája nem Gyurcsány "orbánosodása", hanem az a reális veszély, hogy a harmincas évek politikája és terminológiája felváltja a modern parlamentarizmust. A tét ma is az: hogyan és mikor lesz az MSZP-ből modern szociáldemokrata, s a Fideszből modern nyugati polgári párt? A parlamentarizmus megerősödése a kis pártok (MDF, SZDSZ) életképességétől is függ. Ha az SZDSZ továbbhalad a politikai öngyilkossághoz vezető úton, akkor nemcsak ez a valaha nagy reményekre jogosító párt tűnik el a legközelebbi választásokon, hanem a liberalizmus és a reformok jövője is. Az MSZP vezetőit pedig emlékeztetni kell Edmund Burke brit konzervatív gondolkodó szavaira: "A legtöbb politikai döntés választás a kellemetlen és az elviselhetetlen között." A Gyurcsány-ellenes funkcionáriusok a kormánytáborban intrikáikkal egy populista jelmezbe öltözött klerikális-jobboldali kurzus számára készítik elő a talajt. Ebből a szempontból hasznos volt a Magyar Hírlapban megjelent antiszemita kirohanás körüli konfliktus, mert nemzetközi színtéren is leleplezte a jobbközép, az egyházak és a jobboldali sajtó közönyét a múlt démonaival szemben. Az arányok és súlypontok eltalálása a politikában mindig elsőrendű kérdés. Ne feledjük: most nem Gyurcsány Ferenc pozíciója a tét, hanem a magyar demokrácia jövője.