A Fideszt azzal, hogy miközben alkotmányossági tort ül a kormányzat teteme fölött, hiszen az AB a megszorító csomag jó néhány rendelkezését áthúzta, ők maguk két kisebb, továbbá a számukra legfontosabb ügyben - vizitdíj - szintén buktak. Ettől persze még nem lábadna könnybe a szemük.

A népszavazás a Fidesz számára az őszi, nem utolsósorban maga által gerjesztett és mindvégig az erőszak eszkalálódásának veszélyével fenyegető demonstrációsorozatból való sajátos kihátrálás eszköze - lett volna. Most talán már írta a barikád emlékhelyére épített szószéken elmondandó beszédét Orbán, amikor azzal kellett szembesülnie, hogy amit október 23-ra kitalált, a népszavazás, egyelőre nem működik. Nem lehet általános előre hozott választásokat tartani a kormányprogramról rendezett népszavazás formájában, hacsak a "ki a gyógyszerekkel a benzinkutakról" ügyet nem emeljük sorskérdéssé. Márpedig Orbán nemrég a népszavazást a kormány elmozdításához vezető utolsó demokratikus eszköznek nevezte. Aztán három pont. Ki-ki gondolja át, mi következhet utána, vagy csak meneküljön. Lehet persze viszonylag gyorsan népszavazást tartani néhány kérdésről, amelyet a megszólítottak többsége csak nagy nehézségek árán tud majd értelmezni. És nem azért, amiről a kínos PISA-megértésteszt szólt, hogy tehát nem tudnánk értelmesen olvasni, hanem mert érthetetlenek a kérdések. (Volt olyan is, amelyet nyíltan az értelmetlensége miatt utasítottak el.)

Ebben áll az igazi, mindenkit érő vereség az ügyben. Ahogy a nemes célra rendelt polgári engedetlenség nálunk a minap átalakult az ellenzéki politikusok látványdemonstrációjává, ahogy immár nem lehet tüntetést tartani civil célokért, mert zuhanórepülésben ráhúznak a turulmadaras, sávos zászlós csoportok nagy polgári körökben, úgy most a népszavazás is bedarálódik a jó érzéssel már nem használható eszközök konténerébe.

Pedig eleve kényes egy szerszám. (Bibó: túl gyakori alkalmazással, felesleges, rosszhiszemű vagy erőszakos ismétléssel könnyen le lehet járatni a népszavazást.) A szuverenitás legvégső eszköze. Talán éppen úgy egyszer-kétszer lenne szabad kimondani az életben a népszavazási igent vagy a nemet, ahogy házasságot sem köt gyakran az ember, s így nem is válik nap mint nap. És végképp butaság a kis kalandokat nagy szertartások alá rendezni. Márpedig a Fidesz folyamatosan ezzel próbálkozik. Ha már egyszer a választókkal nem jött össze a nagy találkozás, megpróbálnak a Munkáspárttal, a világszövetségbe szervezett magyarokkal kis kormányprogramokat szavaztatni. Most pedig egyenesen egy nagyot. A vizitdíj és a tandíj kiíratása a kormányprogramból lehet, hogy október 23-i finálénak hatásos, de politikailag képtelenség. A polgári felelősségvállalás ezúttal balról megfogalmazott kormányzati filozófiájának lényegét illeti. Most, ha például a végül szakmai konszenzussal fogadott tandíj rákerül a szavazócédulákra, olyan helyzetbe kerülnénk, mintha arról kellene szavazni, hogy jól van-e úgy, hogy a végén meghal mind a kettő: szegény Rómeó és Júlia is. Jóérzésű ember erre nem mondhat igent. A színház viszont értelmét veszti. Ezen az alapon persze, hogy nem lesz tandíj. Semmi sem lesz, ami kormányzás, és nem bazseválás a nép fülibe.