Érdemes átfutni az ide vezető utat. A klíma szót Arisztotelésztől kaptuk: időszámításunk előtt bő 300 évvel már tudta, hogy az éghajlatot a napsugarak hajlásszöge határozza meg. A üvegházhatást 1799-ben fedezte fel Joseph Fourier, Napóleon szárnysegédje az egyiptomi hadjárat során; 1827-ben írta meg az erről szóló cikkét. Az 1860-as években laboratóriumban kimérték, hogy a légkör két legfontosabb üvegházhatású gáza a szén-dioxid (CO2) és a vízgőz (H2O). 1907-ben magyar nyelvű könyvecske magyarázza az üvegházhatás lényegét. Akkoriban már számolták az emberiség szén-dioxid-kibocsátásának növekedését, s nagyjából helyesen tippelték meg a várható felmelegedés mértékét a légköri széngáz megkétszereződésére. 1957-ben kezdték meg a konkrét méréseket, és akkortól számítható az aggodalom komolyra fordulása is. 1987-ben fogalmazta meg a Brundtland-bizottság a fenntartható fejlődés fogalmát, és éppen tíz évvel ezelőtti a kiotói jegyzőkönyv.

Mostantól tehát nem kell tovább magyarázni, hogy mi van. Azon kell gondolkodni, hogy mi lesz, hogy merre van előre. Illetve, már azon se nagyon: formálódik az új fősodor, a klímaklub. Az nyer bebocsátást, aki csökkenti a kibocsátást.

Az élet már írja a második fejezetet. Első mondat: a fosszilis energiahordozóktól el kell szakadni, nagyjából az évszázad közepéig. Két okból is. Egyrészt, mert elfogynak: a gáz hamarabb, a szén később, a kőolaj kb. ennyi idő múltán kerül a nehezen elérhető ásványi kincsek közé. A teljes kimerülés odébb van, de a további készletek már csak jelentős költségekkel érhetők el. Másrészt a globális felmelegedés katasztrofális mértékét csak úgy lehet elkerülni, ha nem égetjük el a földben lévő teljes szénvagyont. Ez megnégyszerezné a légkör szén-dioxid-tartalmát, amivel a dinoszauruszok és a globális trópusi őserdők korának hőmérsékletét hozná vissza száz év leforgása alatt. Az EU úgy számol: ahhoz, hogy a globális hőmérséklet 2050-ig ne nőjön 2-2,5 foknál jobban, 2020-ig 20, 2050-ig 50-80 százalékkal szükséges csökkenteni a kibocsátást. Éljen a null-dioxid projekt!

De hogyan? Hiszen a kőolaj iránti kereslet emelkedik, a világ energiaéhsége a jelen ügymenet szerint 2030-ig megduplázódik. A légkör szén-dioxid-tartalma úgy nő, mintha semmiféle nemzetközi egyezmény nem létezne. A húsz évvel ezelőtt felvázolt kibocsátási forgatókönyvek közül a legrosszabb valósult meg. Kínában például kéthetente állítanak üzembe egy-egy új erőművet. Az autózás terjedése is robbanásszerű.

Az autó a világ tragikusan legbutább szerkezete: hetven kilót akarunk odébb juttatni, és ezernégyszáz kilót kell hozzá mozgatnunk. A hatásfok egy a húszhoz, öt százalék. Ráadásul, ha egy kocsi száz kilométeren hét litert fogyaszt, és évente tízezer kilométert fut, akkor ez idő alatt a saját súlyával közel azonos mennyiségű szén-dioxidot juttat a légkörbe. Tíz év után minden autót tíz darab, vele azonos tömegű fantomautó kísér a levegőben. És míg a földi kocsit egy-két évtized után kivonják a forgalomból, a CO2-autók még száz évig ott keringenek a légkörben, kifejtve üvegházhatásukat.

Hogy az átállás nehézségének dimenzióit érzékeltessem: képzeljünk el egy tízliteres benzinkannát meg egy tízkilós akkumulátort. A helyzet az, hogy az egyikben ezerszeres az energiasűrűség a másikhoz képest: tíz liter benzinnel egy autó eljut száz kilométerre, viszont egy ekkora akkumulátorról alig döcög el egy kilométert, tizedakkora tempóval. Összes gondunk ebből ered.

