Könnyebb testközelben

Az a fő, milyen a szerep. A jelleme, a helyzete. De mástól is függhet, miképpen játssza a színész. Nem mindegy, karnyújtásnyira van-e közönség. Vagy ellenkezőleg.

Bánk bán éppen megérkezett. "A mulatópalotának vendégszobájába" toppan be, ahová táncmuzsika hallik. De csak "egy szugolyban lévő ajtócskában" húzódik meg, ne lássa meg senki a merániak közül. "Minden környűlállás azt árulja el, hogy mindenkor nagyobb indulat dühösködik belölről." Megpillantván hívét odaszól: Petur! Úgynevezett középhangon. Csak annyira hangosan, hogy a békétlenek feje a mulatozás zajában is meghallja, de senki más. Akkor sem teheti hangosabban, ha igazán nagyméretű színházban adják Katona József drámáját. Kényes feladat. Ezt a példát Kállai Ferenc hozta fel, aki pályája folyamán játszotta már Bánkot is, Peturt is, még Ottót is. Arról beszélgettünk, hol nehezebb a színész dolga. Zsebszínházakban, ahol karnyújtásnyira van a néző? Vagy olyan tágas színháztermekben, ahol valóban "ezerfejű cézár" a közönség, nemcsak zsöllyékből, de páholyokból, karzatokról, sőt kakasülőről is szemléli a játékot? Mint amilyen az a Nemzeti Színház volt, amely valaha a Blaha Lujza téren állt.

Az oroszlán torkában

Nehéz dolga lehetett annak, aki itt debütált. Kállai Ferenc túl volt színészi tűzkeresztségén, amikor az "ország első színházába" szerződött. Előtte már eljátszotta Rómeót abban a kamara méretű Belvárosi Színházban, amely a mai Katonában volt. Bár tapasztalta, hogy az átalakítások során később eltüntetett oldalpáholyok jól szolgálták az akusztikát, mi tagadás, inkább a próbaszünetek röpke légyottjainak helyeként emlékszik rájuk. (Hiszen abban az életkorban volt, amikor Rómeóként sem tudott gátat szabni szenvedélyeinek. Nyílt színi nászéjszakája Júliával, azaz Fényes Alice-szal addig-addig nyúlt, amíg - a direktor Bárdos Artur szerint - "a pacsirta be nem rekedt".) Cseppet sem volt gátlásos tehát, amikor először állhatott a Nemzeti Színház deszkáin a Warrenné mesterségében, Frank szerepében. Miért is lett volna? Hiszen a pályakezdő huszonévest is úgy köszöntötte a portás, mintha nagy múltú művész lépett volna be. Mi több, így tett még a társulat főtitkára is. Ezt a tisztet akkor a színháztörténész, esztéta Magyar Bálint töltötte be (a politikusként ma ismert Magyar Bálint édesapja). Emlékei szerint ez a magas ember már-már derékszögben hajolt meg előtte.

Szinte keze-lába megbénult azonban Csernus Mariannak. Színházi előélete mindössze három mondat volt a kicsiny Pesti Színházban, amely a mai Vidám Színpad helyén működött. Egy francia darabban cselédlányt formált meg, akinek a hátsó felére Ráday Imre rápaskolt. Úgy érezte, valóban mély vízbe dobták, amikor A Noszty fiú esete Tóth Marival című Mikszáth-színjátékban Velkovics Rozit osztották rá. Eleven ma is az élmény. A színpadról úgy tetszett, hatalmas mélység, sötétség tátong előtte. Megkísértette a gondolat, hogy elszaladjon vagy beleugorjon. A jókora zenekari árkon túl ott tátongott a nézőtér is - a színésznő hasonlatával -, mint egy barlang szája vagy egy oroszlán torka. Moccanni sem tudott félelmében. A rendező, Gellért Endre tehát felküldte hozzá az aszszisztensét, a fiatal Vámos Lászlót, hogy kérje fel egy keringőre. A tánccal oldották fel a szorongását. A szavalóversenyeken nevelődött debütánsnak tehát nem azzal volt gondja, hogy "átbeszélje" a Nemzeti Színház jókora termét, inkább a mimika, a gesztus, a mozgás "méretezéséhez" kellett segítség. S idővel az, ami félelmes volt, meghitté vált.

