A másik - a demokrata - oldalon a jó húsz államban megtartott jelölőgyűlések és előválasztások a hajszálnál nem sokkal nagyobb előnyhöz juttatták Barack Obamával szemben Hillary Clintont, a korábbi "First Lady"-t. (Az előbbi, kicsit erőszakolt magyar párhuzammal élve megnyert egy csomó megyét, de elveszítette Budapestet.) Ez a verseny még csak félúton van tehát. De vélhetően egyre érdekesebb lesz. Ha másért nem, hát azért, mert prognosztizálhatóan folyamatosan veszít majd eddig érzékelt tapintatából. Nem vagyunk közel, de messze sem attól az állapottól, amikor majd jön a személyeskedés is. Egyik amerikai elnökválasztási kampány sem volt mentes ettől. Éspedig két szakaszban: először párton belül, aztán pártok, illetve a pártok kiválasztott elnökjelöltjei között.

Innen nézve azt, "ami eddig volt", belengte valami légiesség és valami örömteli újdonság is. Ki hitte volna, hogy alig több, mint négy évtizeddel a faji egyenlőség elveinek a gyakorlatba való átültetése (illetve ennek a kezdetei) után egy félig afro-amerikai, félig fehér, szónoknak (legalábbis) kiemelkedően tehetséges fiatal férfi - a demokratáknál - magától értetődő természetességgel tudja kampányhívei közé sorolni a "szépek és gazdagok" sokaságát, az amerikai jólét reprezentánsait, a fiatalokat, egyszóval igen sokakat, akiket "a faj" immár nem érdekel, ám akiket rabul ejt a "változás és a remény" igéje? Akár - puszta kalandvágyból - a másság alternatívája is? Mostantól fogva csak Obamára és Mrs. Clintonra figyelünk. Az utóbbinál látjuk, hogy rabul ejteni talán keveseket tud abból a körből, ahol unalommal és undorral néznek a politikai establishment újratermelődésére (Clinton-klán), viszont nagyon ügyesen célozza meg azt a bizonyos "politikai közepet". Mint most is látta, tapasztalhatta mindenki: Hillary Clinton és a mögötte álló, szellemileg, pénzügyileg igen jól kistafírozott agytröszt nem szárnyakat akar adni a reményeknek, hanem abból indul ki, hogy az amerikai közönség java elégedetlen ugyan, de nincs forradalmi hangulatban. Receptívebb, ha szabad ezt mondani, a józan, köznapi érvelésre, mint az "új világ születik" típusú, némileg messianisztikus narratívákra. (John bácsi a sarkon azt kérdi: "Where is the beef?" - Hol a hús?) Obama sodró lendülete erős kontrasztban van Mrs. Clinton köznapiságával. Obama (szinte kizárólagos) jövőképe Mrs. Clinton jelenelemzéseivel. A szenátor asszony pozícióit erősíti az a trend, hogy az amerikaiak egyre kevésbé Irak, és egyre inkább a gazdaság rossz mutatószámai (s közben az ingatlanok elértéktelenedése, az állástalanok számának növekedése, a dollár gyengülése, az általános drágulás) miatt aggódnak. Amiből is - jelentős körülbelüliséggel - az a következtetés vonható le, hogy ha Irakban netán ismét rosszra fordulnak a dolgok, akkor a Bush-kormány Irak-politikáját amúgyis hevesen ellenző Obama hadállásai erősödnek; ha viszont a gazdaság nem mutat élénkülést (a következendő pár hónapban), akkor Mrs. Clintonéi. Merthogy ő a "húsról" beszél.

De ezer apróság lendítheti ide meg oda az ingát még. A nap végén azonban - szerintem - az fog dönteni, hogy a Demokrata Párt boncai a két elnökjelölt-jelölt közül kit látnak alkalmasabb ellenfélnek az ugyancsak "középre célzó" John McCainnel, e kiegyensúlyozott és tapasztalt emberrel szemben. Meglepődnék, ha belemennének az Obama-kalandba, nevezzük így. A fiatal szenátor még előtte van annak, amit én az aszúsodás korának neveznék.