Ez vérszagú, sötét történet.

Az októberi forradalom kudarcából származó Szovjetunió - tudjuk, ez az állam mit pusztított el és mit teremtett meg - népének története az elmondhatatlan, iszonyatos szenvedés története. A polgárháború, az éhezés, a zsarnokság, a sztálini népirtás és munkatábor-univerzum kínjaira rakódott a náci birodalomnak és magának a második világháborúnak a pusztítása: ennek a háborúnak a legfőbb áldozata a szovjet, az orosz nép volt. A kommunista párt diktatúrája modern gazdaságot és modern államot hozott létre, ma már elképzelhetetlen kínok árán. Nem lehet ebben a történetben elválasztani a lelkesült fanatizmust, a civilizatorikus tervezést a rettegéstől, a nélkülözéstől, a tömeges kínhaláltól, az ideológiai kényszertől, s mindezt a félelmetes, tragikus nagyságtól.

Mindegy már, a Szovjetunió összeomlott, és az utólagos antibolsevizmus nevetséges. Az, ami összeomlott, még erős volt, romjaiban is hatalmas. A „világ”, azaz a liberális, a piaci kapitalizmus világa még tartott a haldokló titántól. A romokra fölkuporodott orosz vezetőket biztosították: a volt szovjet tagállamokból nem lehetnek az amerikai világbirodalom előőrsei, Oroszország, sőt: a volt Szovjetunió határain nem lesznek NATO-tagállamok, az egykori „keleti tömb” országaiban nem lesznek amerikai támaszpontok, különösen nukleáris fegyverek. Ezeket a hol nyilvános, hol titkos, hol kimondott, hol hallgatólagos ígéreteket mind megszegték. Oroszországot, az amúgy is gazdasági válságban lévő Oroszországot a rendszerváltás, a privatizálás, az adósság, a konkurencia kiiktatására kieszelt fölvásárlások, a szabadkereskedelemre kényszerítés (befelé) és az orosz iparral szembeni protekcionizmus (kifelé), a politikai osztály fölvásárlása kilóra Jelcin (nyugodjék) idején, a politikai-ideológiai támadások, az orosz állam csatasorba állítása az iszlám elleni világháborúban, a szimbolikus-kulturális megaláztatások ezrei - s ezek többségéért az eszelős amerikai külpolitika a felelős - még az addiginál is mélyebb válságba lökték.

Erre a válságra egyedül Vlagyimir Putyinnak volt válasza, az én politikai ízlésem számára ellenszenves válasza, de eddig az egyetlen.

Putyin és csoportja a modern, európai ipari állam maradékain harmadik világbeli kőolaj- és földgázdiktatúrát épített ki (azaz monokultúrás, lényegénél fogva labilis gazdaságon alapuló nacionalista, katonai rendszert), amely időlegesen megfékezte a szörnyűséges hanyatlást, visszaadta valamelyest az oroszok nemzeti önérzetét, s amely - Kínával és Indiával félszeg és bizonytalan szövetségben - ha nem is igazi nagyhatalom, de azért hatalom megint. Oroszország (nagyon, nagyon lassan és szerényen) föltápászkodott a padlóról: enyhült a belső káosz (bár az orosz állam még ma se képes a legtöbb elemi közigazgatási funkció ellátására vagy akár a minimális közrend fönntartására, hogy a népjóléti funkcióiról ne is szóljunk), néhány bűnbak odavetésével a bosszúszomjas közvéleménynek enyhült az a benyomás, miszerint a globalizált, posztkommunista rend új bojárjai mindent megtehetnek (ma már csak majdnem mindent). Ez a tántorgó, álomittas, főfájós ébredés, a lábadozó első tétova gesztusai: már ez is sok volt a nyugati politikának.

