A szerző alkotmányjogász

Súlyos vád ez az alaptörvényünket oltalmazó legmagasabb testülettel szemben, de bizonyítékaim vannak.

Az Alkotmánybíróság a 8/2004 (III.25.) AB határozatában felhívta a jogalkotó figyelmét: "csak a fegyveres szervek sajátos feladatai által feltétlenül indokolt mértékben térjen el a jogállamiságnak attól az alapvető követelményétől, hogy mindenki jogtisztelő, tehát jogszabályszerű magatartást köteles tanúsítani". Akárhogyan is olvassuk: eszerint lehetséges olyan szabályozás, amely megengedi a törvénysértést. Van is. Egyebek között éppen a rendőrökre vonatkozóan. Persze nyilván csak magasabb szempontok alapján alkothatták azt is. A cél szentesíti az eszközt.

Úgy tűnik azonban, nem csupán a fegyveresekre vonatkozik ez a sajátos jogállam-értelmezés. Vegyük például azt a rendkívül egyszerű kérdést, hogy hol is van az Alkotmánybíróság székhelye. A törvény szerint Esztergomban. Hogyan lehetséges, hogy a legkiválóbb jogászokból álló szervezet mind a mai napig nem tesz eleget ennek a világosan megfogalmazott rendelkezésnek? Úgy, hogy Magyarországon nem a törvények, hanem az emberek (pontosabban: egyes emberek, csoportok) uralma érvényesül. Másképpen szólva: Magyarország nem jogállam.

Jómagam dokumentálhatóan azok közé tartozom, akik kiálltak a Fidesz népszavazási kezdeményezése mellett. Már abban az értelemben, hogy a kezdeményezés megfelel a törvényi követelményeknek: az aláírások gyűjtésének, majd a voksolásnak nem lehet akadálya. A kérdések többségét illetően igazam lett. Mégsem örülök. Az Alkotmánybíróság a szerintem tartalmilag helyes álláspontját úgy próbálja érvényesíteni, hogy tovább rombolja az alkotmányosság egyébként sem túlságosan szilárd rendszerét.

Fogalmazzunk nyíltan: a testületnek nincs joga a népszavazási kezdeményezés megfelelőségének eldöntésére. Mégis kimondta a megfellebbezhetetlen utasítást: az Országos Választási Bizottságnak (OVB) az alkotmány és a törvény rendelkezéseinek megfelelő aláírásgyűjtő ív mintapéldányát hitelesítenie kell.

A választási eljárásról szóló 1997. évi C. törvény 21. §-a értelmében a választási bizottságok - így természetesen az OVB is - függetlenek, csak a törvénynek vannak alárendelve. A megfogalmazás még a jogban kevésbé járatos embereket is emlékezteti valamire: a bíróságokra vonatkozóan szokták ugyanezt hangsúlyozni. Mit jelent a függetlenség? Mindenekelőtt azt, hogy meghatározott tartalmú döntésre nem utasíthatók. Sem a bíróságok, sem a választási bizottságok. Az Alkotmánybíróság lényegében ugyanazt teheti, mint adott feltételek mellett egy másodfokú bírói tanács: a határozatot megsemmisíti, és az első fokon eljáró szervet új eljárásra utasítja. Az összehasonlítás itt véget is ér, mert az igazságszolgáltatásban van törvényes lehetőség az alaphatározat megváltoztatására, az OVB döntésének alkotmánybírósági felülvizsgálata során azonban nincs.

Van arra mód, hogy a másodfokon eljáró szerv a megsemmisítés (hatályon kívül helyezés) mellett közölje megállapításait. Ez teljesen logikus, hiszen ellenkező esetben nem tudná a "visszáru" címzettje, mit is tegyen a csomaggal. Egyet nem tehet: nem mondhatja meg: milyen döntést hozzon az első fokon újra döntésre jogosult személy vagy testület. Hogyan is tehetné, amikor ezzel feleslegessé is válna az egész hercehurca? Ha a másodfok érdemben dönthet, akkor indokolt esetben tegye. Ha pedig nem, akkor tartózkodjék olyan kérdések eldöntésétől, amelyekben nincs joga dönteni. Az állam- és jogtudományokban úgy nevezik ezt az alapvető követelményt, hogy a "hatáskörelvonás tilalma". Miért is fizetnének a polgárok azért a közhatalmi működésért, aminek semmi értelme? Miért kellene az Országos Választási Bizottságnak még egyszer tárgyalnia, szavaznia, ha a határozat már készen van? Nem kell bővebben utalnom rá, milyen rendszer milyen "demokráciájára" emlékeztet ez a helyzet, amit most az Alkotmánybíróság idézett elő, és amihez most jobbról és balról egyaránt tapsikolnak, a "jogállamiság" imamalomszerű ismételgetésével.

Figyelmet érdemel az alkotmányos demokrácia elveit sértő akaratérvényesítés technikája is. Az Alkotmánybíróság természetesen tudja, hogy a kérdések elfogadhatóságáról érdemi döntést nem hozhat. Nem is hozott, hiszen a rendelkező részből mindössze annyi következik, hogy az OVB-nek új eljárást kell lefolytatnia. Az ívek hitelesítésére való kötelezés az indokolásban szerepel. Mindjárt hozzáteszi azonban a taláros testület: ez is kötelező mindenkire nézve. Ez egyébként alapvetően így is van.

Jó példa ez arra, milyen kifinomult eszközökkel torzítják el a jogállam értékeit. Mi a trükk az egészben? Az, hogy a rendeltetésszerű joggyakorlás megköveteli: a rendelkező részben rendelkezzünk, az indokolásban pedig indokoljunk. Egyszerű ez, de az Alkotmánybíróság mégis másképpen járt el. Az indokolásban állapított meg kötelezettséget, majd olyan érvet tett mellé (az egész határozat kötelező erejéről), amellyel elmosta a különbséget az akaratnyilvánítás és a magyarázat között.

A bírósági példához visszatérve: a fellebbezés elbírálása során hatályon kívül helyezés esetén a másodfokú bíróság iránymutatást adhat a további bizonyítási eljárásra (kiket kell kihallgatni, mit kell beszerezni), de nem mondhatja ki: el kell-e ítélni a vádlottat, vagy fel kell menteni. Azt meg különösen nem, hogy mi legyen az ítélet. Még kevésbé fogadható el, ha egy bármilyen fokon meghozott ítélet kimondja a bűnösséget, de a három év letöltendő szabadságvesztést csak az indokolásban, vagyis a rendelkező részt magyarázó fejtegetések között rögzíti.

A 11/1992. (III.5.) AB határozat szerint a jogállam tény és program egyszerre. Nem csupán a jogszabályoknak és az állami szervek működésének kell szigorúan összhangban lenniük az alkotmánnyal, hanem az alkotmány fogalmi kultúrájának és értékrendjének át kell hatnia az egész társadalmat. Ez a jog uralma, ezzel válik az alaptörvény valóságossá. A jogállam megvalósítása folyamat. Az állami szervek számára alkotmányos kötelesség ezen munkálkodni. Szép gondolatok ezek. Kár, hogy nem Esztergomban születtek.