- Szlovákiai magyar íróként tartanak számon, mert Léva a szülőhelyed, négy évtizede pedig Pozsonyban élsz. Tőzsér Árpád szerint azonban sokkal inkább Csáth-Brenner Szabadkájában, a Cholnokyak Veszprémjében vagy Krúdy Gyula Nyírségében, sőt Wlliam Faulkner Jeffersonjában születtél. Valóban?

- A szlovákiai jelzőnek esetleg földrajzi értelme lehet, hiszen nyilvánvalóan egyetemes magyar irodalom létezik, következésképpen magyar író is. A kérdésben említett ködlovagokat tartom Mészöly Miklóssal együtt a szellemi atyáimnak. Azt nem tudhatom, vajon jómagam is lovag voltam-e, az mindenesetre tény: elég ködös elképzeléseim voltak a pályám elején arról, vajon hogyan kell írni. Az ő műveiktől és világukból elrugaszkodva iparkodtam kimunkálni saját írói eszközeimet, stílusomat. Némi túlzással elmondhatom, hogy valamivel később, Faulkner Jeffersonján, az amerikai Dél atavizmusán, gyűlölködésein, vallási bigottságán keresztül döbbentem rá a szlovákiai magyar valóságra. A szűkebb pátriámban sistergő indulatokra, a szlovák-magyar feszültségekre, az egymás iránti, továbbá a zsidók, a romák és a másság elleni gyűlölködésekre.

- A szellemi elődök említésekor Mikszáth Kálmánról és Örkényről sem feledkezhetünk meg.

- Nem bizony. Mikszáthot gimnazista koromban kedveltem, aztán sokáig nem olvastam. Csak néhány éve vettem elő újra, s akkor döbbentem rá, mennyire szellemes, éleslátású és időszerű író. A Gavallérokat például akár ma is írhatta volna. Örkény István esetében pedig a groteszk történelemszemlélete, tragikomikus helyzet-és jellemábrázolása hatott rám. Nekik is köszönhetően kapott újabb síkot, színeket az újholdas, ottlikos, kosztolányis, krúdys, mészölyös leütéssel induló írói világom...

- A hetevenes évek elejétől műveid ugyanazt az esztétikai áramlatot erősítették, amelyet akkor Esterházy Péter és több neves magyar író, Csehországban pedig leginkább Bohumil Hrabal, több lengyel író és színház fémjelzett. Mivel magyarázható az akkori közép-európai szellemi pezsgés?

- Az alapos válasz aligha foglalható össze néhány mondatban. Jellemzőnek érzem, hogy Mészöly Miklós és Bohumil Hrabal élményvilága bármennyire messze is áll egymástól, írói stratégiájuk is merőben más, de abban talán közösek, hogy valamiféle közép-európai mitológiát próbáltak felépíteni, természetesen egyéni optikán keresztül. Ez a törekvés a hetvenes évek végén lett nagyon aktuális, kortársaik körében is. Mert akkorra már majdnem mindenki unta a szocialista realizmust és a rezsimet, ezért főleg a művészek keresték a gyökereiket, a múlt értékeit. Jómagam is.

- Ugyancsak Tőzsér Árpád hívta fel a figyelmet arra is, hogy a ködlovagok és Faulkner negatív utópiáival ellentétben műveidben hőseid tragikomikus önvesztése, önviláguk általi legyőzettetése után a túlélés lehetőségei is felsejlenek, ezért nem a vég, hanem az átalakulás élményét éli meg az olvasó.