A Nemzeti Színházat 1965-ben robbantották fel. Hasonló nagyságú prózai színházunk ma nincs, befogadóképességét csak a Vígszínház közelíti meg, amelynek társulatához Kamarás Iván is tartozik. Pályájának első sikereit a Budapesti Kamara falatnyi stúdióiban aratta. Az Othello címszerepét is esténként hatvan-nyolcvan ember előtt játszotta. Mindinkább úgy érezte, hogy többeknek szeretné alakításait megmutatni. A Shakespeare-tragédia teljes szériája alatt körülbelül annyian láthatták, mint amennyi három telt házas előadást tesz ki a Szent István körúti épületben. Mégis Kamarás Iván az, aki egyszer csak ellentmondott a közkeletű vélekedésnek, amely a stúdiószínházak elterjedésével alakult ki. Hogy a színésznek kényesebb a dolga, ha testközelbe kényszerül a nézőkkel. Szerinte éppen fordítva van: bajosabb egy nagyszínpad játéktechnikai követelményeinek megfelelni, mint az intimitásból adódó gátlásokat legyőzni. Ez utóbbira mostanában végletes példát idézhet fel.

Mindössze huszonöt ember fér el abban a "lakásszínházban", amely egyszersmind Vasvári Emese otthona a Magyar utcában. Először az Iphigeneia Auliszban nézőjeként látogatott oda Kamarás Iván, s úgy érezte, hogy a bensőséges közelség csodát tett. Éppen valami újra vágyott, amikor a színésznő felkérte az Aoinak, Yukio Mishima háromszemélyes drámájának férfi főszerepére. Másképp zajlott a felkészülés is. Olykor csak kávézgattak, reggeliztek, csevegtek, és lassan csúsztak bele a próbába. Vagy éppenséggel felhagytak vele, ha történetesen semmi nem jutott az eszükbe. Miközben ott sertepertéltek a házi kedvencek. A tacskó kutya, nemkülönben a termetes, dús szőrű fekete macska, "aki" végül is nesztelen tappancsokkal úgy suhan át a színjáték alatt is a szobán, akár a sötétlő éjszaka. Kamarás Iván megfogalmazta az érzést, amely e színjátékot jellemezte a számára. Amikor megjelentek a látogatók a fehérre meszelt lakásban, ahová szereplő létére maga is becsengetett, akár egy elkésett néző, mintha a helyiséget valamiféle idegen közeg foglalta volna el. Mint egy lélegző, ide-oda moccanó, mégis egy tömbbe simuló lény, amely sóhajokat, köhintéseket, szusszanásokat és más apró zajokat hallat - és "kukkol". Mégsem azt érzi a színész, hogy meglesik. Hiszen nem nézhet az ott ülők szemébe. Amíg meg nem szokta a közelséget, inkább azt látta: mennyi cipő!

