Kuruc-e vagy labanc? (A Mol-OMV-ügyről)
Mély gyanakvással tekintek minden olyan kísérletre, ahol az állam át akarja venni a befektetési döntéseket a piactól, hiszen a tőkepiac, a tőzsde a beruházási források sokkal hatékonyabb elosztására képes. Az egyik legfontosabb oka a tőzsde magasabb hatékonyságának pedig az ellenséges felvásárlások lehetősége: egy rossz hatékonysággal működő cég esetében előbb vagy utóbb a részvényesek a lábukkal szavaznak, és a céget megveszi valaki, aki azt hatékonyabban tudja működtetni. Ez a fenyegetés sokkal erősebb ösztönző, mint bármi, amit egy állami vagyonkezelő kitalálni képes. Aki a szabad tőkepiac, és különösen a vállalatfelvásárlások ellen van, a lényegét kérdőjelezi meg a modern kapitalizmusnak, amely a korábbi korok mércéjével elképzelhetetlen jólétet generált.
Ezt azért bocsátottam előre, hogy világos legyen, milyen felemás érzéseim vannak azokkal a reakciókkal kapcsolatban, amelyeket a Mol ellen indult ellenséges felvásárlási kísérlet generált. A közgondolkodás piacellenes része igazolva látja azt a véleményt, hogy eleve soha nem lett volna szabad privatizálni. Az igaz, hogy akkor nem lenne ellenséges átvétel, de sajnos az a hatékonyságjavulás is elmaradt volna, amely a Molt ma vonzóvá teszi. Másrészt hallok sok, enyhén tankönyvízű véleményt arról, miszerint a Mol tőzsdén jegyzett cég, túlnyomó részben külföldi tulajdonban, beruházási döntéseit és árazását eddig is a nemzetközi piaci folyamatok alapján alakította. Ha ez így van, márpedig így van, akkor mi köze a magyar nemzeti érdeknek ahhoz, hogy egy amerikai befektető eladja-e a Mol-részvényeit az OMV-nek?
A magyarázatot azzal kezdeném, hogy egyáltalán nem gondolom, hogy magyar nemzeti érdeknek lehetne tekinteni azt, hogy a Mol mindenáron független maradjon. A rendszerváltás idején a Tungsramot megvette a GE, és azt hiszem, ezt mindenki sikertörténetnek tekinti. Nem kétséges, hogy a GE Hungary ma jóval több értéket termel, mint amire a Tungsram egyedül képes lett volna. Ilyen a Mol esetében is előfordulhat, és akkor a magyar politikai elit nagyot hibázna, ha akadályokat gördítene a tranzakció útjába. De vajon erről van-e szó most? Milyen értéknövelés, milyen hatékonyságjavulás az, amit az OMV a Molba tudna hozni? A Mol-csoportnál egy alkalmazott majdnem kétszer akkora hozzáadott értéket állít elő, mint az OMV-nél, hasonló különbséget látunk abban is, hogy az olajfinomítók mekkora nyereséget tudnak egy hordó nyersolajból kihozni. Az elmúlt években a Mol nyeresége mintegy évi 300 millió euróval lett volna kisebb, ha a beruházásokon csak akkora hozamot tudtunk volna elérni, mint az OMV. Mivel az osztrák és magyar üzemanyagárak a rárakódó adók előtt gyakorlatilag azonos szinten vannak, ennek nem erőfölény az oka, hanem a működés hatékonysága. Egy tankönyvi tőkepiacon az elégedetlen OMV-részvényesek jönnének a Molhoz, és kérnék, hogy a Mol menedzselje az OMV eszközeit. Hogy ezt miért nem teszik? A válasz egyben a rosszabb hatékonyságuk magyarázata is: az OMV egy állami vállalat, ahol a menedzsment a Kafka által megörökített osztrák bürokrácia kontraszelektált csinovnyikjaiból áll. Az osztrák állam politikai kontrollt gyakorol, teljesen nyilvánvaló, hogy bármilyen támadási kísérlet vétóba ütközne. Ebből adódóan az OMV-nek nem számít, hogy vállalati döntései értéket teremtsenek. Lehetne értéket teremteni egy OMV-Mol összeolvadással. Ha a schwechati finomító termelését áthelyeznénk Pozsonyba és Százhalombattára, exporttal látnánk el az osztrák piacot és leépítenénk háromezer irritálóan túlfizetett osztrák munkavállalót, az valóban komoly hatékonyságjavulást eredményezne. Van valaki, aki azt gondolja, hogy az osztrák kormány erre készül? Alighanem sokkal inkább arra számíthatunk, hogy az előkészített nagyberuházások leállításával, a kiskereskedelmi hálózat és a fogyasztópiac átvételével és egy kedvezőbb költségszerkezetű versenytárs kiiktatásával az osztrák nemzeti olajvállalat bebetonozása a cél. Lennének beruházások, és lennének Magyarországra hozott tevékenységek. Egy olajfinomító szén-dioxid-kibocsátásának jelentős része két-három jól meghatározható kémiai folyamathoz köthető. Ezeket biztosan boldogan Magyarországra hoznák, mint ahogyan a Rábát tönkretevő osztrák bőrgyárakban sem lát semmi kivetnivalót az a környezetvédelmileg elkötelezett Ausztria, amely ugyanilyen vegyi anyag beleengedését egy tiroli folyóba valószínűleg egy napig sem tűrné.