Nem hiszem, hogy az emberiség reális időn belül leáll az autózással. A legrégibb kocsimodell, amit a régészek találtak, több mint ötezer éves. Az emberiség túl régóta akar gyorsabban, könnyebben, messzebbre eljutni, semmint hogy ezt a vágyát néhány év leforgása alatt teljesen vissza lehetne szorítani. Hasonló a problémám a tűzzel is. Prométheusz óta az emberi tudás és értelem jelképe, a New York-i Szabadságszobor fáklyájában a szabadság szimbóluma. Hogyan magyarázhatnánk el az emberiségnek, hogy ami évezredeken át nemes volt és nagyszerű, az most egyszerre bűnös lett és tiltott?

Formális megoldás egyébként máris létezik. Rengeteg atomerőmű, bedrótozott úthálózat, áramszedős dodzsemautók, villamos, vonat és troli. Mindannyian érezzük, hogy ez azért nem az igazi; már csak az uránkészletek végessége miatt sem. Sajnos a bioüzemanyagokban, a szél- és napenergiában, a vízben és a hidrogénben sincs meg a teljes áttörés lehetősége, bár időt nyerhetünk velük, amíg valami újdonság ki nem érlelődik. Sok békát kell még végigcsókolnunk, mire a királyfira rátalálunk. Az emberiség üzemmódjának átállítása valami másra: olyan mega- vagy gigareform, amihez képest a Szovjetunió lebontása (vagy pláne a hazai egészségügy megreformálása) több nagyságrenddel kisebb feladatot jelentett.

Nem csak az élet ír. A nemzeti klímastratégia, mely hamarost a kormány elé kerül, három prioritással számol. Az első az energiahatékonyság növelése, a fajlagos felhasználás javítása, a pazarlások megszüntetése, a szigetelések felújítása, a

passzív házak elterjesztése. Ide tartozik a fogyasztási szokások megváltoztatása, vagyis a szemléletformálás is. Ezek "mindenki nyer" megoldások, hiszen nemcsak a klímának tettünk jót, hanem a következő havi gáz- és villanyszámlánknak is.

A második a teljes energiafelhasználás csökkentése. Hazánk a globális kibocsátás három ezrelékéért felelős, de a hazai klíma alakulása nem rajtunk, hanem a világon (USA, Kína, India, EU, Oroszország, Brazília stb.) múlik. Jelenleg Magyarország kibocsátása harminc százalékkal a kiotói vállalás alatt van, tehát radikális korlátozás nem indokolt. Más lesz a helyzet, ha az EU egy globális egyezmény keretében 2020-ig 30 százalékos csökkentést vállal; akkor azzal összhangban kell lépnünk. A stratégia mindkét lehetőséggel számol.

A harmadik pedig annak a felismerése, hogy bármiféle hazai korlátozástól és nemzetközi egyezménytől függetlenül, már az eddigi légszennyezés miatt is a klíma a következő ötven-száz évben bizonyosan változni fog. Az EU célforgatókönyve szerint két, két és fél fok alatt kellene tartani a globális felmelegedést, ami (regionális okok miatt) a Kárpát-medencében három-három és fél fokot jelentene (Svájcban, ottani hatások révén, közel négyet).

És ez az optimista szcenárió, melyről nem garantálhatjuk, hogy betartható: ennél akár nagyobb felmelegedéssel is együtt kell élnünk. Ez súlyos alkalmazkodási feladatokat ró az agráriumra az élelmiszer-termeléstől a fajtaválasztáson át az öntözésig; a vízügyre az ivóvízellátástól az árvízvédelemig; és akad dolga az építészetnek, várostervezésnek, közegészségügynek, katasztrófavédelemnek, az erdészetnek, a természetvédelemnek és a tájgazdálkodásnak, valamint az önkormányzatoknak is.

A törvény szerint a stratégiát kétévente felülvizsgálandó klímaprogramok ültetik át a gyakorlatba. Mindennek eredményes végigviteléhez nyilvánvaló alapkövetelmény az erős gazdaság és a stabil pénzügyi helyzet. De éppígy alapvető a társadalmi kohézió, a hosszú távú gondolkodás és annak intézményrendszere is. Mindennek függvénye, hogy mi lesz a sztori vége.