Biológia és társadalom

Nincsen nagy kedvem György Péternek válaszolni (Ami sohase volt..., január 23.). Ennek számos oka van, például hogy a természettudományok vitáit nem az ősi lovagi tornák rítusai szerint szoktuk lefolytatni. A bölcsészek vitáiban viszont előfordul ez a rítus. A vitatott kérdés körbejárása előtt - György Péter esetében: helyett - az ellenfelet pocskondiázni, sértegetni kell, lovagi státusát kétségbe vonni, szóval mindazt a szómágiát felvonultatni, ami már előre megfosztja ellenfelünket erkölcsi értékeitől, tudatlan, tévúton járó és lehetőleg még erkölcstelen mocsoknak mutatja, akinek érveit már figyelemre se érdemes méltatni. Miután így az ellenféllel magával tulajdonképpen már végeztünk, nem marad más hátra, mint a szellemi és erkölcsi fölény nyilvánvaló birtokában néhány jól irányzott kardcsapással az igazságot kinyilatkoztatni. Ezt gyerekes dolognak tartom, bár kétségtelenül szórakoztatóbb, mint az a savanyú, unalmas eljárás, amit mi használunk, amely szerint a vitatott témában legalább az ellenfél írásait el kell olvasni, s az adott terület fogalmait illik ismerni. És a vita az adatok, tények logikai elemzésén alapszik. Engem tehát nem nagyon érdekel, hogy ő kicsoda, melyik egyetemen, milyen szakon szerezte diplomáját, sőt még az sem, hogy van-e neki. Ismerek egy kiváló filozófust, aki kazánfűtő. Nem diploma, érvek szükségesek.

Válaszolok mégis, az olvasó kedvéért.

Kifogásolt írásom egy tanulmánykötetben jelent meg (Lélek és evolúció: Az evolúciós szemlélet és a pszichológia. Szerk.: Pléh, Csányi, Bereczkei. Osiris, 2001). Ha az esztéta vette volna a fáradságot, hogy megismerkedjék a pszichológia e legújabb, nagyon izgalmas irányzatával, amelyet ebben a kötetben mutattunk be, sok mindenre választ kapott volna. Számos olyan kérdést is találhatott volna, amelyben van helye a vitának, ahol talán csillogtathatta volna a kiváló antropológusok egy kisebb csoportjáról szerzett ismereteit (azért nem ártana, ha Malinowskit, Durkheimet, az újabbak közül, mondjuk Berghet, Bohemet, Dunbart, Donaldot, Mithent is olvasná. Ez a tudomány is fejlődik sajna).

Ám György Péter valószínűleg az én tanulmányomat se olvasta el teljes egészében, mert akkor nem tenné fel a költői kérdést, hogy mely korszak történetére gondolok. Az írásomban taglalt időszakot és a róla való diskurzus módját egészen pontosan leírtam Az emberré válás című fejezet első szakaszában: "Az antropológia, a humánetológia, a pszichológia és az evolúciós tudományok segítségével érdemes megkísérelni annak az útnak a rekonstrukcióját, amelyet az emberi viselkedés evolúciója attól az időtől megtett, hogy elváltunk a legközelebbi rokonainktól, a csimpánzoktól, egészen az emberi civilizáció és kultúra kialakulásának kezdetéig, vagyis körülbelül negyven-ötvenezer évvel ezelőtti időkig." (61. o.)

Az állítás, hogy csoporttársadalmak nem voltak, hogy létük feltételezése ideológia csupán, hogy az emberiség története a héber és a görög társadalmakkal kezdődött, oly mértékű naivitás, amivel nem tudok mit kezdeni. Könyvtárnyi irodalmat szenteltek már a csoporttársadalmak életének, György Péter olvasson Pffeifert, Donaldot, Sobert, Wilsont és Bohemet, de bőséges hivatkozást talál az én egyik korábbi munkámban is (Az emberi természet: Humánetológia. Vince kiadó, 1999). A kultúrantropológiai irodalom nagy része persze a törzsi társadalmakkal foglalkozik, a még itt-ott meglévő csoporttársadalmakat pedig gyűjtögető-vadászó csoportoknak is szokás hívni. Ezekről a szakma azt tartja, hogy már mind perifériára szorítottak, eltorzult szerkezetűek, és komoly munka folyik az optimális körülmények között élő csoporttársadalmak életviszonyainak rekonstrukciójára. Itt persze sok minden vitatható, és sok mindent vitatnak is, de az eddigi kutatások ismeretében.

