Slusszpoénok
- Arról szól, hogy tele a tököm a világgal - mondja, amikor műve gondolati ívéről faggatjuk.
Még egyszer utoljára megnézzük tehát a széksorokat, az erkély sötétbarna borítását, melyet csak egy nagyon elvetemült és nagyon színvak belsőépítész álmodhatott oda. Sajnos ez maradt mára az Erkelből, ez a múlt idő, hogy ki mit csinált, mit tett hozzá, mit rontott el, mert arra, hogy mi lesz a színházból, senki sem tud válaszolni. Pedig szépen indult az egész. Népopera néven 1911-ben nyílt meg az intézmény, több mint háromezer ülőhelylyel, és olcsó helyárakkal. Hosszú története során aztán volt művelődési ház, mozi és varieté, sőt, rendeztek benne bokszmeccseket is. Közben átalakították, többször átkeresztelték, végül 1953-ban került az Operaház kezelésébe. Rengetegen megfordultak benne: Saljapin, Bartók, Ljubimov, Casals, Gigli, Toscanini, Rubinstein, Gyagilev, Ferencsik, Greguss Zoltán, Bruno Walter, de még Ella Fitzgerald is.
Hát ennek lesz most vége. Már régóta hallani, hogy az épület életveszélyes, fel kellene újítani, és ha nem is aláhulló gerendák között sétálunk, azért látni: egyszerű tisztasági festésnél többre van itt szükség. A mostani búcsúkoncertet egyébként az egyik díszítő találta ki. Zártkörű ünnepségre gondolt, már ha lehet ünnepelni egy bezárást, amelyen énekesek, ügyelők, világosítók utoljára lennének így együtt. Szóval egy jó kis szomorú dolog van készülőben, mi pedig járkálunk az épületben, nézzük az embereket, akiken szerencsére mégsem látszik annyira ez a szomorúság. Idősek és fiatalok, fogalmunk sincs, hogy ki volt közülük ruhatáros, ki balerina hajdan, csak annyit sejtünk, így vagy úgy közük volt ehhez az épülethez. Művész vagy műszak? - tűnődünk például, amikor egy srácot pillantunk meg az emeleti büfében.
- Kerényi Miklós Dávid balett-táncos vagyok - mondja. - Én koreografáltam a jelenetet az Erkel bezárásáról.
- Aztán dupla szaltót tud-e ugrani?
- Helyből? Szerintem nem, viszont tripla tourt tudok.
Fél hétkor aztán elkezdődik a műsor. Előbb plaketteket adnak át, majd Vass Lajos, az Operaház főigazgatója tart beszédet. Egy ideig sajnálkozik a bezárás miatt, majd optimista vizekre evez. 2011-ben újból kinyit az Erkel, mondja, bár ezt rajta kívül talán senki nem hiszi ebben a pillanatban. Később Súgó István tényleg elszavalja versét, majd jönnek az énekesek. Felhangzik Lauretta áriája a Gianni Scicchiből, a kórus a Trubadurból, van Kacagj, bajazzó, Parasztbecsület, Donizetti, Bellini, Händel és persze Erkel, a színház biztonsági őre zongorázik, négy díszítő pedig tütüben és bakancsban táncol el egy részletet a Hattyúk tavából, mert most, utoljára ezt is lehet a színpadon.
- Egy művészt ne kérdezzenek arról, miért zárják be a színházát - mondja Tóth János operaénekes, a műsor rendezője, aki diplomadarabját, a Toscából Scarpiát hajdan épp itt, az Erkelben énekelte.
Kedves ember, van valami bizalomgerjesztő az arcában, és olyan halványlilás zakót visel, amilyen a '80-as évek közepén volt szériatartozék a Telesport riporterein. Két részből áll az általa rendezett búcsúkoncert, és minden szám után óriási az ováció. Tapsolnak a nézők, fütyülnek, bravóznak, és érezni, sokkal többről szól ez az egész, mint hogy a Denevér második felvonásának díszletei között megjelenik mondjuk Sümegi Eszter, és énekel az Aidából. Inkább azt mondják ezek a tapsok, hogy itt töltöttünk el húsz-harminc-negyven évet az életünkből, hogy itt sírtunk és nevettünk, hogy néha utáltuk, és gyakran szerettük egymást, hogy te a Don Giovannit énekelted, én meg a parókát igazítottam rád, és soha nem lesz már semmi olyan, mint akkor.
Olyan szép volt minden, telefonálja a művészbejáró elől egy idősebb nő valakinek. Már sötét van, és a lámpák fényében látni, hogy könnyes a szeme. Kicsit görnyedten áll, mögötte pedig ott magasodik ez a túlméretezett színház, amely inkább ronda, mint szép, de amelyet úgy lehetett mégis szeretni: az Erkel. Ha még öt hónapig húzza, kilencvenöt éves lett volna decemberben.
De nem húzta.