Sivatagi magányosság

Míg a Vígszínházban sokáig inkább sivatagot, holdbeli tájat látott, ahol magányosan kell boldogulnia. Mintha nem is lennének nézők. Hiszen magasabban helyezkedik el a színész, mint a nagyérdemű, az emberek feje szinte a talpa alá esik. S el-elfogta az érzet, hogy valójában egy kísérlet alanya, posztamensre téve vagy akár mikroszkóp alá. És nem tudott szabadulni attól, hogy "szerepel". Ami nyugtalansággal töltötte el. Alighanem a műfajnak köszönhetően, először az Egy csók és más semmi című operettben érzett valamiféle sugárzást a nézőtérről, a reagálások hullámverését. Elkezdhetett flörtölni a közönséggel. S a stresszes állapot nem kerülgette sem a Pesti Színházban, sem a Budapesti Kamarában. Esztendőkön át fáradozott azon, hogy a nagyszínpadot is uralni tudja. Persze a legfontosabb az artikuláció. Szó sem lehet afféle "természetes" motyogásról. (Még a stúdiókban sem. Tévhit, hogy ott mindent úgyis hallani.) És nem lehet zártan beszélni, amire maga is hajlamos volt. Ahogy a gyors beszédre is. Mígnem ráeszmélt, hogy a közönség reakcióideje annál hosszabb, minél többen vannak. Magyarán: sok embernek lassabban esik le a tantusz. Például az első sorokban azonnal látnak egy mulatságos gesztust, amelyet a hátsó sorokban ülők csupán akkor fedeznek fel, amikor a feltörő nevetés felhívja rá a figyelmet. Kamarás Iván gyanítja, hogy könnyebb dolguk lehetett az elődöknek, akik a korabeli deklamatív iskolának köszönhetően - úgymond - "kifelé is nyomhatták ezerrel".

Krematórium és hangár

Szinte aranyba foglalt alakja volt a szép dikciónak Abonyi Géza. Tanított is beszédre színi akadémistákat Nagy Adorján. Mielőtt az ostrom egyszer s mindenkorra félbe nem szakította a tanulmányait, egyetlen órára növendéke volt Kállai Ferenc is. De emlékszik a szavaló stílusára, emelt hangjára, amellyel talán nem is a tágas nézőtérhez alkalmazkodott. Tudnivaló, hogy Dóri bácsi kissé süket volt. Furcsamód, a később igen természetesen beszélő Gobbi Hilda is kapható volt sajátos deklamációra akkoriban, amikor özvegy Karnyónét játszotta. A takarásban jelenésére várt Makláry Zoltán, aki nem rejtette véka alá a véleményét, s odaszólt fiatal kollégájának: Te elfogadnád anyádnak? De nehéz szaporítani a példákat az öblögető régiekről. Mert korán meggyökeresedett a modernebb hangvétel. Aminek bizonyságára Csernus Mariann a Gellért Endre rendezte Ármány és szerelem szereposztását idézte fel. Ruttkai Éva, Gábor Miklós, Balázs Samu s a többiek hangja nem úgy cseng az emlékezetben, mint akik szónokoltak volna a színpadról. Még leginkább Bajor Gizi beszéde tűnne ma idegennek az akkor fiatal pályatárs szerint, aki számos játékhelyet megtapasztalt azóta. A régi Nemzeti Színház után a Hevesi Sándor téri újabbat is, amely egy ideje Magyar Színházként működik. De nemcsak a nevét vesztette el, hanem a jó akusztikáját is, amely pedig operetteket is szolgált. Rekonstrukciója óta a "krematóriumnak" becézett épület nézőtere olyan faborítást kapott, amelyik megeszi a hangot. Ennél rosszabbat Csernus Mariann azokban a művelődési otthonokban tapasztal, amelyeket szinte a hangárokhoz sorolna. Az ilyen visszhangos termeket alig bírja a torka. De ennél is rosszabb, ha fél ház, negyed ház van. Az maga a pokol. Nem csak pszichológiailag. A pár szál nézőhöz a színész minél bensőségesebben fordulna, miközben a szavának át kellene hatolnia az ürességen. Mert hiányzik a legjobb hangvezető: az ember.

Kállai Ferenc időnként fellép a Vígszínházban is. Vajon olyan sivatagot lát-e maga előtt, mint látott Kamarás Iván? Hosszútávfutás ez a pálya - válaszolta. - Kis színpad, nagy színpad? Nyolcvanegy évesen már nem számít. A színház természetes közegem. A görcsök elmúltak. Együtt lélegzem a közönséggel.

Kamarás Ivánt el-elfogta az érzet, hogy valójában egy kísérlet alanya, posztamensre téve
Kamarás Ivánt el-elfogta az érzet, hogy valójában egy kísérlet alanya, posztamensre téve
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.