A piacgazdaság legnagyobb értéke a verseny. Versenyezni fárasztó, nem hiába jegyezte meg a XX. század nagy piacpárti közgazdásza Hicks hogy "a monopolprofit legkellemesebb része a kényelmes élet". Az élet nagyon kellemes lesz az osztrák menedzserek számára, ha sikerrel járnak. Egy fél tucat országban a Mol és az OMV versenye határozza meg a piaci szerkezetet. Az összeolvadás nem csak ezt blokkolná le, az új cég domináns erőfölénye révén meg tudná fojtani a kisebb versenytársakat is.
Persze, erre liberális barátaimnak megvan a válasza: versenyjogi jóváhagyás keretében el kell adatni eszközöket. Igen. Akár ki is lehetne dolgozni a Mol olyan feldarabolását, amely az OMV-kontrol ellenére fenntartaná a versenyt. Elvben a környezetvédelemmel és a gázellátás biztonságával kapcsolatos szempontokat is lehet szabályozással érvényesíteni. Ezért folytatják gyakran úgy ezt a gondolatot, hogy ez az egész ügy a Mol menedzsereinek személyes karrierjéről szól, ők féltik a zsíros pozíciójukat és keltik a pánikot. Itt azt hiszem, egy óriási félreértés van. Ma az olajiparban hatalmas a kereslet szakemberekre, márpedig a Mol sikereit egyedül a csapat szakmai színvonalának köszönheti.
Vegyük az én példámat: egy év alatt három fejvadásznak mondtam nemet, s csak az elmúlt hónapban Baselbe, Berlinbe Isztambulba és Athénba hívtak meg előadni nívós nemzetközi konferenciákra. Az osztrákok nyilván kirúgnának, én pedig gond nélkül el fogok helyezkedni, és továbbra is jó állásom lesz, na persze nem itt, hanem Londonban. Ez az igazi kérdés, tényleg olyan országot akarunk, ahonnan a versenyképes tudással rendelkezők Londonba mennek, mert itthon csak üzemeltetőkre és hulladéklerakókra van szükség? Tényleg egy Bécsből leágazó vakvágány akarunk lenni a globalizáció hálózatában?
