A "ledorongolók" némelyike rasszizmussal vádol. "A munkakultúra homályos fogalmára faji alapon hivatkozik a szerző" - írja dr. Borovszky Tímea (A nyomor nem válogat), mintha valamely náci ideológusról értekezne. (Állítása legföljebb egy efféle - tőlem származó - idézet birtokában volna helytálló: "a cigányok vérében van a lustaság".) A Roma Integrációs Titkárság vezetője leírja még: "Debreczeni... lényegében a cigánybűnözés fogalmát igazolja, s ennyiben a Magyar Gárda érvelését erősíti... tulajdonképpen a szélsőségesek álláspontját védelmezi". "A töprengő értelmiségi álarca mögé bújva, voltaképpen megerősíti a rasszista előítéletek alapjául szolgáló legközönségesebb sztereotípiákat." Ez már Erős Ferenctől való (Pusztán ürügy a "romaügy"), aki szintén hozzáteszi: "az általa hirdetett defetizmus... végső soron a Gárda igazolásául szolgálna".

Cikkemben az őszinte beszéd és a problématisztázás gátjaként jelöltem meg azt a fölfogást, "amelynek hangadói minden hasonló konfliktust a rasszizmus- antirasszizmus tengelyen akarnak lokalizálni". Révész Sándor (Homok a fejekben) szigorúan megrótt ezért, mondván: "Debreczeni... egyetlen ilyen ťhangadótŤ sem nevez meg, állításának alátámasztására egyetlen idézetet sem hoz. Nincs is honnan." Nincs? Talán nem vette észre: az általa szerkesztett rovatban most közölt párat: az imént idéztem belőlük. Idézek még bőven - tőle is. Mert bizony másik két válaszcikk szerzője - ő maga és dr. Bársony János (Ideje van a változásnak!) - szintén ezt a fölfogást képviseli, bár áttételesen. Ők nem rasszistáznak direktben, de jelzik: elfogadhatatlanul gondolkodom. Bársony így osztja az észt: "a bűnelkövetés személyes felelősség. Nem köthető népekhez, nemzetekhez, bőrszínhez. Konkrét egyének konkrét bűnéért nem állapítható meg kollektív felelősség... Nincsenek bűnös népek..." Mintha én bőrszínről, kollektív felelősségről vagy bűnös népről írtam volna. Ugyan már! Révész is a szövegemről startolva mondja: "ha valaki legális forrásból nem tudja fenntartani magát és családját, akkor illegálisból fogja... de ez... nem romaspecifikus igazság... bajok vannak azzal, ha... 'a' romákat vádolják bűnelkövetéssel". Na és a szokásos lózungok: "aki lop, az lop, aki nem, az nem, akár magyar, akár roma... ha közösséget minősítenek tolvajnak... rágalmazzák őket, ami aljas dolog". Persze, de mi köze ennek az én szövegemhez? Révész más esetekben (tolvaj politikusok, szegényparasztok, cselédek) furcsamód nem tekinti aljasnak az általánosítást. Kajánul idézi Illyéstől az uradalmi cselédek karakterológiáját: "semmijük sincsen, így... magyarán szólva, lopnak, mint a pinty. Társadalomtudományosan szólva... atavisztikus klánszellem vezérli őket..."

Akkor most hogy van ez? Léteznek társadalmi csoportok (szociális helyzetük és tradícióik által meghatározott szubkultúrák), amelyekben a lopás tipikusnak, gyakorinak, jellemzőnek mondható, vagy nem léteznek? Léteznek - kivéve a romákat? Aki a "romabűnözés" szót használja (én nem tettem!), az tényleg ezt mondja: "a romák bűnözők"? De ha így van, akkor a "fiatalkorú bűnözés" mért nem jelenti azt, hogy "a fiatalok bűnözők"? Komolyra fordítva: szerintem, akik a politikai korrektség jegyében letagadnak (egyes vidékeken napi empirikus tapasztalatként jelentkező) elemi tényeket, s egy kriminológiai értelemben indokolt megnevezést (használja bárki, bármilyen szándékkal) rasszistának bélyegeznek, azok - Illyéssel szólva - elfedik, ezért növelik a bajt.