Egyéb munkáim ismerete nélkül lehet, hogy félreérthető, amit a szocializáció tökéletességével kapcsolatban írtam. Ami biológiai szempontból "optimális" és ami egy kultúra, egy adott társadalom számára "ideális", az természetesen két teljesen különböző dolog. A nézetek homogenitásának vagy a nézetek variabilitásának kívánatos, ideális mértéke az adott kultúra, az adott társadalom értékrendjétől függ. A sajátos szocializáció miatt megvalósuló nagyfokú homogenitás fontos egy izoláltan élő kis csoport számára. A tökéletes jelző erre vonatkozott. A mai társadalmakban a nézetek variabilitását, az individualitás magas szintjét tartjuk kívánatosnak, és a családi, iskolai, társadalmi szocializáció is ennek igyekszik kedvezni, noha ismerjük az árnyoldalait is: gyakrabban jelentkező neurózisok, depresszió, elmagányosodás. A biológiai optimum valószínűleg a csoporttársadalmakban állt legközelebb az akkori társadalmak által megkívánt ideálishoz. Nagyon izgalmas kérdés viszont, hogy milyen mértékben lehet eltérni a biológiai optimálistól egy adott társadalmi ideális érdekében. Ahhoz, hogy erről egyáltalán beszélni lehessen, keresni kell a biológiai jegyek révén kialakuló korlátokat és lehetőségeket. Az optimumtól való eltérésnek általában valamilyen "ára" van, és ezt az árat a legtöbb társadalom hajlandó megfizetni, lásd cukor- és zsírfogyasztás, mozgásszegény életmód, zsúfolt városok stb. A biológus csupán világossá szeretné tenni az árviszonyokat.

Azért tartják sokan - velem együtt - fontosnak a társadalmi szerveződés első formáinak rekonstrukcióját, illetve ennek kísérleteit, mert az emberiség életében ez a szakasz több millió évig tartott, s a mai emberre jellemző biológiai adottságok ezalatt fejlődtek ki. Elavult és sok szempontból káros köldöknézet, hogy ezt a több millió évet egyszer csak ledobtuk magunkról, otthagytuk biológiai természetünket mint megunt ruhát; és a görögökkel vagy a héberekkel elkezdődött a történelem, ami azután már egészen más alapokon nyugszik. A csoportokhoz történő kötődés biológiai tulajdonság, bármennyi ostobaságot fecsegtek is erről az esztéta által meg nem nevezett szerzők. Nem az a biológia ebben, hogy melyik csoporthoz kötődöm, hanem az, hogy egyáltalán képes vagyok rá. Ez az adottságunk a fejlettebb társadalmakban is megnyilvánul, mint ezt az ő ellenpéldái is szépen mutatják.

Biológiai adottság a kultúrára való képesség is, tessék a kulturális evolúció könyvtárnyi irodalmának utánanézni. Vagyis az ember bármilyen körülmények között él, társaival kialakít egy közös hiedelemrendszert, közös akciókat végez, közös konstrukciókat készít. Az akciók és a konstrukciók lehetnek nagyon egyszerűek és az így kialakuló csoportok nagyon primitívek, ahol bizony a biológiai tényezők, a személyes erő, az agresszió fizikai formái dominálnak, de hosszabb idő alatt kialakulhatnak jól szervezett és jól szabályozott magaskultúrák is, ahol az emberi viselkedésben már a tanult, kulturális elemek, szabályok érvényesülnek. Mindig nagyon izgalmas kérdés, hogy egy-egy konkrét jelenség során milyen a biológiai és a kulturális tényezők aránya. Valóban voltak - sok évtizeddel ezelőtt - olyan társadalomtudományi - és nem természettudományos - irányzatok, amelyek pusztán biológiai fogalmakkal akartak teljes magyarázatot adni. Ezek ma már a helyükre kerültek. Mint ahogy az a szociobiológiai irányzat is a helyére fog majd kerülni, amelynek központi tétele, az egyedek szüntelen és kizárólagos versengése az emberi társadalmak leírásában nem alkalmazható, mert biológiai szempontból éppen abban különbözünk az állatoktól, hogy együttműködésre, idegenek segítésére, önfeláldozásra is képesek vagyunk (ezt kezdhetné Tadeusz Borowski példájával az evolúció, ha egyének problémáival foglalkozna, s nem a fajok eredetét kutatná).