Elkezdődtek - a Belgrádban kikísérletezett recept szerint - a „narancsos forradalmak”, amelyek forgatókönyve egyszerű: az Amerika-ellenesnek vagy oroszbarátnak vélelmezett rezsimek kormány- vagy állampártjainak választási győzelmét kétségbe kell vonni és az utcán megsemmisíteni. Ez a modell világsiker lett, és már nem csak az Egyesült Államok vezető köreinek érdekében gyakorolják. (Most, ahogy ezeket a sorokat írom, éppen Nigériában tört ki az utcai erőszak, miután a legyőzött elnökjelölt választási csalást orrontott, és nem ismeri el a választási eredményt. Mészárlás következik.) Mivel a kelet-európai és a többi szovjet zónabeli országok amúgy is lényegileg instabilak, politikai pszichéjük középpontjában a paranoia áll - méltóztassanak csak elképzelni azt a rémületes lehetőséget, hogy a jelenlegi kormánykoalíció pimaszul megnyeri a következő országgyűlési választások első fordulóját: mi történnék itt a két forduló között az utcán?... -, ezért a „narancsos” recept pompásan beválik pedagógiailag, és lassanként minden hosszabb időre berendezkedni óhajtó hatalmi csoport Oroszország szomszédságában megtanulja, hogy az orosz állam vezetőivel (politikailag) jóban lenni életveszélyes.

De a nyugati politika már avval sem éri be, hogy a szovjetellenes cordon sanitaire („egészségügyi övezet” a beszivárgó kommunista „járvány” elszigetelésére) mintájára ellenséges, gyönge és labilis államokkal vegye körül Oroszországot, hanem segít az orosz határokon belüli nemzetiségi területeket is destabilizálni. Ezen fölül megengedi vagy elnézi, hogy a Szovjetunió nem orosz utódállamaiban hátrányos megkülönböztetéssel sújtsák az orosz nemzeti (etnikai) kisebbségeket. A súlyos diszkriminációk legsúlyosabbikai a NATO- és EU-tag balti államokban észlelhetők. Ha ilyesmihez akár csak enyhén hasonló rendszabályokat alkalmaznának az erdélyi magyarok vagy a macedóniai albánok ellen, az elkövető kormányzatok a legkomolyabb retorziókkal és szankciókkal számolhatnának.

A németországi kormányok - történelmi okokból érthető - kivételével mindebben az Európai Unió legalább annyira ludas, mint az Egyesült Államok kormánya, titkosszolgálata, hadserege (kőolaj- és autóipara), s a nekik közvetlenül alárendelt NATO.

Az Egyesült Államoknak és az Európai Unió nyugati magvának az oroszellenes bekerítési politikája azért is annyira hatékony Kelet-Európában, mert a kelet-európai államok omladozófélben vannak. Fontos alkotmányos tényezők (pl. államelnök, ellenzék) által el nem ismert, erőtlen kormányok, politikai bizonytalanság, fenyegető erőszak (Szerbia, Ukrajna, Magyarország, Románia), tartós kormányalakítási képtelenség (Szerbia, Csehország), életképtelen államalakulatok (Bosznia, Koszovó, Montenegró, Macedónia, Moldova/Transznisztria), félőrült, antidemokratikus elemekkel benépesített kormányok (Szlovákia, Lengyelország), elszigetelt diktatúra (Belorusszia), határviták (Horvátország/Szlovénia), súlyos vagy súlyosbodó nemzetiségi problémák (Észtország, Lettország, Szlovénia, Szlovákia, Szerbia/Szandzsák, Macedónia), maffiauralom (Montenegró, Koszovó, Albánia)… Folytathatnám.

Ilyen körülmények között érthetően fontosabbá válik a térségben befolyással bíró külhatalmak (Egyesült Államok, Nyugat-EU, Oroszország) szerepe. Az Oroszországgal egyébként - ha úgy szotytyan kedvük - vígan üzletelő nyugati hatalmak zokon vették a jelenleg  hivatalban lévő magyar kormánytól, hogy orosz érdekeltségű gázvezetéket részesít előnyben a még csak tervezett nyugat-európai érdekeltségűvel szemben. A mindenkori balliberális, szociálliberális kormányokat előnyben részesítő nyugati sajtó akkor ébredt rá, hogy a Gyurcsány-kormány rendőrsége brutális és törvénytelen erőszakkal verte le a 2006. őszi zavargásokat, amikor ezt a kormányt orosz földgáz- és kőolajszimpátiákkal gyanúsították meg. Az „oroszgyanú” elég volt ahhoz, hogy Nyugaton fölfödözzék: Gyurcsány Ferenc nem demokrata.