Ezt teszik azok is, akik hamisan értelmeznek tisztességesen és világosan megfogalmazott mondatokat - ahogy esetemben tették. Mert hamis az az állítás, amely szerint "Debreczeni kifejezetten a cigányokról írja, hogy a rettenetes nyomorban két megélhetési forrás mutatkozik számukra: a segély és a lopás" (Bársony). Cigányokról írtam, de nem a cigányokról! A névelő - egyetlen betű - itt világokat választ el egymástól. A léte vagy a hiánya írói tisztesség és emberi becsület dolga. Hamis továbbá, hogy szerintem "minden romára egységesen érvényes a hiányos munkamorál, valamint a tulajdonhoz való sajátos viszony" (Mohácsi Erzsébet: Válasz Debreczeni Józsefnek). Nem írtam, nem írok, nem gondolok ilyet - kikérem magamnak. Azt se írtam, hogy "a hazai cigányság zöme" segélyből és lopásból él (Borovszky).

Aki pontosan és tisztességesen akar írni, annak pontosan és tisztességesen kell olvasnia. Ezt írtam: "A modernizáció... tömegesen söpörte ki a... piacról azokat a képzetlen, munkakultúrájukat tekintve is problémás rétegeket, amelyek közé a hazai cigányság zöme is tartozott. A Kádár-rendszer utolsó évtizedeiben a munkaképes korú romák több mint hatvan százaléka állt alkalmazásban, napjainkra ez az arány húsz százalékra csökkent. Egyes vidéki válsággócokban nulla százalékra. Az állandósult tömeges munkanélküliség a szűk két évtized alatt is óriási anyagi, életformabeli, mentális, kulturális és morális romlást idézett elő a szóban forgó cigány közösségek körében. Az új generációk ezekben a válsággócokban már úgy nőnek föl, hogy jószerivel semmiféle tapasztalatot nem szereznek a munkás életforma vonatkozásában" (utólagos kiemelések). Ezek alapján - korrekt olvasás, korrekt írás esetén - képtelenség a fentebb idézett általánosításokkal és "faji alapon" álló szemlélettel vádolni. Sajátossá tette a vitát, hogy két rovatban - a Hétvégében és a Fórumban - zajlott. Révész Sándor az egyikben vitázó félként, a másikban szerkesztőként szerepelt. Márpedig egy fenékkel nehéz két lovat rendesen megülni. (Révész Sándor reagálását Debreczeni József írására azért jelentettük meg a Hétvégében, hogy elválasszuk Fórum rovatbeli szerkesztői munkájától - a szerk.)

Révész három pontba sűríti kifogásait. 1. Semmivel se tudom (nem is lehet!) igazolni a közbeszédet romaügyben domináló balliberális szellemiséggel szembeni kritikámat; 2. negligálom a romaüggyel "komolyan foglalkozók" álláspontját; 3. semmit sem írok arról, mit kellene tenni a javulás érdekében.

Kezdjük a végén. Előző írásom célja nem volt több (sem kevesebb!), mint exponálni azt a drámai problémát, ami a Magyar Gárda föllépése s az azt követő reakciók mögött valóságosan és fenyegetően létezik. Tamás Tibor és Vay Ádám (Magyar vagyok, nem gárdista) - s még sokan mások, akik nem írtak cikket a Népszabadságba - értették ezt. Nem volt (nem lehetett) ambícióm a romakérdés átfogó elemzése, ezért sem utaltam a téma általam is nagyra becsült kutatóira. Amikor "hangadókról" írtam, álmomban se gondoltam Bíró Andrásra, Ferge Zsuzsára, Kemény Istvánra, Ladányi Jánosra - Révész itt félrevitte a vitát.

Hogy segítsek visszabillenteni, kielégítem a hiányérzetét: ideiktatom, mit tartok a romaprobléma kezeléséről. Meg fog lepődni, ez így összegezhető: "A konfliktusok élesedni fognak, egyre több tragédiához vezetnek, s a helyzet... javításának a költségei egyre magasabbak lesznek. Ha nincsenek összetett, átgondolt cselekvési tervek, melyek a szocializációs intézményektől, a családgondozástól az egészségügyön és a térségi rehabilitáción át a lakhatásig és a foglalkoztatásig minden dimenziót átfognak, s e programok végigviteléhez nincsenek források és politikai elszánás, akkor katasztrofális helyzet alakul ki."

