Pedig a szerzők minket úgy informáltak, hogy ilyen alapos, mindenre kiterjedő összeállítás még nem készült az Európa-bajnoki pályázatok történetében. Mégsem sikerült meggyőznünk a döntéshozókat, mert alighanem úgy vélték, 2007-ben már nem divat mesekönyveket olvasgatni. A 13 448 oldal ugyanis a dicső múltról és a lenyűgözőnek képzelt jövőről szólt, terveket, álmokat rögzített, azt ellenben nem rögzíthette, hogy ma mi van. Ma ugyanis sok minden nincs. Nincsenek stadionok, nincsenek repülőterek, modern autópályák és gyorsforgalmi utak sincsenek, és akkor még a (vidéki) szállodai férőhelyeket szóba sem hoztam. Gyárfás mondta is: mi rajzokat küldtünk, a vetélytársak képeket. Mi majdani létesítményekről, a konkurencia a már meglévőkről. Álmodozásban verhetetlennek tetszettünk, igazán kár, hogy az illetékes grémiumot a konkrétum érdekelte.

Európa nem hitt a makettjeinknek.

Sorrendben harmadszor is könnyűnek találtattunk; most először úgy, hogy állítólag egyetlen szavazatot sem kaptunk. A bukás okairól a közeli jövőben könyvtárnyi elemzés születik majd, okosabbnál meggyőzőbb érvekkel; jómagam maradok a találgatásnál. A már citált infrastrukturális hátrányok mellett alighanem azért veszítettünk, mert nincs magyar futball. Élt száz, többnyire szép évet, ám megszűnt létezni, évek óta halott, feltámasztására remény sincs. Kiiratkozott a világból, még Európában sincs jelen; ez a cardiffi döntés egyik fontos üzenete. Emlegethetünk suskust, gyaníthatunk szavazatvásárlást, fantáziálhatunk a nemzetközi gazdasági lobbi érdekeiről, piaci megfontolásokról, akár áltathatjuk is magunkat különböző összeesküvés-elméletekkel, minden gyengeségünk legtragikusabbja mégis csak az, hogy a külföld már csupán hírből ismeri a magyar futballt. Ahogy az ARD riportere mondta: "Magyarországnak lassan harminc éve nincs nemzetközileg jegyzett csapata." Tudomásul kell venni: nem működik az elképzelés, amely szerint négyévente készítünk egy pályázati anyagot, aztán szép, nagy delegációval fölvonulunk az aktuális helyszínen, és enynyi már elegendő ahhoz, hogy minket akarjon Európa. Most is ott volt itthonról szinte mindenki Cardiffban, aki számít, kivéve talán a száztagú cigányzenekart, de az ilyesmi nem szokta meghatni a döntéshozókat. Mi elvittük Buzánszkyt, az ukránok meg Sevcsenkót. A sokakat már alig érdeklő dicső múlttal próbáltuk elhomályosítani a büszke jelent. Az olaszok, akikről már sosem tudjuk meg, hogy túlontúl magabiztosak voltak-e vagy különösebben nem érdekelte őket az egész hajcihő, két vállrándítás közepette azért delegálták az aktuális világbajnok szövetségi kapitányát, Lippit. Mi Albertet meg Mészölyt, negyven évvel ezelőtti legendáinkat küldtük. Továbbá Esterházy Mártont, aki ugyan kétségkívül bohócot csinált a brazilokból a Népstadionban, de annak is már huszonegy esztendeje.

Korszerű stadionjaink harminc-negyven éve sem voltak, repülőtereink és szállodáink még annyira sem, autópályáink pláne nem. Voltak ellenben európai kupaszereplő futballcsapataink, a világ legjobb együtteseibe szüntelenül csábítgatott sztárjaink - az egyik Aranylabdát is kapott! -, és volt nemzetközileg nagyra tartott válogatottunk. Nemrégiben még magyar bírók füttyögtek a világbajnokságokon - Puhl Sándor történetesen döntőt vezethetett -, manapság viszont szóba sem kerül honfitárs játékvezető neve komoly esemény kapcsán. És, hogy aktuális legyek, büszkélkedhettünk sportdiplomatákkal. Alighanem kevesen emlékeznek már, de Barcs Sándor személyében magyar alelnöke is volt az UEFA-nak. Szepesi György "egy emelettel följebb", a FIFA-ban volt vb-tag. Aztán a két nagy öreget nem követte hasonlóan fajsúlyos utód, így mindkét testületből kikoptunk.

