A két politikai tábor kibékíthetetlennek és megmagyarázhatatlannak tűnő szembenállása mögött sokan - jobb híján és a pártok felettiség egyfajta értelmiségi sikkjeként, üres pózaként - csupán Gyurcsány és Orbán személyes acsarkodását látják. S ezzel szem elől vesztik a két oldal ideológiája közötti antagonisztikus ellentét lényegét. Az elmúlt évek során kitartóan hangoztattam, hogy Orbán viselkedése érthetetlen az általa immár teljes vállszélességgel vállalt antimodernista-fundamentalista politikai "filozófia" nélkül. A leíró és kvantitatív módszerekkel dolgozó politikai elemzők azonban láthatóan képtelenek voltak Orbán "spirituális politizálásának" értelmezésére, azt jobbára egy szűk választói réteg felé tett pragmatikus s a pártelnök által sem komolyan vett gesztusként kezelték. Pedig a hazai politikai küzdelmek kibékíthetetlenségének alapvető oka az orbáni fundamentalista-spirituális politikai ideológiában rejlik.

Orbán joggal állítja beszédében, hogy "ezt az összefüggést, amiről most beszélek, Magyarországon a polgári erőkön kívül más még nem képviseli. Talán fel sem ismerte." Korábban egy helyütt megjegyeztem, hogy a hazai politikai fejleményekkel foglalkozó elemzések "lényegében mellőzik korunk egyik legforradalmibb fejleményének, a világszerte újjáéledő antimodernista vallási-politikai fundamentalizmusnak a figyelembevételét, illetve e jelenség hazai politikai színtéren való megnyilvánulásának, politikai, társadalmi következményeinek vizsgálatát". Az antimodernizmus, mint politikai filozófiai irányzat, a modernitás azon alaptételének elutasításán alapszik, amely szerint az állam célja pusztán a társadalomnak, mint az egyéni törekvések racionális egyeztetésén alapuló egalitárius társulásnak a védelme, működésének biztosítása. Az antimodernisták szerint a politikának egy ősalaphoz, teloszhoz - a "teremtés rendjéhez" - kell igazodnia. Az antimodernista állam egy egyetemesnek tételezett erkölcsi rend érvényre juttatását célul kitűző, állampolgárait ennek jegyében (át)nevelő, irányító hierarchikus közösség. Az Orbán által is emlegetett nemzetközi paradigmaváltásra szintén fölhívtam már a figyelmet egy korábbi írásomban: "Korunk legfőbb kérdése... a politikai hatalom legitimációjának válsága, amelynek lényege: a Nyugaton bevett szekuláris - a normatív rendjét az egyéni érdekek ütköztetésére és megfeleltetésére építő - világi demokrácia eszméje kezd kimerülni. Egyre többen vannak, akik a politikai rendre ismét, mint valami felülről származtatott, abszolút értékrendre akarnak tekinteni."

Tusnádfürdő szó szerint visszaigazolta ezt. Orbán - egyébként meghökkentően színvonaltalan - beszédének elsőrendű célja nem a szegények és a középosztály közötti szövetség tartalmatlan jelszavának - hanem egy új politikai filozófiának a meghirdetése volt. Valóságos antimodernista coming out: "Európában egy új politikai és szellemi korszak kezdődött, és egy új politika van kibontakozóban" - hallhattuk. Ennek lényege az eddigi "morális relativizmussal" szemben a "teremtés rendjét" érvényesítő politizálás. Orbán szembeállítja az egyéni szabadságjogok maximális állami biztosítását az egyén közösségi kötelékeinek tiszteletben tartásával. A gyanútlan hallgató számára ez első hallásra akár szimpatikus is lehet. Csakhogy tudjuk, az egyén szabadságjogai a modern, szekuláris demokráciákban sem abszolútak, azoknak a másik egyén szabadságjogainak tiszteletben tartása szab határt. A történelmi tanulságok elegendőek ahhoz, hogy megállapíthassuk: ez a rendszer sem tökéletes, de még mindig ez képes a legoptimálisabban biztosítani az egyéni és közösségi érdekek harmonizálását. Orbán azonban szakít a modern demokráciák alaptételével, a semleges állam elvével. Az orbáni "új politika" kompetenciája nem merül ki az egyéni érdekek optimális ütköztetésének és egyeztetésének biztosításában. A pártelnök szerint új politikára, a "teremtés rendjén" őrködő, morális államra van szükség. E korántsem új, mondhatnánk: középkori politikának szerinte reneszánsza készül Európában: "Valójában az európai emberek érzésvilága fordult el ettől az előbb fölidézett élet- és politikaszemlélettől, és hirdetett meg valami mást. Az európai emberek meggyőződésem szerint ebben a kicsit kaotikusnak tűnő új korszakban erkölcsi relativizmus helyett fogódzókat és eligazodási pontokat keresnek, illetve várnak szellemi és politikai vezetőiktől". Noha ez természetesen nem általában "az emberekre", hanem csupán egy növekvő csoportjukra igaz, de tény, hogy létező jelenségről van szó, és Orbán politikájának veszélyét éppen ez jelenti.

A politikusok által nyújtott erkölcsi "fogódzók," a "morális állam" Orbán által emlegetett kísérlete kétségkívül vészes reminiszcenciákat idéz fel. A fasiszta, nemzetiszocialista, kommunista kísérletektől a vallási-fundamentalista törekvésekig számos történelmi próbálkozás tanúi lehettünk e téren. Pozitív példa nincsen. A morálisan semleges államnál ugyanis egyetlen dolog lehet csak rosszabb: az, amely az állítólagos "abszolút erkölcsi rend" politikai letéteményeseként hirtdeti magát. S mely politikai ellenfeleire szükségképpen az "erkölcsi rend" ellenségeinek kijáró irracionális gyűlölettel tekint. Az európai civilizáció és társadalom időnkénti intellektuális kifáradása, úgy tűnik, törvényszerűen vezet e törekvések felelevenítéséhez. A hazai politikai küzdelmek valódi és legfontosabb tétje az, hogy teret engedünk-e ennek.

Tény, a Fidesz sem egységes az orbáni antimodernizmus befogadásában, ahogyan erre a tusnádfürdői beszéd is utalt. Illúzióink azonban nem lehetnek: a jobboldal vezető ereje belátható időn belül nem fog Orbán bűvköréből kikerülni, vagyis a hazai politikai küzdelmeket a pártelnök elszánt fundamentalizmusa egyre inkább meg fogja határozni. A balliberális oldalnak tehát sürgősen állást kell foglalnia a modernista és antimodernista politikai paradigmák egyre erősödő versenyében. Nem kérdés, hogy a balliberális oldal előtt álló egyetlen út - olyannyira keresett politikai identitásuk legmeghatározóbb eleme - csakis a modernista demokrácia eszméjének tudatos vállalása lehet.

A szerző valláspolitikai szakértő