Igen, ezt ő írta, én pedig egyetértek minden szavával! Rosszul olvasta előző cikkemet, ha azt olvasta ki belőle, hogy mást gondolok, mint öt éve, és hogy sokallom a problémák kezelésére fordított pénzeket. Épp ellenkezőleg: nekem is meggyőződésem, hogy amit a rendszerváltozás óta az egymást váltó kormányok, a politikai elit, összegezve: a társadalom anyagi és szellemi erőforrásai fölött rendelkezéssel és befolyással bírók megtettek a cigányság vészesen leszakadó, és elnyomorodó rétegei, illetve az ebből származó bajok kezelése érdekében, az kevés. A ráfordítások felől nézve soknak tűnhet, az eredmény(telenség) felől nézve azonban kevesebb a semminél.

Hogy a romaügy kezelésére fordítandó - mértani haladvány szerint növekvő - anyagi és szellemi erőfeszítéseknek nincs alternatívájuk, abban biztos vagyok. Hogy mindez (ha realizálódik) mennyire lehet eredményes, továbbá, hogy egyáltalán milyen természetű eredményeket remélhetünk, abban bizonytalan. A roma társadalom maga is rétegzett földrajzilag, etnikailag, szociálisan, kulturálisan. Egy töredékük fölemelkedett az elitbe, illetve a középosztályba; a zömük változatos életstratégiákkal és eszközökkel küzd a teljes lecsúszás ellen; legalább egyharmaduk viszont végletes, kilátástalannak tetsző nyomorba süllyedt. Leszakadt, gettósodott, kriminalizálódott; kvázi társadalom alatti és törvényen kívüli státusba került. Ők azok, akik a már említett válsággócokban lényegében segélyekből és törvénytelenül szerzett javakból élnek. Egyfajta etnikai szubkultúrát, sőt ellenkultúrát alkotva: elutasítván a környezet, a "többségi társadalom" írott és íratlan normáit, kirekesztve és kirekesztődve, áldozatként és bűnösként. Az ő asszimilációjukra, integrációjukra vagy akár csak a velük való egymás mellett élésre ma alig látszik esély. A probléma bővítetten termelődik újra, és drámai módon eszkalálódik.

A válságkezelés politikai feltételei hiányoznak. Nem csak arról van szó, hogy a parlamenti pártoknak nincs stratégiájuk a romakérdésről. Hogy törekvéseik rövid távú szavazatszerző taktikák alkalmazásában merülnek ki. Hanem arról, hogy a pártpolitika jelen háborús világában ilyen stratégiák meghirdetésének, egyeztetésének és beindításának a legelemibb feltételei is hiányoznak. Ehhez nemcsak békés viszonyokra, de a békés verseny erőteljes korlátozására és óriási konszenzuskészségre volna szükség. A többszörösére annak, mint amit az egészségügyi vagy a nyugdíjreform igényelne! Hogy magyarul mondjam: a romakérdés kezelésére fordítandó irgalmatlan erőfeszítéseket és áldozatokat a pártoknak közös erővel kellene - ha másként nem megy - lenyomniuk a többségi társadalom torkán. Erre belátható ideig semmi esély. Ez azért tragikus, mert a többségi társadalomnak - amelyben valóban széles körben rögzültek a cigányellenes indulatok - valahogy meg kellene értenie, el kellene fogadnia és viselnie a romaügy kezelésére fordított pluszerőforrások okozta pluszterheket. Ha nem érték-, akkor érdekalapon. A saját érdekében - mert nincs más választása.

Ehhez azonban más szereplők mentalitásának is változnia kellene. S e ponton visszaértünk ahhoz a meghatározó pozícióban lévő balliberális felfogáshoz, amelynek hangadói - politikai korrektség, kisebbségvédő és emberjogi hevület, doktrinerség stb. jegyében - szerintem gátolják a bajok valós dimenzióinak feltárását, következésképp a kezelését is. (Ők azok, akik Révész szerint nem léteznek, így nem is lehet tőlük idézni.) Akik példának okáért így írják le az oktatásban érvényesülő szegregációs folyamat mechanizmusát, idézem: "Azok a gyermekek, akiket mellőznek, akiket vélt alacsonyabbrendűségük miatt a tanítás során semmibe vesznek és összezsúfolnak, nemcsak rosszabbul teljesítenek, de személyiségük... is oly mértékben sérül, hogy nem kell csodálkozni az iskola világával... szembeni ellenállásukon, esetleges agressziójukon" (Borovszky). A (Révész által közölt) szerző szerint tehát a rasszista szegregáció az ok, a lázadó személyiség és agresszió az okozat. Azt kell mondjam, ez köszönő viszonyban sincs az adott iskolák mindennapi valóságával, ahol inkább fordított a képlet, de minimum kölcsönhatás érvényesül.