Félreértés ne essék, nincs harmadik út. Egy kis ország esetében, mint azt Észak-Korea példája mutatja világgazdasági integráció alternatívája a legsötétebb nyomor. Azonban egy társadalom fejlődése szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy milyen gazdaságszerkezettel kapcsolódik a világgazdaságba. A korrupciót és konfliktust generáló olajvagyontól a latin-amerikai nagybirtokosok politikai túlsúlyáig számos negatív példa van arra, hogy mennyire nehéz kitörni az alacsony hozzáadott értékű szerkezetből. Egy modern gazdaság növekedésének túlnyomó többsége nem a felhasznált erőforrások növekedéséből, hanem azok nagyobb hatékonyságú felhasználásából, a termelékenység javulásából származik. Könyvtárnyi szakirodalma van annak, hogy mely tényezők azok, amelyek egy országban gyors termelékenységnövekedést eredményeznek. Ehhez nem csak arra van szükség, hogy regionális vállalati központok legyenek Magyarországon, sőt messze nem ez a legfontosabb feltétel, hanem a versenyképes adórendszertől a korrupció megfékezéséig olyan dolgok, amellyel a magyar politika másfél évtizede adós. Abban azonban konszenzus van, hogy a magas hozzáadott értékű tevékenységek olyan tömörülései, kluszterei, mint a londoni City vagy a Szilícium-völgy a termelékenységnövekedés motorjai. A gazdasági klusztereknek lényegét egy anekdotával világítanám meg: Egy fogadáson megkérdeztem a Citibank európai főnökét, hogy ha brókereik úgyis online terminálokon kereskednek, miért kell őket ehhez Londonban a világ legdrágább ingatlanjaiban foglalkoztatni, mire úgy válaszolt, hogy azért, hogy munka után elmehessenek sörözni a Deutsche bankosokkal. A világgazdaság centrumaiban a nagyvállalati központok körül tanácsadók, műszaki tervezők és beszállítók egész ökoszférája jön létre, sok esetben ezeknek éppen a nagyvállalat terjeszkedése teremt növekedési lehetőséget. Egy már kialakult klusztert nagyon nehéz megingatni: a Google-t éppen úgy a Szilícium-völgyben hozták létre, mint a mosókonyha nagyságú tranzisztoros gépeket negyven éve. Ugyanakkor a központok formálódásának időszakában rövid idő alatt tartósan eldőlhet egy - egy központ későbbi sorsa. Amszterdam egykor poros halászfalu volt a két üzleti központ, Brugge és Antwerpen árnyékában. Aztán a gazdasági növekedés egy dinamikus korszakában, a nagy felfedezések idején Antwerpent kifosztották és felégették a Habsburg-zsoldosok, az üzleti központ Amszterdamba került, és négyszáz éve ott is maradt.
Ausztria becsületére legyen mondva, hogy felismerte: a rendszerváltással Közép-Európa is egy ilyen formálódó korszakot él. Az Austria Airlines-től a Bécsi Tőzsdéig nagyon tudatos stratégiával törekednek arra, hogy ők legyenek a központi kluszter, hogy minden lényeges gazdasági döntést a régióban Bécsben hozzanak meg. Az osztrák állam (csak az osztrák államról érdemes beszélni, a pártpolitikailag kézivezérelt OMV semmilyen döntési jogkörrel nem rendelkezik) stratégiájának része, hogy fel kell számolni minden olyan vállalati és üzleti központot, amely körül egy rivális kluszter megerősödhet. A vállalati központok Budapestről eltűnésének ugyanolyan hatása lesz a gazdaság térszerkezetére, mint Antwerpen felégetésének, az egyetlen különbség, hogy ott legalább nem volt vita arról, hogy ez ellen védekezni kell.
Mind ez idáig nem beszéltem az energiáról, mint speciális iparágról és jó okkal. A "mi iparágunk speciális" kezdetű mondatok leggyakrabban versenykorlátozásra és állami támogatás lenyúlására irányuló törekvést takarnak. Az energiaszektor csak egy dologban különleges: a kereslet rugalmatlan, aminek legfontosabb oka, hogy a terméket nagyon nehéz helyettesíteni. Emiatt egy energiaellátási zavar által okozott jóléti veszteség sokszorosa annak, ami a piaci értéke lett volna az el nem fogyasztott energiának. Ezzel a kormányok is tisztában vannak, emiatt a közös energiapolitikáról mondott szép szólamok meglehetősen önző viselkedést takarnak. Többször előfordult a közelmúltban az, hogy krízishelyzetben egy európai állam olyan intézkedéseket hozott, amelyek a krízist nem megoldották, hanem csak áttolták egy másik ország területére. Tavaly télen például az angol gázrendszer teljesítőképessége határán volt, csak szerencsével úsztak meg egy komoly bajt. Az angol gázárak jóval a kontinentális gázárak fölé mentek, az árkülönbözet sokkal több volt, mint az Angliát Belgiummal összekötő vezeték használati díja, mégsem áramlott a gáz Anglia felé. A domináns gázpiaci szereplők pénzt hagytak a járdán heverni, aminek mindig oka van. Noha egyik szabályozó hatóság sem tudta bebizonyítani, de teljesen nyilvánvaló, hogy mi történt: a helyzet feszült volt a kontinensen is, és az állam által befolyásolt kontinentális gázcégek "exportálták" a krízist Angliába azzal, hogy otthon tartották a gázt. Az OMV esetében is, ha az osztrák kormánynak választania kell majd egy osztrák vagy egy magyar, illetve szlovák krízis között, a választás nem kétséges. Hangsúlyozni kell, hogy ez nem a privatizáció elleni érv. Magántulajdonú multinacionális energiacégek megfelelő ellátásbiztonságot tartanak fenn számos országban, az adott állam nem tulajdonosként, hanem szabályozóként érvényesíti szempontjait, a Mol maga is jelen van befektetőként egy tucat országban, furcsán hangzana hát a külföldi tulajdonlás ellen érvelni. A problémát az okozza, amikor az energiaellátást egy másik állam irányítja, aki nem a hazai választóknak felelős, és tulajdonosként olyan eszközei is vannak a magyar állam szabályozása ellenében, amelyek egy magánbefektetőnek nem. Ez lényeges különbség, nem véletlen, hogy a konzervatív piacpártiak példaképe, Margaret Thatcher éppen ezzel az érvvel vétózta meg a BP elleni kuvaiti állami kivásárlási kísérletet.
