- Egyre kevésbé. Azok az emberek, akikkel együtt indultunk, nagyrészt elmentek innen. Ha nem így történt volna, alighanem teli lennék sérülésekkel. De mert lassan forgácsolódtunk szét, nyitott sebeim nincsenek. És nem kellett azt éreznem: Jézusom! Elbúcsúztam a Vígszínháztól. Hiszen azóta új bemutatóhoz is hívtak. Csak későn szóltak. Így van, így volt. Mindig minden az utolsó pillanatban, későn dől el. S erre nekem már nincs időm.

- Netán úgy járt, mint azok a kollégái, akik ide, mint az osztályfőnökük, a tanáraik színházába szerződtek, s azt sérelmezték, hogy továbbra is diákként kezelték őket?

- Addig nem zavart, amíg magam is diáknak éreztem magam. Én Horvai tanár úr és Kapás tanár úr osztályába jártam, s a főiskoláról ismertem Marton Lászlót is. Nem töprengtem tehát, bíztam bennük. Azt gondoltam, révbe értem. És csakugyan mindazt nyújtották, amit egy ilyen színház nyújthat. Nincsen számonkérnivalóm. Egy idő múltán mégis borzalmasan éreztem magam a bőrömben.

- Miért? És mikor?

- Amikor itt ezerkétszáz néző tapsol, az ember úgy érezheti, hogy tett valamit. Bravóztak, amikor A csókos asszonyban vagy a Padlásban játszottam. De ezek a zenés előadások lettek a pillérei a színészi létemnek. Ezeket játszottuk a legtöbbször. Ezek maradtak hoszszan a repertoáron. És be is határoltak. Harmincéves korom táján úgy láttam, vagy előbbre lépek, vagy a pályát abbahagyom. Mert hiába lelkesülne akár ötezer ember, ha énbennem nem történik semmi. Akkor talmi a siker.

- De nem hagyta abba...

- Nagyon szigorú vagyok magamhoz, szigorúbb, mint a környezetem hozzám. És nem tetszettem magamnak. Egyszerűen azt gondoltam, nem vagyok elég tehetséges. Ha csak ennyit tudok felmutatni ebből a gyönyörű szakmából, az kevés. S az ember nem tud egyszer csak falakat áttörni. Segítség kell. A Leonce és Léna előadása volt az, az akkori feleségem, Eszenyi Enikő rendezte, amelyik elhitette velem, hogy képes vagyok új energiákat mozgósítani, amelyek ki is szabadítottak a depresszióból. Bizalmi helyzetben született a Dühöngő ifjúság is, amely megerősített.

- De ha akkoriban nem is, jó néhány évvel később mégiscsak változtatott.

- Úgy hiszem, sokan és sokáig félreismertek. Az életben kedves, toleráns ember vagyok, s eszerint kezeltek a színpadon is. Időközben elérkeztem oda, hogy felelősnek érezzem magam a sorsomért, sőt a színházamért. De láttam, hogy a munkám nem úgy esik a latba, ahogyan szeretném. Az erőfeszítéseimet felemészti valami, amit láthatatlan marad. És akkor úgy döntöttem, nem veszem a vállamra, nem viselem ezt a terhet. Inkább koncentrálom magam. Megpróbálok - a szó jó értelmében - profiként működni.

- És most itt tart.

- A múlt nem is érdekel. Amennyi beépült a lelkembe, az az enyém, azt egy életen keresztül hordozom, boldogan vállalom, szeretem. Különben nem vagyok hajlandó fölös súlyokat, ballasztokat cipelni. Már nem ad hozzám semmit, nem is vesz el. Az a fontos, ami ma van. S ami holnap lesz, hátha jó lesz. Hátha kicsit szebb lesz, gömbölyűbb, fájdalommentesebb.

- Még jó, hogy egérutat hagyott magának azzal, hogy a múltnak az a része mégiscsak fontos, amit a lelkébe zárt. Mint, gondolom, a gyerekkorát.

- Máig szlovák állampolgár vagyok. Itt nem számít eggyel több, de ott számít eggyel kevesebb. Az az egy szavazat is kellhet. És a szüleimnek is fontos. Ma vettem át a magyarigazolványt. Büszke vagyok rá.