Horváth Aladár erősebben fogalmaz. Ő így felel Tatai-Tóth András MSZP-s oktatáspolitikus kényszerű integrációt bíráló szavaira: "a pedagógiai fatalizmus és dilettantizmus végzetes hibáján túl, mélységes előítéletének ad hangot... Felszólítjuk ezért a képviselő urat... hogy ne tartsanak konzultációs előadásokat, találkozókat a helyi iskolavezetőkkel, pedagógusokkal, ne terjesszék téveszméiket, ne rontsák tovább gyermekeink esélyeit!" (Népszabadság, 2007. 10. 10.) Vajon milyen eredményt lehet elérni ezzel a militáns hanggal? Hogy a diszkreditáló, a problémák tisztázását és méltányos kezelését kizáró tónus politikailag is uralmon van, arra példa Arató Gergely oktatási államtitkár nyilatkozata, aki szerint "az integráció támogatása és a szegregáció elutasítása demokratikus minimum. Azt jelenti, nem tűrhetjük, hogy bármilyen indokkal, érvvel, hátsó gondolattal... diákok jelentős részét rosszabb sorsba kényszerítsék, azért mert roma származásúak" (Népszabadság, 2008. 1. 9.). Értsd: aki mást gondol, az nem demokrata, esetleg hátsó (rasszista) szándékai vannak.

Tanulságos a népszabadságos Tóth Ákos minapi cikke is (Ráció, 2008. 1. 29.). Az amúgy szegregációellenes újságíró így fakad ki a lapja által közölt, az integráció sikerét kétségbe vonó felmérést követő reakciók láttán: "Másnap kitört a botrány. Szerkesztőségünket számos értelmiségi kereste meg közvetlenül és informálisan, sokan a lapot hibáztatva azért, hogy egy kutatás 'rossz minőségű eredményeit' közöljük. Többen a készítők szakmai tudását kérdőjelezték meg az integráció ellenségeinek minősítve őket." Tóth kénytelen megállapítani a szóban forgó szellemiség képviselőiről: "inkább elfordítják a fejüket, vagy a másik szakmai felkészültségét kérdőjelezik meg, ha egy kutatás során nekik nem tetsző, de a valóságot tükröző eredményt produkálnak".

Érdekes a hajdúhadházi iskola ügye is. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (elnöke a velem is vitázó Mohácsi Erzsébet) bíróságon támadta meg az iskolát az ott zajló szegregációs oktatás miatt. Első fokon nyert, másodfokon nem, de nem ez az érdekes. Hanem Alföldi Lakatos Gábor helyi képviselő, kisebbségi bizottsági elnök, cigány kisebbségi önkormányzati tag nyilatkozata. Szerinte "az alapítvány keresetével beavatkozott az önkormányzat belügyeibe". A roma szülők 99 százaléka aláírt egy állásfoglalást, amely szerint Hajdúhadházon nincs diszkrimináció, kisebbségi oktatás folyik. Alföldi Lakatos szerint "az alapítvány nem a hajdúhadházi helyzet megoldására, hanem a saját propagandisztikus céljaira használta fel a pert" (Népszabadság, 2007. 5. 3.). Idekívánkozik egy idézet a neves liberális újságíró, Seres László tollából: "az összes szegregációellenes liberális ismerősöm, ha csak teheti, jól szituált alapítványi vagy magániskolába járatja a gyerekét, és nem küldi a nyóckerbe, hogy önfeláldozó módon segítse ledolgozni mások hátrányos helyzetét" (Zéróösszegű hazugság, Hírszerző, 2007. 11. 18.).

