Szürkülő ünnepek
Valami efféléket talán én is tudtam, s elementárisan fontos volt számomra, hogy ott lehessek ezeken a megmozdulásokon, de közben cidriztem a rendőröktől, és hát a Papámtól is, aki mulatságosan gúnyolt, amikor percenként megkérdeztem tőle, hogy nem lesz baj? Jó néhány gyerekkori barátom, ismerősöm, akik von Haus aus, szintén beleszülettek az ellenzékbe, sokkal hősiesebbek voltak, mint én, de legalábbis jóval kevésbé adtak hangot szorongásaiknak, amikor a házkutatásokon, utcai igazoltatásokon, tüntetéseken, találkozni kellett a rendőrökkel.
A csehszlovák határőrség kihallgató-szobájában a Papámmal és Majával, az egy négyzetméteres motozóbokszban a "Haupstsadt der DDR-Berlin" határátkelőhelyén Nyugat-Berlin felé, vagy akár a Batthyány utcai házkutatáson, ahol egyébként magukhoz képest barátságosak voltak az írógépbe éppen betekert papírt is kitépő rendőrök, csak én féltem, akinek erre valóban semmi oka nem volt.
Persze később, amikor ugyan még mindig oszlattak, gumibotoztak, bevittek, mégis érezni lehetett az oldódást - ha másból éppen nem is, a tüntetők addig sosem látott létszámából -, voltak nagyon is vidám pillanatok a tüntetéseken. "Vettünk nektek Yamahát!" felkiáltással üdvözölte a tömeg a motoros rendőröket, avagy, amikor a kutyás rendőrök láttán Kozák Gyuszi elkérte egy lány dakszliját, s amint a feje fölé emelte, elkezdett üvölteni a tömeg: "nekünk is van kutyánk, nekünk is van kutyánk!". Ezeken a tüntetéseken tökéletesen átélhetők voltak 1848 progresszív céljai a sajtó- és egyesülési szabadságot követelő embereknek.
Azt hiszem, kivételesen szerencsés időpontban születtem: még pont láthattam mindazt, amiben a szüleim éltek, de már kamaszként, felnőttként semmi sem sújtott és korlátozott a diktatúrából, ellenben megélhettem a szabadság örömét, napról-napra való kiteljesedését.
A forradalmi érzés akkor úgy tűnt az ország zömének, de nekünk kamaszoknak mindenképp, ahogy a reklám mondta: "a legtöbb, mi adható". És szerencsés időpontban születtem azért is, mert engem csak mulattat, nem idéz föl régi feszültségeket, amikor idős barátom elmeséli, hogy a VI. kerületi pártbizottság kérésére, március 15-én nemzetiszínű fémbilétával zakója hajtókáján rótta a környék utcáit elvtársaival. Óránként kellett telefonon jelentenie a pártbizottságnak, ha "renitenseket" lát, s ők kocsmáról kocsmára haladva úgy berúgtak, hogy végül idegeneket kértek meg, szóljanak fel a helyi pártközpontba: minden rendben.
Amikor a Magyar Narancs és a Fidesz közös irodájában '90 tavaszán megírhattam az Élet és Irodalom március 15-i vezércikkét, azzal zárva, hogy: "Ma mindenki lehet fiatal demokrata", úgy éreztem, sose volt szebb a világ. (Ez talán igaz is volt, de azért rém idegesítő, amolyan mindent tudó, szörnyű kamasz lehettem, úgy képzelem.)
A nemzeti emlékezet szövetébe tökéletesen belemintázott szabadságharc átélése akkor megadatott, ráadásul úgy, hogy a márciusi ünnepek természetesen idézték meg mindig 56 őszét is.
Izgalmas kérdés nekem, hogy miképp élhető meg ez az ünnep a lassan szintén kamaszkorba lépő Simon fiamnak, s majdan a most húsz hónapos öccsének, Sámuelnek, vagy éppen a március 15-én második évnapját ünneplő Sára unokatestvérüknek.
