A főorvosnő, a bölcsész és a matektanár
Történt mindez 2005 nyarán, a megnyitás napján. Sehol az ünneplő tömeg, amely lelkesen üdvözölte volna, hogy megjelent egy kis bolt Solymáron, hozva az új kor üzenetét - a nehéz, hizlaló vajkrémes sütemények helyett -, a francia cukrászat habkönnyű remekeit. Pedig amikor az ötlet kipattant a fejükből - egy vendéglői ebéd záróakkordjaként, hiába böngészve az étlapot valamilyen vonzó sütemény után - még hitték, hogy forradalmat csinálnak. Már addig is meditáltak azon, mi lehet az oka annak, hogy egy kétmilliós nagyvárosban, ahol a világ minden konyhája jelen van, csak a magyar és német hagyományú cukrászat létezik. Mindhárman - mondhatni - frankománok voltak, Varga Margit több évig tanult a Sorbonne-on, jövőbeli üzlettársai is ismerték, szerették a francia kultúra mellett a francia konyhát is.
Kolumbusz tojásának tűnt egy francia ihletésű cukrászda megnyitása. Valahogy úgy gondolkoztak, mint a régi vicc cipőgyári üzletkötője, aki Afrikából azt táviratozza haza: fantasztikusan ígéretes piac, itt senkinek nincs cipője! Varga Margit úgy vélte, három diplomája mellé nem árt egy szakma sem, beiratkozott egy cukrásziskolába. A tudásvágy mellett volt ennek praktikus oka is: a szakképzettséget igazoló papír nélkül egy ilyen vállalkozás nem üzemeltethető. Erdős doktornő pedig beállt egy vendéglős barátnőjének éttermébe cukrászinasnak. Ám azoknak a süteményeknek a készítését, amelyeket ők akartak produkálni sem itt, sem az iskolában nem lehetett megtanulni. Maradtak a francia és belga receptkönyvek, meg az internet, hogy onnan vadásszák le a keresett leírásokat.
Közben elkezdtek üzlethelyiséget keresni. Az hamar kiderült, hogy a fővárosban megfizethetetlen a bérleti díj. Egyik barátjuk szólt, hogy Solymáron éppen készül valaki bezárni egy cukrászdát. Így kerültek ide. Egy bécsi barátnőjük takarítónőjének Gyálon élő férje éppen felszámolta cukrászműhelyét, tőle vették meg az eszközöket. Amikor sikerült az összes engedélyt beszerezni, átalakítani a boltot és alkalmazni az iparűzéshez szükséges végzettségű fiatal cukrászt, levették a lakatot az ajtóról. (Varga Margit akkor még csak iskolába járt.) - Kiraktuk a cégtáblát - válaszolja Erdős Melinda kicsit csodálkozva a kérdésre, hogyan és hol propagálták üzletük megnyitását.
Csak éppen - mint említettük - a környékbelieknek a cukrásztermékekről más volt az elképzelésük, mint amit a hűtőpulton láttak. Az alapítók fejében most először fordult meg, lehet, hogy ez is álom marad, miként a cukrászda Zazzi nevét ihlető Quenaeu-regény Zazie-jának története? Pár hét után elkezdtek hagyományos süteményeket is készíteni, reményeik szerint főként csalétekként. És valóban: a nyitás után hat-hét hónappal boldogan konstatálták, hogy a vásárlók már főként a "nem rendes" süteményekért jönnek.
A tanulópénzt persze egyéb módokon is meg kellett fizetniük. A francia cukrászathoz az alapanyagok beszerezhetők voltak, de azt csak a saját kárukon tudták megtanulni, ki az, aki egyenletesen megbízható minőséget ad. Itt nem tíz dekákról, hanem öt-tíz kiló fagyasztott gyümölcsről van szó, - jegyzi meg Erdős doktornő. Csalódtak a cukrászukban is, aki egy-egy félre sikerült süteménynél, hozzájuk hasonlóan, csak találgatta az okot. - Talán nem is volt elvárható tőle - meditál Varga Margit -, hogy ugyanolyan szenvedély fűtse, mint minket, hiszen ami nekünk hobbi, az neki mindössze kenyérkereset. Harmadik társuk pár hónap elteltével kilépett az üzletből. Ő másképp képzelte el a vállalkozást, a fizikai munkát is nehezen bírta. - Mi sem gondoltuk volna, hogy a cukrászat fogyókúrás szakma - neveti el magát Erdős Melinda. - Pár hónap alatt öt-hat kilót karcsúsodtunk a vájdlingok emelgetésének, a jókora üstök kevergetésének hála. - Ma már a cukrászat - magyarázza Varga Margit - nem abból áll, hogy kitalál valaki egy süteményt, hanem dokumentálja az elkészítés összes vegyi reakcióját is. Legalábbis Franciaországban, ahol elvégzett egy többhetes tanfolyamot Gaston Lenotre intézményében, akinek mousse-költeményei annak idején a francia cukrászat hívévé tették. Azután beiratkozott egy hétre a legújabb cukrászati irányzat kitalálójának Pierre Hermének az iskolájába. - A tandíjak összességében több ezer euróra rúgtak - sóhajtja, érzékeltetve, hogy a tudásnak igencsak megkérik az árát a világnak azon a táján.
A kérdésre, hogyan fogadták őket a hazai nagy nevű cukrászdinasztiák, bizonytalan hümmögés a válasz. Nem találkoztak rosszindulattal, de kinek is lenne útjában az ő parányi üzletük? Meglepetéssel tapasztalták viszont, hogy ismerik őket. Egy-egy szakmai rendezvényen valamelyik híres mesternek bemutatkozva a válasz többnyire az volt: "igen, hallottam magukról". Most már eljutottak odáig, hogy nem veszteségesek, jóllehet új eszközök beszerzésére még sokáig nem gondolhatnak, attól meg aztán végképp meszsze vannak, hogy a befektetett tőke visszajöjjön. - Azért menynyivel szórakoztatóbb ez így, napi 10-12 órányi munkával elveszíteni az addigi megtakarítást - összegzik vállalkozásukat jó adag öniróniával - mint két nap alatt ugyanennyit a lóversenyen eltapsolni.