Ezután következzenek (a Révész által is hivatkozott) Bíró András szavai. (Az alternatív Nobel-díjas Bíró a déli félteke több fejlesztési projektjében működött közre. Itthon létrehozta az Autonómia alapítványt, és civil kezdeményezések sokaságával támogatta a romák ügyét.) "A körülményekkel magyarázunk mindent. Persze, lehet mentőkörülményeket találni. Vég nélkül tudnám sorolni, mit jelent kirekesztettnek lenni - hisz magam is átéltem -, hogyan hat ez vissza arra, akit marginális helyzetbe szorítanak, hogyan válik mások előítéletéből önbeteljesítő jóslat. Csakhogy az egyéni felelősséget nem semmisíti meg a történelem, nem magyarázható minden a körülményekkel. Erről azonban valami különös gátlás miatt nálunk - politikai korrektség ürügyén - nem esik szó. A rasszizmus természetével foglalkozó kutatók is csak egyik oldalról veszik szemügyre a problémát, a másikról nem..." (Élet és Irodalom, 2005. 3. 11.).

Meg kell említenem még három ügyet. Elsőként a "fajüldözés elől" Strasbourgba menekült zámolyi romákét. Bár a menekülésnek szokatlan formája busszal, hatályos útlevéllel kiutazni Franciaországba, onnan hazajönni, fölvenni a szociális segélyt, sajtótájékoztatót tartani, nyilatkozni s újra kimenni - mindez nem zavarta azt a "negyven értelmiségit", akik teátrális köszönőlevelet írtak a francia miniszterelnöknek, amiért országa befogadta a menekülőket. A levélírók elkövették azt a blaszfémiát is, hogy ama tízezrekkel állították párhuzamba a zámolyiakat, akik egykor a diktatúra és az idegen elnyomás ellen vívott '56-os forradalmat és szabadságharcot követő megtorlás elől menekültek. A 2001-es "menekülés" hátterében nem volt efféle hősi küzdelem (esetleg egy fiatalember agyonverése), de ez nem zavarta az aláírókat. "Megragadtam a lehetőséget, hogy demonstráljam: nem szeretem az idegengyűlöletet" - mondta egyikük (Ascher Tamás, 168 óra, 2001. 12. sz.) Egy tipikus magyar balliberális értelmiségi tipikus mondata a rá jellemző individuális pátosszal és doktrinerséggel.

A P. Józsikát, az ártatlan roma fiút ért rasszista támadás ügye karikatúraként mutatja az antirasszista jogvédelem működését. "Fasiszták leszúrtak egy 15 éves fiút!" - kezdte beszédét Tamás Gáspár Miklós a villámgyorsan megszervezett tüntetésen, ahol a szóban forgó szervezetek és aktivisták színe-java fölvonult. "A bűncselekmény egyértelműen rasszista indíttatású volt" - szögezte le Kolompár Orbán. Nem tudták még, ki volt a támadó, nem tudták, hogyan történt a támadás. Nem tudták, hogy a karddal szúró fiú szintén roma, s a védtelen áldozat (valójában nagydarab, erőszakos kamasz, akit pár év múlva hasonló támadás elkövetőjeként ítélnek majd el) előzőleg hosszan provokálta támadóját. Az uralkodó közéleti légkört (is) jellemzi, hogy Gyurcsány Ferenc kormányfő szintén szükségét érezte a demonstratív állásfoglalásnak, és elkövette azt a hibát, hogy ugyancsak a priori ítélte el a jelenséget a parlamentben. Miután kiderült a blamázs, és maga TGM is elnézést kért, Révész Sándor levezette (Látszat és csalás, Népszabadság, 2005. 5. 23.), hogy az idő előtti antirasszista tüntetés utólag is helyénvalónak ítélhető, mert "életszerű föltevés" állt mögötte.

A harmadik ügy: Olaszliszka. "Ez nem egy romaügy, gyilkosság történt, ez egy bűnügy" - mondta most Kolompár Orbán. Tehát roma áldozat: romaügy, roma tettes: nem romaügy. "Megdöbbentő, ahogy kezelte az olaszliszkai esetet a magyar sajtó." Ezt már Bernáth Gábor (Roma Sajtóközpont igazgató) állapította meg, aki szerint "az olaszliszkai tragédia pillanatok alatt 'cigányüggyé' vált a média tálalásában". (Népszabadság, 2007. 2. 17.) Ez a legsúlyosabb eset mind közül. Nem egyedi jelenség: romák (névelő nélkül!) megrohanják és agyba-főbe verik az autóst, aki miután (vétlenül vagy hibázva) elütötte az elé szaladt gyereket (akinek esetleg a haja szála se görbült), segítséget akart nyújtani neki. Az ilyen esetek etnikai, ha tetszik, szubkulturális vonatkozásai nyilvánvalóak: a törvény, a hatóság iránti teljes bizalmatlanság; önbíráskodás, a sérelem rapid megtorlása mint magatartásbéli norma; roppant erős családi, sőt nemzetségi kötelékek, és még lehetne sorolni... Nem romák lakta utcában nem történt hasonló eset. Megkockáztatom: elképzelhetetlen.