- Az említett magyar írók még az emberiség eddigi legnagyobb tragédiái előtt alkottak. Kortárs íróként viszont nem húzódhattam be a padlásszobába a világháborúk és minden más huszadik századi tragédia elől, amelyek iszonyú közösségi és egyéni drámákat, szenvedéseket zúdítottak ránk. Példaként szülővárosomat, Lévát említem, a nyelvhatáron levő kisváros polgárait frusztrálták a gyakori impérium- és rendszerváltások. Ráadásul a határ- és rezsimváltásokat nyelvi-kulturális és ideológiai expanzionizmus kísérte, amely felőrölte az ott élők etnikai és szociális identitástudatát, s a képmutatást, a hazudozást, a köpönyegforgatást olyan erényként szentesítette, amely nélkül nem láttak reményt a túlélésre, de az elviselhető életre sem. Szülővárosom parányi főterét a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben épült panellakótömbök veszik körül, az iparosítás és a főleg a nyelvhatáron levő kisvárosok asszimilációjának jelképeként, mert ezekben a betonrengetegekben már alig hallani magyar szót. Miként Losoncon, Szencen. Minden baljós jelenség ellenére eszembe jut Mikszáth, aki nyilván örök érvényűen írta le: "Nem okos világ ez a mai. De hát iszen a tegnapi se volt okos. És bizonyára nem lesz az a holnaputáni sem. Ebben van valami vigasztaló". Én is így érzem.

- Apolitikus írónak tartottad magad. A csehszlovákiai bársonyos forradalom napjaiban, 1989 novemberében mégis te szónokoltál, méghozzá magyarul, az emlékezetes pozsonyi rendszerváltó nagygyűlésen. Miért vállaltad ezt a szerepet?

- Vannak olyan helyzetek, amikor az értelmiségi, főleg az író, nem zárkózhat be ama bizonyos padlásszobába. Ráadásul akkor pillanatnyi kegyelmi állapot állt be a feszült szlovák-magyar viszonyban. A pozsonyi téren ezrek előtt magyarul beszéltem, mégis megtapsoltak, egyetlen füttyszó sem zavarta meg a már-már idilli helyzetet.

- Hittél a szép, új világ eljöttében és a szlovák-magyar kiegyezésben?

- Esélyt láttam az emberségesebb idők eljövetelére. Arra is, hogy a szlovák-magyar viszálykodás kezelhető lesz, két-három emberöltő múltán feloldódnak a feszültségek. Nemcsak feltételezni, de elképzelni sem tudtam akkor, hogy rövidesen mennyi közhely és sztereotípia támad fel térségünkben. S mennyi álpróféta és téveszme mételyezi újra a légkört! Szlovákiában Robert Fico a szlovákok Robin Hoodját, a rablóvezér Jánosíkot nevezte nemrég a térség első szociádemokratájának, szerinte a nagymorva fejedelemségben nem szlávok, hanem ősszlovákok éltek. Aztán az sem semmi, hogy Magyarországon egyesek ismét a hun rokonságra esküsznek, mások a rovásíráshoz való visszatérés mellett kardoskodnak. Aggaszt a Magyar Gárda csizmacsattogtatása, a sokféle a gyűlölködés. A politikai elit semmit sem tanult a történelemből. Sokan mások sem.

- Újabb műveidben, többek között az Abszurdisztánban és főleg a Mátyás király New Hontban című regényedben már a legújabb jelenségeket pellengérezed. A török idők és a Habsburgok korának árulásait és hőstetteit is felvillantó első regényedtől, az Éleslövészettől mai jellemeket és jellemtelenségeket, abszurd és mégsem teljesen elképzelhetetlen helyzeteket ábrázoltál. Enynyire ismétli önmagát a történelem?

- A jelenre is úgy tekintek, mint a történelem egy szeletére, amelyben nyakig benne vagyok, hiszen saját bőrömön tapasztalom a jelent, amelyet történelmi perspektívában szemlélek. Rettenetesen tudnak dühíteni, az újra elburjánzó, s már levitézlett rögeszmék, mániák, előítéletek. Az ördögi körkörösség, amely újra meg újra felüti a fejét. Igy aztán akadnak közös vonások hőseimben, bármelyik korban tüsténkedtek. Mondjuk, a török megszállás alatt élt Boross Ambrus városbíró és Király Mátyás párttitkár között, aki a rendszerváltás után egyszer csak Mátyás királyként szeretne igazságot tenni New Hontban.

