Nagyobb részt bírósági tárgyalóteremben, börtöncellában játszódó kamara-játékfilmet forgatott Ragályi Elemér abból a történetből, amelyről annak idején – mint megjegyzi -, a Népszabadságban olvasott. Egy cigány fiatalembert, Pusoma Dénest ingatag bizonyítékok alapján ítélte a bíróság nyolc év börtönre emberölésért, 1994-ben. Csaknem két és fél évet leült már, amikor véletlenül megtalálták a valódi gyilkost. Kártérítési igényét elutasították, mondván, beismerésnek vett vallomásával félrevezette az igazságszolgáltatást, és ezzel maga is hozzájárult a téves ítélet meghozatalához. A nincstelen, munkanélküli fiatalembert kiszabadulása után lakóhelyi környezete is elutasította. Apró uzsorakölcsönök miatt elveszítette azt a rozzant viskót is, amelyben lakott. Teljes kitaszítottságában fölakasztotta magát.

- Annyira fölkavaró emberi történet, hogy nem mehettem el mellette közömbösen. Elkezdtem foglalkozni vele, és kibomlott számomra az egész társadalmi háttér. Amikor eldőlt, hogy fil-met készítünk róla, azt is elhatároztuk, hűen követjük az eredeti történet fő vonalát – mondja a Kossuth-díjas rendező-operatőr, aki a forgatókönyv-írás feladatát Pusoma Dénes védőügy-védjével, Magyar Elemérrel, a fényképezését pedig fiával, Ragályi Mártonnal osztotta meg. Szerinte a film legfontosabb dramaturgiai ötlete, hogy fölnagyítja a főhős „megtévesztő” ma-gatartását. Sokáig úgy tűnik a néző számára is, hogy elkövethette a gyilkosságot.
- Volt is indítéka, hiszen látjuk, alkalmi munkán dolgoztatták, de nem fizették ki; nem adtak neki enni sem, vagyis porig alázták. Persze, ezért még nem öl az ember, de fölhalmozódik benne a düh. Hányszor voltunk már úgy mindannyian, hogy éreztük, meg tudnánk ölni vala-kit, ám mégsem tettük meg – érvel Ragályi. Majd hozzáteszi, a néző többször is késztetést érez a vetítés alatt, mielőtt még kiderülne az igazság, hogy állást foglaljon: elkövette-e a tettet a fiatalember vagy sem. És ez az állásfoglalás nagyban függ attól, mennyire előítéletes a gon-dolkodása. Így válik a film egyfajta „öntesztté”, amelynek eredménye mindenki számára ta-nulságos lehet. A rendező maga nem akart általános ítéletet alkotni a műben sem a társada-lomról, sem a bűnüldözésről vagy az igazságszolgáltatásról. Még kevésbé a cigányságról. Azt akarta bemutatni, milyen az, amikor a többség kezében levő intézmények türelmetlenül, gő-gösen, lényegében felelősségvállalás nélkül ítélnek meg számukra egyértelműnek tűnő lát-szatok alapján bármilyen kisebbségi helyzetben, súlyos hátrányok között élő embereket.

A film nagy fölfedezése a főszerepet alakító Nagypál Gábor hiteles játéka. Vajdasági magyar színész, eddig főként színházban dolgozott – legutóbb a pesti Bárkában -, egyetlen filmes munkája korábban a vajdasági Vicsek Károly ’56-os témájú filmjében, a Bolygótűzben volt. – Az utolsó pillanatban találtam rá, már minden előkészület megtörtént, csak a főszereplő hi-ányzott – meséli a rendező. - Az interneten kutattam a határon túli magyar színházak színészei között, amikor fölbukkant. „Csak legalább egy kicsit legyen tehetséges”, imádkoztam ma-gamban, amikor megláttam a próbafelvételen. Aztán kiderült, nem is kicsit, hanem nagyon tehetséges – teszi hozzá.  Úgy érezte, mintha megszállta volna az ihlet a teljes szereplőgárdát – köztük a főszereplőn kívül Csuja Imrét, Gazsó Györgyöt, Eperjes Károlyt, Bertók Lajost, Monori Lilit, Lázár Katit -, olyannyira teljes értékű alkotótársakká váltak. Fontos ügynek érezték, hogy elkészüljön ez a film, és jó legyen.

Ragályi mindent elkövet, hogy fölkeltse az érdeklődést. Országos körútra indul a kópiával, ankétokat szervez. – Meg kell harcolni a nézőkért – mondja. Budapesten csütörtöktől három művészmozi, a Szindbád, az Uránia és a Vörösmarty tartja műsorán a produkciót.