"Nem a szegénység, hanem egy jól körülírható fekete kultúra áll a szaporodó bandabűnügyek és késelések hátterében. Szemellenzősség lenne a problémát a kontextusból kiragadva csupán szociális eredetűnek tekinteni, hisz... gyökerei a fekete közösség létformájában vannak... Ez a probléma a fekete közösség egy részét érinti, és hagyjuk abba azt, hogy a politikai korrektségre hivatkozva úgy teszünk, mintha a két dolognak nem lenne köze egymáshoz." Az idézet nem a Magyar Gárda vezérétől, hanem a volt brit kormányfőtől való. (Tony Blair és a négerek. Index, 2007. 4. 12.). Nehéz őt rasszistának vagy nácinak minősíteni. Ám ő is csak hivatali ideje utolsó napjaiban merte rászánni magát a fenti kijelentésekre, amikor - mint mondta - "teljes őszinteségre váltott".

Magyarra fordítva: a cigányság ügyét se lehet puszta szociális kérdésként kezelni. Szembe kell nézni a (szub)kulturális vonatkozásokkal is. E nélkül nem adható hiteles diagnózis - a nélkül nincs hatékony terápia. A roma elitnek is szembe kell nézni a helyzettel. Saját magával is. Bíró András mondja (a már idézett) interjúban: "Itt lenne az ideje, hogy a cigány elit elkezdjen legalább önmagával eszmét cserélni, vitatkozni a cigányság jövőjéről... nem elmerülni a belső küzdelmekben, presztízsharcokban... [Neki] kellene megfogalmaznia - már csak azért is, hogy a többségi politika elfogadja partnerének -, hogyan képzeli a közösség jövőjét. A partnerséget nem lehet ingyen kapni, az nem hull alá az égből... ki kell verekedni... A roma politikusok beszélő viszonyban sincsenek egymással... A roma elit... főleg 'kifelé' tevékeny. Nem azon fáradozik, hogy a roma polgárjogi öntudat, szervezettség, tehetség, lehetőség nőjön, erősödjön, hanem hogy a kormány jóindulatát megnyerje... Ha... bebetonozódik a mai siralmas állapot... ezért nem csak a gádzsók lesznek felelősek... Aki nem tesz semmit saját sorsa jobbra fordításáért, azt más sem tudja abból kirángatni."

A Magyar Gárda és a romakérdés kontextusában egyetlen megnyilvánulást találtam, amelynek minden mondatával, szavával, hangsúlyával egyetértek. Sólyom László köztársasági elnök írta le: "Sokkal általánosabb, mélyebb és makacsabb problémáról van szó, mintsem hogy beérhetnénk a szalagcímek és a napi politikai reakciók szintjével. Társadalmi problémaként kell kezelni, együtt a nem csak a jobboldalon jelen lévő előítéletességgel, intoleranciával... Nyugalomra, nyitottságra és együttműködési készségre, valamint a kötelezettségek vállalására van szükség, mind a többségi társadalom, mind a cigányság részéről... (kiemelések tőlem: D. J.)

Végül álljon itt egy idézet a Népszabadság egyik, romakérdéssel foglalkozó újságírójától, Czene Gábortól: "Ijesztő, hogy máig nem indult tisztességes, szakmailag felkészült, elfogulatlan vita a cigányság helyzetéről. Olyan vita, ami nem reked meg az agyonrágott sémáknál... Nagy szükség lenne rá. A kőkemény rasszizmus és az emberjoginak álcázott lózungok közötti űrben megtelepedett a tévhiedelmekkel kevert bizonytalanság." (Cigánykerék, 2006. 12. 9.)

Ebbe az űrbe kellene behatolni. Itt kezdeni el a vitát - mert már késő.

Ahogy előző cikkem végén is írtam: nyíltan és őszintén.

Az eddigiektől eltérően.