Ezzel el is érkeztünk a záró kérdéshez a tankönyvszagú érvek sorában. Mert hiszen még ha egyet is értünk azzal, hogy ez egy antiliberális tranzakció, állami cég vásárol fel magáncéget, meglévő versenyző piaci struktúrát monopolizál, kártékony Magyarország modernizációs esélyei és energiabiztonsága szempontjából, mégis sokan úgy érvelnek, hogy azt azért mégsem lehet az Európai Unióban megcsinálni, hogy a politika megtilt egy vállalatfelvásárlást, hiszen ez "nem európai gyakorlat". Nos, ez attól függ, hogy hogyan értelmezzük az európai szót. Ha a józan paraszti észnek megfelelően azt tekintjük európai gyakorlatnak, amit az európai országok a tényleges gyakorlatban csinálnak, akkor a válasz teljesen egyértelmű: A már említett BP-eseten túl a közelmúltban az E.ON - Endesa, Enel - Suez, Electricité de France - Edison és más esetek alapján az európai gyakorlat az, hogy a kormányok kontrollt gyakorolnak a nagy energetikai cégekre vonatkozó tranzakciókban. Ausztria egyébként nagyon jó példákat szolgáltat: az OMV előző nagy felvásárlási kísérlete az osztrák áramszolgáltató Verbund lett volna, amely az osztrák parlament politikai ellenállásán bukott el. Nocsak, nocsak.
Persze, még erre is lehet azt mondani, hogy legalább mi járjunk elöl a jó példával, legyünk európaiak, elvégre valószínűleg az európai gazdaság hatékonyabban működne egy valóban egységes piaccal, osztrák típusú politikai beavatkozások nélkül. Valóban, de sajnos Magyarország abban a szituációban van, amelyet a játékelmélet fogolydilemmának nevez. Képzeljük el, hogy elfognak két bankrablót. A súlyos ügyet (20 év) csak akkor lehet bármelyikre ráhúzni, ha a másik tanúskodik ellene. Aki ellen nem tanúskodnak, csak öt évet kap. Az ügyész mindkettőnek felajánlja, hogy ha tanúskodik, öt évvel kevesebbet kap. Ha együttműködnének, egyik sem tanúskodna, és mindketten megúsznák öt évvel. Ha azonban az egyik úgy gondolja, a másik tanúskodni fog ellene, neki már határozottan az a legjobb stratégiája, hogy ő is tanúskodik, így mindketten 15 évet kapnak. Pestiesen fogalmazva: ha Magyarország nem él azokkal a kétségtelenül nem elegáns eszközökkel, amelyeket vagy húsz másik európai ország, élükön Ausztria gátlástalanul alkalmaz, akkor nem progresszív európai, hanem naiv hülye.
Ezzel együtt kellene egy esélyt adni az egységes piac eszményének. Azt gondolom, hogy Magyarországnak fel kellene ajánlania a kooperatív megoldást: hogy nem fog alkalmazni semmilyen jogi vagy politikai eszközt Mol-tranzakciók akadályozására, ha Ausztria is leveszi a kezét az OMV-ről. Adják el az állami részvényeket, hívják vissza az állam által delegált menedzsereket, és ha a történet azzal végződne, hogy az OMV veszti el a függetlenségét, ne gördítsenek akadályt. A molos kollégák örömmel állnának a kihívás elé, legyen szabad verseny egyenlő feltételekkel. Előre szólok, hogy Schwechat eladó lesz. Nyomott áron.
A szerző közgazdász