- Csupa jó érzése van?

- A kedvezménytörvénnyel kapcsolatban? Amikor itt fölhorgadtak az emberek, azt mondtam a barátaimnak: itt a telefonom, az anyám számát beütöm neked, és beszéld meg vele! Azzal a mintegy hárommillió emberrel kell megbeszélni, aki honfitársunk. Ők mit szólnak hozzá? Márpedig ez nekik nem praktikus, hanem morális kérdés. Azt érzik, egyszer csak mögéjük állnak: ti tartoztok valahova. Hitet ad. Patetikusan hangzik, de ez a fontos. És nem a határok, azok majd úgyis el fognak tűnni.

- Lehet, hogy azért nem érezte a színházában otthon magát, mert nem itt van az otthon?

- Nem így mondanám. Én inkább emberekhez kötődöm. A színházban is, az életben is. Meg-megszokták kérdeni tőlem: nincs honvágyad? Nincs. Mert nem veszítettem el semmit. Azokat, akiket szeretek, úgyis megtalálom. Kéthavonta hazamegyek Komáromba. A szüleim pedig minden premieremre eljönnek.

- De már többet élt itt, mint ott. Ez nem köti már Budapesthez?

- Naponta felmerül bennem, akarok-e itt élni. Nem bírok közlekedni, ezt gyűlölöm a nagyvárosokban. Az sem működik, hogy kiköltözzem valahová a szélére. Laktam már Hidegkúton. Az a tizenöt kilométer csak reggel egy óra. Annyi energiát vesz el! De amíg ideköt a munkám, nincs min tanakodni. Holott Budapestet kiskorom óta szeretem.

- Vagyis annak idején gyakran rándultak át?

- Voltak buszos színházlátogatások. Budapestre éppúgy, mint Pozsonyba. A Vígszínházban meghatározó élményem volt a Szent Johanna, Kútvölgyi Zsikével. Olyan nagy hatással volt rám, hogy anyám ma is emlegeti: még a 2-es villamoson is pityeregtem, amíg az Erzsébet híd alatt parkoló buszhoz nem értünk.

- Ha már kétszer feltettem a kérdést, feltenném harmadjára is. Van-e olyan hely, ahol otthon érzi magát most, amikor öt színházban is játszik, próbál?

- Nincs, de nem is kell, hogy legyen. Csak szeretem magam otthonosan érezni. Amikor például bemegyek egy vidéki színészházba, beköltözöm egy színészházi lakásba. Nem tudom, volt-e már ilyenben? Embernek nem kívánom. De telerakom a hűtőt. Viszek le edényt, hogy tudjak főzni. És éjjeli lámpát, rádiót. Megpróbálom a helyzetből a lehető legjobbat kihozni. Nem teszek úgy, mintha azt a két-három hónapot ki akarnám törölni az életemből.

- De ez még csak a komfortosítás.

- Az nagyon fontos. És szeretem ezekben a vidéki kirándulásokban, hogy nulláról indít az ember. Nincsenek előítéletek se pró, se kontra. Legföljebb annyi, hogy "jött a fővárosi művész". Ennyi jogos. Érdekes, ahogy próbáról próbára közelednek az emberhez. Harmadik hét táján van az első közös berúgás. S akkor eldől, örök ellenség maradok vagy a bizalmukba fogadnak. Egészen soha nem fogadnak be. De remélhetőleg, a munkámat respektálják, és barátként kezelnek. Ennél többet nem is akarok. Mert pontosan tudom, hogy én össze fogok csomagolni és el fogok menni.

- Ehhez képest Budapesten?

- Körbenézek, és jobbnál jobb kollégákat látok az Új Színházban. Van feszültség is, de azt megoldani nem az én tisztem. A Magyar Színházban az nekem bőven elég, hogy olyasmit tudok elmondani Csongorról, ami nekem régóta mániám. S Az ifjúság édes madarában szeretek Béres Ilonával játszani. A Téli rege pedig összehozott Vidnyánszky Attilával, akit nem érdekelt semmilyen erőszakolt forma vagy belemagyarázás, csak a helyzetek igazsága. Ez a mi kicsit felületes, kicsit cinikus, kicsit divatozó színházi közéletünkben ritka egészséges magatartás.