A dolog meglehetősen komikus, akárcsak a „hidegháború” szokványos értelmezése: mintha az Egyesült Államok és Nyugat-Európa kommunistaellenes keresztes hadjáratot folytatott volna. Ezt egyértelműen cáfolja Washington sok évtizedes stratégiai szövetsége a Kínai Kommunista Párt által vezetett Kínai Népköztársasággal, amelyet támogatott még a polgári demokratikus Indiával szemben is. Ez geopolitikailag lehetett volna értelmes (nota bene: nem volt az), de világnézeti hadjáratnak vajmi sápatag. Oroszország ma társadalom-lélektani szemszögből föltűnően hasonlít a versailles-i béke utáni Németországra vagy a trianoni béke utáni Magyarországra (bár „meleg” háborúban nem győzték le). Nem kizárólag az oroszok hibája, ha nemzeti önérzetük sérelmeire, a megaláztatásokra hivatkozva vezetőik a haderőre és a titkosszolgálatokra támaszkodnak, nem a népakaratra, s hogy elhitethetik velük: a gyöngécske és nem túl elvhű liberális-demokratikus ellenzék (ahogy Robespierre mondta) „a külföld pártja”.

A magyarországi nemzeti-jobboldali ellenzék szemfüles vezetője azonnal észrevette a lehetőséget: olyan konzervatív-liberális atlantisták segítségével, mint Szent-Iványi István (SZDSZ) és Németh Zsolt (Fidesz) megtámadta az „orosz” gázvezeték tervét - mintha Irán hivatalos „nyugati” szempontból barátibb állam lenne… -, és evvel egy csapásra visszaállította „euroatlanti” megbízhatóságának megtépázott hírét. Hívei nem voltak elég gyorsak. Példátlan dolog, de a Magyar Nemzet - amely Amerika- és Izrael-ellenes „vonalának” megfelelően kínai- és oroszbarátságot javasolt Orbán Viktor képviselőnek - első megrökönyödésében keményen megbírálta a Fidesz elnökét. Ezek után (szokás szerint) ismeretlen nevű, eddig soha nem publikált szerzők helyreállították a rendet a szerkesztőségben, és rázendített a jobboldalon (is) az oroszellenes kórus, amelyet ott a „nemzetáruló, muszkavezető komcsik” szólama gazdagít. Ma már a vezető magyarországi jobboldali napilap régiópolitikai „vonalvezetése” a The Washington Post „editorial line”-jához hasonlít, némi joggal, hiszen az Oroszországra irányzott amerikai rakéták lengyelországi és csehországi telepítése fejében az amerikai külpolitikusok és véleményvezérek (kisebb mértékban a nyugat-európaiak, akiknek olykor a demokratikus skrupulusok látszatát kell kelteniük) eltekintenek a Kaczynski ikrek (a Putyinénál is aggasztóbb) egyre parancsuralmibb rezsimjének a bírálatától.

Hát ha a Kaczynski ikreknek szabad, miért ne volna szabad más antiliberális-antidemokratikus helyi erőknek elkezdeniük a boszorkányüldözést, a kommunista- és szocialistaellenes hajtóvadászatot, a cenzúrát, az antimodernista őrjöngést, a teljes abortusztilalom bevezetését, a teokratikus bigottéria hivatalossá tételét, a diszkriminációt, az anti-antifasizmus győzelmi menetét. (Lengyelországban megvonták a spanyolországi nemzetközi brigádok néhány még élő veteránjának a nyugdíját.)

