Megtette-e már a kötelességét a mór? Ez a kérdés merül fel elsőként Molnár Lajos lemondása kapcsán. Vagy elege lett? Csak ez a kérdés számos újabbat vet fel. Ki egyáltalán a mór? Rá ne vágjuk, hogy Shakespeare, meg Otelló… A Puky József-féle fordításban például: „A Szeretseny a maga dolgát megtselekedte, a' Szeretseny elmehet”. A szerző Schiller. A darab címe Fiesco - ami nem a fiaskó olaszos változata. Szóval, a helyzet nem egyszerű.

Molnár Lajos nem bukott meg, csak - számára nagy valószínűséggel teljesen váratlanul - a miniszterelnök elfogadta a lemondását. Úgy járt, mint Bokros Lajos, aki szintén átvitte a zárótűzön csomagját, majd amikor azt hitte, hogy most már az van, amit ő akar, egyszer csak sorompóba ütközött.

Nem vette észre, hogy megváltozott a helyzet. Molnár Lajos forradalmat vezetett az egészségügyben, s ahogy az lenni szokott, az felfalja őt. Pedig amit irányításával elkezdtek és jelentős mértékben végre is hajtottak, maga az egészségügyi rendszerváltás. A nevéhez köthető egy új gyógyszertámogatási rend az ingyenesség megszüntetésével, a vizitdíj és a kórházi ápolási díj bevezetése, illetve a kórházi kapacitások nagyságrenddel való szűkítése. Egy lényegében teljesen külső kontroll nélkül működő, anarchikus rendszerre ráengedte a piac (ártender a gyógyszergyárak között), a vevők (a beteg számon is kér, ha fizet) és legfőképpen az állam (ágyszámleépítés) korlátozó erőtereit. Iszonyú kemény ellenállással kellett megküzdenie, a verekedés során kapott mindent, amit egy nehéz helyzetbe került „szeretseny” szokott, és ő sem nagyon figyelt a részletekre. Az erdő érdekelte, és nem a babarózsák, amelyek - mint utóbb gyakran figyelmeztették - a lába alatt vesztették el hamvasságukat.

Csakhogy néhány napja valamennyi kórház aláírta azt az új szerződést, amellyel kapcsolatban a Fidesz és az orvosi kamara, mint ék mögé felsorakozott szakmai csapatok azt nyilatkozták: soha. Nagy eredmény.

Tudhatjuk tehát, hogy ki volt a mór, és megérthetjük, ha úgy gondolta, megtette a kötelességét, s immár nem féljutalom illeti (amennyit az év végén a miniszterelnöktől kapott), hanem teljes. Mert hogy az első év látható kormányzása az egészségügyi reform volt. Molnár azonban abba a hibába esett, amibe az orvosok gyakran és büntetlenül, de ami politikus számára végzetes. Egy doktor megteheti, hogy nem vesz tudomást páciense személyes körülményeiről, élete alakulásáról, hanem pusztán a hasnyálmirigyre koncentrál. Mondjuk. A politikus számára ez maga a vég.

Az egészségügy miniszter többször jelezte: most a több biztosítós modell következik. Ez lehetne a biztosítéka annak, hogy a rendszer semmiképpen se zuhan vissza a "forradalom előtti" aléltságba. Csakhogy amíg Molnár a maga csatáit vívta, a kormány egy háborún ment keresztül. Megvívta ezt, s ha nem is győzött, elkerülte a vereséget. De most aztán mindent kíván, csak puskaporszagot nem. Márpedig - például a több biztosítós rendszer bármennyire is tisztán illeszkedik ahhoz, ami eddig történt -, kiváló terepe egy újabb ellenzéki attaknak. Molnár azonban egészen a múlt hét végéig számíthatott rá, hogy az SZDSZ beleásta magát ebbe az ügybe. Addig biztosan, ameddig Kuncze Gábor volt az elnök. Ő nem tehette meg, hogy ellép az ügy mögül. Ahogy azonban Molnár nem merült el a kormányzati topográfiában, úgy azt sem érzékelte, hogy a szabad demokratáknál az elnökváltással a helyzet is változott, s egy újra tárgyalt koalíciós szerződés új forgatókönyveket is irathat. Molnár doktor azonban ment tovább az elhivatottak konokságával, mint az igazi, a velencei mór, egyenesen a politikai értelemben vett végzete felé. Végzetesen. És ezzel utódját is súlyos kihívás elé állította: immár neki kell garantálnia, hogy semmi nem veszik el abból, amit ő kiverekedett, és mégsem hozza a rontást a kormányzatra.

Az utód baráti berkekből ellenszelet talán nem kap, de azért lesz ereje annak a megkönnyebbült sóhajnak, ami a 190 tagú szocialista frakcióból kiszakadt a lemondás hírére.

Nagy N. Péter
nagynp@nepszabadsag.hu