- A rendszerváltás után Szigeti Lászlóval megalapítottátok a Kalligram Kiadót, amely mára elismert közép-európai szellemi műhely a szlovák értelmiségiek körében, továbbá Magyarországon és Csehországban is. Évekkel ezelőtt viszont továbbálltál. Miért?

- Ritkán adatik meg az ember életében, hogy álmai megvalósulnak. A Kalligram története ezek közé tartozik, mert olyan lett, amilyennek megálmodtuk. A heroikus vállalkozás eredményeként rangja van Közép-Európában, elsősorban Szigeti László megszállottságának és munkatársainak köszönhetően, magyar, szlovák, cseh, lengyel szellemi értékeket közvetít. Mégis lemondtam a főszerkesztői posztról, mert agyvérzéstől, infarktustól tartottam. A mai szerkesztő nem teheti meg, hogy kényelmesen hátradől a karosszékben, békésen kéziratokat olvasgat, fennkölt témákról töpreng. Pénzért kell kuncsorognia, kilincselnie, szponzorokat hajszolnia. Ezt az állapotot elviselhetetlennek tartottam. De mások azért győzik, szerencsére.

- Évek óta egyetemi oktató vagy Pozsonyban, legújabban pedig Prágában. Irodalomtörténetet is írsz. Milyen megfontolásból?

- Ez is izgalmas, de sokkal nyugodtabb szellemi terep. Pozsonyban és Prágában huszadik századi magyar irodalmat adok elő. A Komensky Egyetemen többnyire leendő magyar szakos pedagógusoknak, Prágában a Károly Egyetemen pedig főképp jövendőbeli hungarológusoknak. Jegyzeteimből nem irodalomtudományi munkát írok, hanem saját magyar irodalomtörténetemet szeretném közzétenni, olvasmányos esszéként. Jövőre talán befejezem ezt a vállalkozásomat. Igéretet kaptam arra is, hogy amint megjelenik magyarul, lefordítják szlovákra.

- Íróként viszont elhallgattál. Miért?

- Őszintén szólva eléggé belegabalyodtam a New Hont téma-és stílusvilágába. Új utakat keresek, mert nem szeretném ismételni önmagam, de most még csak az említett irodalomtörténettel foglalkozom.

- Miközben tudtommal továbbra is sokat utazgatsz, külföldi meghívásoknak teszel eleget. Nem fárasztó ez hatvanévesen?

- Nem, mert nemcsak Pozsonyban és Budapesten, hanem Prágában, Párizsban és máshol is valóban otthon vagyok, barátok várnak szinte mindenhol. Csak ebben a világban érzem idegennek magam...

- Mert?

- Mert úgy látom, hogy nincs jövőképe főleg a posztszocialista országok legtöbb polgárának, akik jórészt értékvesztésben szenvednek. Ellep bennünket a gagyi, ránk zúdult a fogyasztói társadalom majdnem minden nyavalyája. Márai Sándor már a múlt század harmincas éveinek elején figyelmeztetett arra, hogy a tömegember kora jön el. Először a diktátorok manipulták őket, ma pedig a posztindusztriális társadalom ezernyi szirénhangja kábítsa. Ráadásul Közép- és Kelet-Európában az etnikai tarkaság egyelőre nem a békés és mindenki számára hasznos szimbiózisnak, hanem újabb konfliktusoknak a forrása. Egyre döbbenetesebb a magyarországi helyzet. Elképedve szemlélem az értelmiségiek és az írók között kialakult szekértáborokat. Annak idején a népies-urbánus vita szereplői azért beszéltek egymással, mert aki a Válaszban publikált, a Szép Szóban is közölhetett, és fordítva. Most az ilyesmi egyszerűen elképzelhetetlen, akkora az ellenszenv.

- Mit tehet ilyenkor az író?

- Tiltakozik, belekiált a pusztába, ahol gyakran úgy érzi, nem messze sakálok leselkednek rá, hogy felfalják. Előtte esetleg megírja ezt a gagyivilágot. Én egyre inkább kacérkodom ezzel a gondolattal.

Pozsony, 2008. április

"A jelenre is úgy tekintek, mint a történelem egy szeletére"