Koltay Gábor számára "a Kormányzó" ma is élő figura, minden jel szerint alkotásának virtuális megrendelője. A filmben vegyesen nyilatkoznak meg jobboldali közszereplők, történészek, történelmi szemtanúk és színészek. Utóbbiak vagy Horthy, vagy mások visszaemlékezéséből olvasnak fel kivétel nélkül "a Kormányzóra" nézve pozitív szövegeket. A rendezőnek érezhetően fontos volt, hogy a jól öltözött angol urakra emlékeztető színészek szájából a szöveg minden alkalommal színes tapétás falak, aranyozott bútorok, fényes tükrök között, intarziás parketta fölött szóljon . Ezzel a rossz feudális miliővel legalább sikerült érzékeltetni azt az ódivatú atmoszférát, ami a Horthy-rendszer rosszabbik oldalát jellemezte. Koltaynál azonban ez a körítés nem irónia, hanem a halálosan komolyan vett lényeg. A film alkotója ebből a szempontból 2007-ben maradibb, mint Horthy 1939-ben volt. Vagy esetleg a megcélzott nézőközönség igényeit akarta ezzel eltalálni?

Koltay az egyes történészekkel nyilván többórás anyagot vett fel, és csak két-három mondatot közölt azoktól, akik nem illettek bele a koncepciójába. A kor szakértőiként jelennek meg Nemeskürty István, Salamon Konrád, Raffay Ernő, Kovács Dávid (itt nem mint a Jobbik volt elnöke, hanem mint történész), az ex-MIÉP-es Gidai Erzsébet (itt mint közgazdász), Szerencsés Károly, Deák István, Szita Szabolcs. Az utóbbi három esetében feltételezem, nem tudták, mihez adják a nevüket.

A hamisítás hitelesítése

A választott szakértők névsorából nyilvánvalóan kiderül, hogy Koltayt a legcsekélyebb mértékben sem érdekli Horthy személye és korszaka. Ha érdekelte volna, akkor többségében olyan szakembereket kért volna fel, akik saját kutatásokat is folytattak a témában. Így maradtak azok, akiknek minden jel szerint jobboldaliságuk miatt szereplési lehetőséget kellett adni, és azok, akikkel valamilyen módon legitimálni kellett a produkciót.

A megidézett kortársak kijelentéseit sok esetben szabályosan meghamisítják. A filmben például szerepel Márai Sándor, akinek Kassa visszatérése kapcsán írt őszinte sorai a kontextus hatására a Horthy-rendszer dicsőítésének tűnnek. Koltay azonban elhallgatja, hogy éppen Márai volt az, aki a Horthy-rendszert nemes egyszerűséggel csak "karikatúrának" tartotta, és megsemmisülését ezért eleinte egyáltalán nem bánta.

A film az apológián túlmenően súlyos valótlanságokat tartalmaz. Ezek terjesztésében Nemeskürty István jár élen, akiről itt Horthy bölcsességéről és államférfiúi nagyságáról hallhatunk, miközben ma is aktuálisnak tartja Requiem egy hadseregért című, nemrégiben újra kiadott művét, miszerint a Horthy-rendszer szándékosan halálra ítélte s pusztulni küldte ki a Donhoz a 2. magyar hadsereget.

Koltay rafinált módszert alkalmaz: a filmben megnyilatkozó történészek (néhány kínos kivételtől eltekintve) többé-kevésbé elfogadható állításokat tesznek, ám ezeket az állításokat a kor szemtanúitól vagy magától Horthytól származó idézetek "bontják ki", s ezekre is rásugárzik a történészi hitelesítés. Néhány példa: Először elhangzik Thomas Sakmystertől egy Horthyt pozitívan jellemző mondat, majd ezután megtudhatjuk, hogy sir Thomas Hohler angol diplomata szerint Horthyban "nyoma sincs a sovinizmusnak", és minden ügyet mérséklettel és "méltósággal" kezelt, valamint hogy "egyetlen törvénytelen tettre sem adott parancsot". Azt viszont Koltay elhallgatja, hogy Hohler iránt saját kormánya sem volt bizalommal, és leváltásában szerepe volt annak, hogy Horthy és a kormány túlzott "megértésével" vádolták. Ugyanez a helyzet a törvénytelenségekkel kapcsolatban. A különítményes parancsnoktól Prónay Páltól tudjuk, hogy Somogyi Béla és Bacsó Béla szociáldemokrata újságírók meggyilkolását ő szorgalmazta, Siófokon pedig a Nopcsa-különítmény Horthy ablaka előtt akasztott fel valakit, "a Kormányzónak" tehát pontosan tudnia kellett, hogy emberei mit művelnek.