De Kelet-Európát elsősorban (és egyelőre) nem az ilyen-olyan diktatúra fenyegeti, hanem a zűrzavar: az iránytalan lázadásnak és a hatalmon lévő csoportok rémült és durva repressziójának az elegye. Kelet-Európában a modernséget - a modern (tőkés) gazdaságot: piacot, ipart, technikát, infrastruktúrát, hitelüzletet, népjóléti rendszert, jogi kodifikációt; no meg a modern kultúrát: természettudományt, betűvetést, egységes nyelvet és nyelvtant, időgazdálkodást, nemzeti tudatot, „történelmet” - mindenestül az állam (sok részben a leninista-sztálinista állam) alkotta meg, csöppet se kényszer- és erőszakmentesen. Az állam lévén kétszáz esztendeje a legfőbb társadalomalkotó tényező (s ez azért Nyugaton se történt annyira másként, mint ábrándos nyugatosok gondolni szokták, szoktuk volt), az állam szétverését nyomon követte a magában megállni képtelen társadalom szétesése. (Az antiglobalizmus helyi változatának „civil” inzurgensei nem látják, hogy államellenességük, nemzetállam-ellenességük azonos gyökerű és perspektívájú, mint a neokonzervatív-neoliberális ellenfeleiké.) 

Itt nem az állam valaminő „meghaladása” következett be, hanem az államnak (azaz valamelyest a civilizáció itteni variánsának) a pusztulása, és az állam (vagyis az itteni civilizáció) előtti állapotba való részleges visszaesés. Oroszországban a „diktatórikus” kormány képtelen az adók behajtására, a monokultúrás állami nagyvállalatok tartják el. Magyarországon kormányzati, honvédségi, titkosszolgálati és más állami objektumokat privát biztonsági cégek őriznek, az állam még a maga fizikai önvédelmére se képes. Mindenütt a térségben jellegzetes állami funkciókat „a versenyszférába” (gyakran a maffiának) „szerveznek ki”, mert a szokásos irányítási funkciókat ez az államgépezet már nem tudja ellátni, ehhez se pénze, se tudása - mindennek a szörnyűséges válságtünetnek a „liberális” megideologizálása tiszta öncsalás, illúzió, légvár. Ettől már csak egy lépés a nemzetközi segélyszervezetek, békefönntartó külföldi haderők és globális pénzügyi csődgondnokok - rendkívüli állapotot igénylő - uralma, amely a nemzetközi kapitalizmusnak se érdeke (drága és nem hatékony, vö. Bosznia, Koszovó).

Nem csoda, bár igazán nem örvendetes, hogy Vlagyimir Putyin bürokratikus-katonai nacionalizmusa, az oroszországi de facto egypártrendszer ennyire népszerű. A Nyugat által rövidlátó és önsorsrontó módon szorgalmazott káosszal és Jelcin (béke poraira) elnöki éveinek szisztematikus fosztogatásával szemben ez rövid távon megnyugtató alternatívának tetszhetik a másnap, a megélhetés miatt aggódó, holtfáradt millióknak. Orbán Viktor - a magyarországi (és mindenünneni) szociálliberális sajtóval teljes összhangban - az etatista, „állami” mentalitás halálos vétkében marasztalta el „az oroszokat”. Akárcsak minden kelet-európai politikus (beleértve „baloldali” ellenfeleit), minden másnap ő is etatista, a páratlan napokon pedig antietatista és antikorporatista liberális. A kelet-európai politikusok igazi gondja nem ez. A probléma az, hogy a hatalom megszerezhető, de nem gyakorolható, mert az intézmények és tradíciók szétmállottak.

Helyükben csak a nyers kényszer egyik vagy másik formája látható. Ennek leküzdésére esküdött volt föl a humanista - így Magyarországon a Bibó István ihlette, lassacskán feledésbe merülő - demokratizmus, amely a jelek szerint már ki is szenvedett.

Tamás Gáspár Miklós
egyetemi oktató