- De mi hozta olyan kitűnő állapotba, amilyenben mostanában látni?

- Most éppenséggel küszködöm Don Juannal, mint a fene. S egykettőre itt a kecskeméti premier. De tudok választ adni. Mert lerövidült az út, amit eleinte hosszú idő alatt járunk be. Sokáig képtelen voltam bemutatóra optimális formát hozni. Megközelítőleg sem. Mert nem értem a munkám végére. Kevés volt nekem az az idő. Nemcsak máshogyan olvasok egy szerepet. De az ember megtanulja önmagát is. Hogyan kell magam átsegíteni. Régente, ha rossz állapotban jöttem be a színházba, akkor kínkeservvel tudtam magam felpörgetni. Ha begörcsöltem, az napokig eltartott. Most meg egy óra alatt tudok oda-vissza váltani. Már könnyebb.

- Nem lehet, hogy másutt tart magánemberként is?

- Bizonyára, ez is közrejátszik. Vannak későn érő emberek, én is az vagyok. Negyvenkét évesen néha még gyereknek érzem magam, aki képes elbutáskodni helyzeteket az életben is, a színházban is. Megnyugtat, ha tudom, milyen feladat vár rám. Mert akkor fel tudok készülni. És kapkodni sem szeretek, az nem az én műfajom. Van, aki egyszerre három-négyfélét tud csinálni. Én nem. De most teljesen nyitott vagyok.

- Ahogy egy szabadúszóhoz illik. Bár egy színész pályája többnyire akkor ível fel, ha talál egy rendezőt, akivel megértik egymást.

- Választok én rendezőt, rendezőket. De ha végiggondolom, e tekintetben silány a színészi életem. Nem hozott öszsze a sorsom a korszakunkat meghatározó személyiségekkel. Minálunk szakmai bástyáknak tartják Kaposvárt és a Katona József Színházat, velük sosem dolgoztam. Amikor a Vígből eljöttem, öszszeakadtam Ascher Tamással, s mondtam, hogy bármilyen feladatra kész vagyok. De nem kerestek meg. Lehet, hogy Babarczy direktor urat kellett volna hívogatnom, de erre alkalmatlan vagyok. Skrupulusaim vannak, hogy ajánlgassam magam. Butaság, mert honnan tudnák, hogy van az áru, ha nincsen reklámja.

- Semmi sem ragadt magára korunk szelleméből, vagy akár Eszenyi Enikőtől, aki taníthatná a menedzselést.

- Ő olyan ember, én ilyen. Gyökeresen más. Egy párkapcsolatban az ellenpólusok inkább erősbítik egymást, nem csiszolódnak össze. S engem nem is kísértettek meg szirénhangok, amelyek egy szappanoperába vagy egyáltalán a képernyőre csábítottak volna. Nem tagadom, hogy jó érzés, ha az embert ismerik. Hiszen akkor már úgy lépek ki a színpadra, hogy cinkos szeretet fogad. A színház évtizedeken keresztül ebből élt. Valakit láttak egy tévéjátékban, másnap pedig a deszkákon, s azt mondták: milyen jó volt abban is. Ez megszűnt. Mást kell tenni helyette. De hála istennek, a közönség nem szűnt meg.

- De nem csinál mást.

- Az az első, hogy a feladat érdekeljen. Reggelente beülök a kocsiba, mostanában Kecskemétre megyek, azután majd Szegedre. Próba után, három óra tájban visszaülök a kocsiba, rohanok Pestre. Játszom egyet, hazamegyek, beveszek két Valeriánát, hogy valamenynyit tudjak aludni. És reggel hétkor újra kezdem. Ez az élet hosszabb távon életveszélyes. De még van négy-öt olyan évem, amit ki tudok használni. Most játszom például először Moliere-t. Majd az élet úgyis helyre parancsol. Leállsz! És leülsz. De amíg megy, addig menjen.