Hogy milyen nehéz lesz átadni, átéreztetni azt az érát, amiben én voltam gyerek, akkor ismertem fel először, amikor a hároméves Simonnal tíz éve az Andrássy úton sétáltunk. Az autókért lelkesedő, a márkákat, típusokat már számon tartó kisfiamnak arról meséltem, hogy itt Trabantok, Zsigulik, Daciák, Skodák, Zastavák, bogárhátú Volkswagenek jártak, amikor én voltam gyerek. Láttam Simon figyelmes arcán, hogy erősen gondolkodik, s hamar elő is rukkolt a megfejtéssel: a Toyoták, Mercedesek, Opelek, Fordok, Mazdák, Fiatok és a többi autó mind a kis utcákban parkolt? - kérdezte.
Simonnak március 15. egy darabig a nagypapával közösen csodált délceg huszárokat jelentette, majd homályos, lassan kibomló, ősidőkben zajló hőstörténetet, később az idióta-feszengő iskolai ünnepeket, majd újabban az utcára ilyenkor kijáró náci vagy egyszerűen csak idióta csőcseléket, akik miatt jobb távol maradni a Belvárostól.
A 48-as és 56-os forradalmak szabadságköveteléseit, a progresszió hangját igen nehéz lesz átérezhetővé tenni a mai március 15-én.
Egy olyan országban, ahol mértékadó közgazdászok szerint kétmillió körüli azok száma, akik részt vesznek a közteherviselésben, több mint két és fél millióan arra szavaznak, hogy fizessen helyettük más, az legalábbis nem ama irány, amitől a "magyar név megint szép lesz".
A közös teherviselés helyett most a megúszás, a visszalépés tarolt. S ha az ide vezető úthoz ugyan egy képtelen alkotmánybírósági döntés és a krumplilevesszerű krumplileves gőzét idéző ellenzék is kellett, az eredmény mindnyájunkat sújt. Az eredmény ugyanis az, hogy igazolva érezhetik magukat például azok a politikusok, akikhez olyan karcos retorikával beszélt a miniszterelnök híres őszödi megszólalásában, igazolva abban, hogy jobb a konfliktusokat kerülni, jobb a tarthatatlan struktúrák átalakítása helyett a majd csak kihúzzuk valahogy, majd csak elosztogatunk valahogy begyakorlott keretei között mozogni.
A Fidesz most megerősödhet abbéli tudásában, hogy akkor politizálnak jól, ha meghűlt agyvelejű tömegként kezelik a választókat, akikkel azt kell elhitetni, hogy omnipotens, igényeikről gondoskodó hatalomban érdekeltek, amelynek méltó vezetői ők, a "van pénz" hirdetői.
A kérdés az, hogy mindazok, akik szintén valami ilyesmire hajlanának a kormányzati politikusok közül, megértik-e, hogy ezt a harsonát úgyse tudják olyan szépen és hangosan fújni, mint az ellenoldalon, így túl azon, hogy káros politika ez, számukra hasznot sem hozhat.
A szabadságharc 160. évfordulóján úgy tűnik, kapott egy pofont az a szándék, hogy előrelépjen az ország sikeresebb nyugat-európai szomszédai felé. Persze az előrelépésen dolgozó kormány rengeteg hülyeséget csinált, számos rossz kompromisszumot hozott, de az a népszavazás nem a reformok egyes lépésének a kritikája volt, hanem az öngondoskodó, egyéni felelősséget vállaló, az állam szerepét korlátozó út ellenében ikszeltek az igennel voksolók. Holott erre az útra valójában meglehetősen bátortalanul tért rá a kormánypolitika. Most azt az akrobatamutatványt kéne bemutatni, hogy a történtek ellenére a kabinet és a mögöttük álló pártok a reform intézkedéseiben a tekintetben korrigál, hogy a változás irányát nem elégségesnek tartók szavát fontolja meg, s nem azokét, akik a növekvő lemaradásba betonoznák be az országot. Mindezt persze úgy, hogy a most igennel szavazók megértsék lassan: ez az ő elemi érdekük is.
Nehéz lesz. Ha nem sikerül mindnyájunknak lesz sokkal nehezebb.
Persze a magyar szabadság ünnepén, Simonnak, Sámuelnek, Sárának mégis mindenképp sokkal jobb, mint nekem volt egykor: ők tudhatják, ha itt nem megy, szabadon dönthetnek arról, Londonban, Párizsban vagy Berlinben akarnak-e élni.
