Hogy is van ez? Évekig semmi, aztán egyszer csak a csoda?

Annyit mindig összekapartam, hogy ne kopjon föl az állam. Már ott tartottam, hogy föladom. Mert csak a kérdőjelek szaporodtak, hogy mi a francot művelek én itt, mi értelme ennek az araszolásnak?

Most meg azt kérdezheti magától, mit tudok ma, amit tegnap nem tudtam. Mert ahogy elnézem, ugyanolyan jóképű, mint öt évvel ezelőtt.

Sokat nem változtam, ez igaz.

Akkor? Mi változtunk, nézők, hogy eddig nem vettük észre?

Csakis. Illetve Derek doki tehet róla, pontosabban azok, akik ilyen sikeresre írták. Én csak csipkedem magam, hogy ez nem én vagyok, csak a figura, akit játszom.

Na jó, de biztos fura kimenni az utcára, olyan emberek közé, akiknek Patrick Dempsey és Derek Shepherd egy és ugyanaz.

A nyilvánosság előtt automatikusan átlényegülök Derek dokivá, mert udvarias akarok lenni, és nem akarom összetörni a rólam kialakított képet. Már hogyne tenném meg, mikor a nézők a kenyéradó gazdáim, akik hétről hétre nem kapcsolnak rólam másik csatornára? Ezt papolom a kollégáknak is, hogy bánjanak jól a rajongókkal, ha jó napjuk van, ha rossz. Muszáj!

Azon már gondolkodott, milyen doki lenne magából?

Valószínűleg jó, mert érzékem van hozzá, a többit meg úgy szívom föl, mint a szivacs. Egyetemre nem volna türelmem járni, tehát úgy fogom föl a sebészetet, mint a kocsijavítást egy dilettáns autószerelő. Csak az a fontos, hogy mit kap tőlem a beteg. Jó szót, jó modort, figyelmet, türelmet. És bevallom, még élvezem is. Dokit játszani jó. Sőt, szuperjó. Abban a pillanatban, ahogy fölveszem a fehér köpenyt, mintha megsokszorozódna az erőm. Meg az intelligenciám. Sőt, még a szexuális kisugárzásom is.

Hagyja abba, még azt hinném, civilben ez mind hiányzik.

Higgye csak. Nem vagyok idegsebész, nem mászkálok műtős cuccban, és közel sincs olyan izzó sikerem, amilyen ebben a sorozatban. Az én életem merő őrlődés volt, hogy bekerülök-e a pilótaadásba, megrendeli-e valamelyik tévé, leveszi-e a közönség, mit szól hozzá a kritika, megújítják-e a sorozatot. Ez a mostani menet már olyan, mintha sose akarna véget érni. Ami persze csodálatos, de közben folyton azon eszem magam, hogy tudok rátenni még egy lapáttal úgy, hogy az istenért se legyen izzadságszagú.

Negyvenéves korában talált magára a szerencse. Ritka dolog ám ez Hollywoodban.

Ráadásul az utolsó előtti pillanatban, mert már nagyon rosszul viselem az élet ostobaságait és pontosan tudom, mit akarok és mit nem. Most már úgy érzem, az élet megrövidült. Mondhatnám azt is, kapuzárás előtti pánik, de inkább úgy fogalmazok, nincs több időm félmegoldásokra. A Grace Klinika meghatározta az irányt és a minőséget.

Ezek szerint mostanában már csak jó ajánlatokat kap?

Méghozzá nagyon jókat. Annyi szemét kavarog ebben a városban, hogy nagyon nehéz levadászni azt a kevés ígéreteset. A Freedom Writers-ben Hilary Swank férjét játszom, és elvállaltam az Enchanted című fantáziafilmet, ami tulajdonképp egy régi vágású musical.

Negyvenévesen azért nem mindig engedelmeskedik az ember teste.

Bizonyám! Sokkal többet és óvatosabban kell gyúrnom, meg az se mindegy, mit és mennyit eszem. A futás már nem megy, csak a gyaloglás. Hát... nem vagyok húszéves. De tudja mit? Nem bánom.

Pedig három gyerek után van mit futkározni, még akkor is, ha a két ikerfia csak két hónapos.

Mindennek ára van. A Grace Klinikájának történetesen az, hogy nagyon kevés időm jut a családra. Nyugtatom magam, hogy ez nem lesz mindig így, főleg, ha nem szórom el a pénzt és okosan lövöm be a további karrieremet. Hosszú távon nem akarunk Los Angelesben élni. Valahol vidéken, normális emberek között. Utálom Los Angelest. Csak egyvalamire jó: dolgozni. Egyébként közöm nincs hozzá. Ebben a városban nagyon könnyű elszállni, és eszem ágában sincs kitenni ennek a gyerekeimet. Én is vidéken nőttem fel, a srácaimnak sem tudnék jobbat.

Csak sejtem, hogy ezzel a munkatempóval nem sok ideje jut romantikázni. Pedig az még akkor is kell, ha az ember majdnem tíz éve nős.

Nagyon nehéz megoldani. Annyira ritkán megyünk kettesben vacsorázni, hogy olyankor szinte be kell mutatkoznunk egymásnak. Mert mind a ketten folyton rohanunk. Jill sminkmester, a filmek mellett most még a nemzetközi Avon kampányt is bevállalta. Feleség, dolgozó nő, anya, büszke vagyok rá. Szóval, mikor besokallunk, beülünk a kocsiba, aztán irány egy jó kis vendéglő. Néha még az sem, csak egy jó kiadós séta. De olyankor el nem engedjük egymás kezét.

Los Angelesben, ahol senki nem sétál? És amit úgyis utál?

Mert ez a város nyomasztóan arról szól, hogy ha nem vagy olyan gyönyörű, tökéletes, sikeres és gazdag, mint a sztárok, akkor fabatkát sem érsz. Tehát: megváltozol. És azzal a lendülettel el is veszted magadat. Hát erre nem voltam és ma sem vagyok hajlandó. Az vagyok, aki vagyok, ha tetszik, ha nem. Remélem, a Grace Klinika után is lesz élet és siker. De ha nem, most már akkor is lesz fedél a fejünk fölött és kaja az asztalon. Legfeljebb találok magamnak valami tisztességes polgári foglalkozást.

Netán egy klinikán?

Még az sem kizárt.

Hollywood, 2007. március