Ki beszélt a Rómeó és Júlia körüli konfliktusokban biológiai csoportok közötti konfliktusról? Nem hiszem, hogy bárki is elkövethetett ekkora oktalanságot. Amit talán említhettek, az az, hogy itt csoportok konfliktusáról van szó, és csoportok szerveződése családok, eszmék, foglalkozások stb. körül biológiai tulajdonságunk. Miért lenne az ember és csoportja közötti biológiai kapcsolat, ami, hangsúlyozom, sohasem vonatkoztatható a konkrét csoportra, morálisan elítélhető valami?

György Péternek szinte minden mondatát helyre kellene igazítanom, de már csak egyetlen, talán az olvasók számára is fontos kérdésre van helyem. Azt írja az esztéta, hogy "a biológia fogalma nem biológiai adottság, hanem társadalomtudományi konstrukció". És milyen mélységesen igaza van, igaza lenne, ha nem lennék szinte bizonyos abban, hogy ezt is félreérti.

A fogalmak kialakításának képessége biológiai tulajdonság, míg azok tartalma a kultúra adománya. Ez persze így nagyon leegyszerűsített. Léteznek olyan fogalmaink - például ilyen a tapintható anyag -, amelyek kialakítására bizonyos öröklött adottságaink vannak, és ez is nagyon fontos. Nagyon fontos továbbá, hogy maga a nyelvi készség, az, hogy képesek vagyunk valamilyen nyelvet elsajátítani, szintén biológiai adottság (l. Pinker, Bickerton). A nyelv segítségével gondolkodunk, kommunikálunk, minden, amiről beszélgetni tudunk, a nyelven keresztül jelenik meg. Ez a biológiai adottságunk sokszor vezetett már félre társadalomtudósokat, akik a leírást a leírható dolog helyébe tették. Egy francia filozófus és szociológus egyszer odáig is elment, hogy azt állította: egy molekula tulajdonképpen nem kémiai entitás, hanem társadalmi konstrukció. Egy egész könyvet szenteltek ennek a képtelenségnek az alátámasztására. Mondjuk az inzulin mint társadalmi konstrukció. Ha cukorbeteg vagy, nem egy, a vércukorszintet szabályozó vegyületet kell szedned, hanem egy társadalmi közmegegyezést. Ha meggyógyulsz, akkor a köz ebben egyezett meg, ha nem, hát nem ebben. Ezt a régebben nagyon elterjedt szélsőséges nézetet osztja az esztéta úr is. Az a probléma, hogy sem ő, sem a hasonló nézetek hangoztatói nem ismerik a természettudományos módszereket. Ha leírunk egy hiedelemrendszert, mondjuk, egy adott vallás dogmáit, tételeit, akkor valóban egy társadalmi konstrukció jött létre. Például a zsidó-keresztény istenkoncepció a keménykezű pásztor atyával és az ő olykor tévelygő báránykáival. És ez a konstrukció még ma is rendkívül hatékony. A természettudományokban a leírás, ami természetesen nyelvi természetű és eleinte persze nagyon magán viseli a társadalmi hatásokat, csak a kezdet. A folytatás egy hosszú bizonyítási eljárás, egyfajta objektiváció, amelynek segítségével anélkül, hogy a nyelv börtönéből valaha is kiszabadulnánk, mégiscsak a gyakorlathoz, kísérlethez, külső környezethez, tehát vizsgálatunk szempontjából objektív tényezőkhöz mérjük koncepcióinkat. Praxis nélkül nem léteznének a természettudományok (l. például Koestler). A humán genom társadalmi konstrukcióként íródott le, elfogadom, de ez a konstrukció az orvosi és biológiai gyakorlatban nyeri el tudományos bizonyítását és a gyorsan ráépülő sok milliárd dolláros orvosi iparban. Ugyanígy például az evolúció mint koncepció, mint ideológia tekinthető tudományos közmegegyezésnek, de a gyakorlat: a háziállatok és haszonnövények különböző fajtáinak előállítása, a vírusok és a baktériumok elleni szerek és eljárások kidolgozása, a géntechnológia tudományos igazolása ennek a koncepciónak. A közmegegyezés csodákat tehet az emberi elmében, mert ott van funkcionális és fontos szerepe, de sohasem fog egy autót elindítani.

Roppant nagy tévedés azt hinni, hogy a biológiai tényezők szerepének keresése a társadalom életében azt jelenti, hogy biológiai terminusokkal kívánjuk leírni a társadalmi jelenségeket. Szó sincs erről. Keressük a biológiai korlátokat, lehetőségeket, affinitásokat, azokat az elemeket, amelyek befolyásolják a társadalmi konstrukciókat. Nem helyettesíteni, kiegészíteni szeretnénk a meglévő eszközöket.

Csányi Vilmos
etológus

Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.