Pályán és azon kívül egyaránt taccsra került a magyar futball.

Arra azért tessenek mentálisan felkészülni, hogy a következő napokban lesz nagy egymásra mutogatás, fröcsögés-köpködés, elhangzik majd innen-onnan ez meg az, elsősorban a "hogyan kellett volna csinálni" témakörben. Kisteleki MLSZ-elnök például úgy gondolta, hogy még a ferihegyi landolás előtt páros lábbal belerúg a főkoordinátor Gyárfás Tamásba. Már Cardiffban sikerült azt mondania, hogy "Ha nem nyertünk, az azt jelenti, hogy nem voltunk elég jók, tehát lehetett volna jobb anyagot is készíteni". Ezek szerint még több meseelemmel kellett volna dúsítani a semmit. Jelzem, Gyárfás a pályázatra szerződött, Kisteleki viszont a honi futball rendbetételére. Jó úton jár, a magyar NB I átlagnézőszáma 3230, az öt nemzet külön versenyében ezzel éppen előzzük az utolsó horvátokat (2680). Az ukránok és a lengyelek stadionjai sem roskadoznak a szurkolóktól, viszont az ottani mérkőzésekre minimum kétszer annyian kíváncsiak, mint a mieinkre, talán ez is számított valamicskét a döntésben, nemde, elnök úr?

Napjaink húgyszagú létesítményeit váltották volna a pillanatnyilag csupán makettformában leledző modernek; csak azt nem tudni, milyen pénzből épültek volna fel. Napokkal a cardiffi döntés előtt derült ki, hogy semmiféle szerződés nincs az anyagi és erkölcsi felelősséget vállaló kormány, illetve az érintett vidéki önkormányzatok között arról, hogy ki, mekkora szeletet vállal az anyagiakból. (És akkor a lebontandó/felújítandó/átépítendő Puskás Ferenc stadionról nem is beszéltünk.) Még a majdani Eb-helyszínek befogadóképességéről sem született döntés. Ahány papír, annyi méret. Két félkész sportteleppel (Győr, Székesfehérvár) indult volna a projekt, miközben a kormány által felajánlott 61 milliárdot a budapesti létesítmény szinte egymaga felemésztette volna.

Néhány napja, a korai eufória állapotában csupán attól féltünk, hogy az UEFA mit nem akar: például két, egymást követő társrendezésű Európa-bajnokságot. Arról nem beszéltünk, hogy - gyanítható sugallatra - esetleg mit akar. Mondjuk, egy nyolcvanötmilliós piacot; építőiparnak, kereskedelemnek, idegenforgalomnak. És persze a futballnak. Mint tudjuk, jó ideje minden, sportrendezvénnyel kapcsolatos döntés gazdasági és politikai is. (Emlékezzünk csak a 2012-es olimpiarendezés Párizs és London közötti külön versenyére.) Gondolhatunk magunkról nagyon sokat, ha piacnak kicsik vagyunk; Horvátországgal együtt úgy hatoda a mostani két győztesének. És az sem kizárt, hogy "üzletileg" már nem vagyunk eléggé keletiek - a nyolcvanas években bennünket még anynyira szerető, Forma-1-es Bernie Ecclestone-t is ez aggasztja jó ideje -; ezzel kapcsolatban érdemes lenne megtudni az igazságot, mert ha valóban így van, akkor húsz évig föl sem vetődhet a rendezés gondolata.

Amúgy nem történt tragédia, csak álmodoztunk egy kicsit. Futballból nekünk ennyi jut.