A legtöbb hamisítás a zsidókérdéshez és a szélsőjobboldalisághoz kapcsolódik. A film jelentős része ezzel foglalkozik, de az időt leginkább szerecsenmosdatásra használják. Nemeskürty vállalja a főhamisító szerepét, amikor azt állítja, hogy Magyarországon 1938-ig "a fasizmust senki sem vette komolyan, azt sem tudták, mi az". A valóság ezzel szemben az, hogy a nevében is fasiszta párt már 1920-ban megalakult, és 1938-ig legalább 23 olyan párt alakult, amelynek nevében a "fasiszta" vagy a "nemzetiszocialista" jelző szerepelt, nem beszélve az egyéb szélsőjobb mozgalmakról. A magyar politikai rendőrségnek 1920 és 1944 között egyébként is a szélsőjobboldali mozgalmak elleni munka adta a legtöbb feladatot.

Ezzel a film magát Horthyt is meghamisítja, hiszen ő kifejezetten büszke volt arra, hogy a fajvédelmet mint ideológiát már 1920-ban bevezette, és ezzel "messze megelőzte korát". Arról szó sem esik, hogy Horthy az összes zsidótörvényt aláírta, és ezzel szörnyű politikai felelősséget vett magára. Szita néhány mondatot mondhat a 3. zsidótörvény diszkriminatív voltáról, de ebbe Koltay rögtön belevág egy idézetet az elfogult amerikai követ, Montgomery memoárjából, mely szerint a zsidótörvények valójában megvédték a magyarországi zsidóságot, és ha ezek a törvények nem léteztek volna, akkor a németek közbeléptek volna. Ehhez képest a magyarországi zsidótörvények szigorúságban helyenként még a nürnbergi faji törvényeket is felülmúlták, tehát nem lehettek a német követelés termékei.

Hasonlóan hamis a holokauszttal kapcsolatos információ is. Annak érdekében, hogy állításait hitelesítse, Koltay egy történésztől idéz néhány mondatot, majd rögtön ezután egy 1942-ben Magyarországra menekült pozsonyi zsidó túlélő dicséri a Horthy-rendszer zsidómentő politikáját: "Hirtelen ember lettem", "nem éreztük azt, hogy zsidók vagyunk" - mondja, és mivel ez az egyetlen információ, a nézőnek azt kell gondolnia, hogy ez az érzés általánosítható, miközben, mondjuk, Bibó István írásai enyhén szólva más képet festenek a helyzetről. A film végén is többször hangsúlyosan említik, hogy a megszólaltatott túlélő "egy hálás magyar zsidó" feliratú koszorút helyezett el Kenderesen, s azt is, hogy Horthyt az emigrációban zsidók is támogatták. Mivel ez az egyetlen adat, ami Horthy értékelése és zsidók kapcsán elhangzik, a nézőnek azt kell gondolnia, hogy a bemutatott személy magatartása tipikus, a zsidóság reprezentánsai többségükben mély hálát éreznek "a Kormányzó" iránt.

Jobb kor: rosszabb kormányzó

Horthy 1938 után nem radikalizálta, hanem enyhítette az országban, de különösen a politikában eluralkodott antiszemitizmust és szélsőjobboldali hangulatot. Olcsó és igazságtalan visszavágás volna most a Hitlernek írt leveléből azokat a mondatokat idézni, amelyek szerint ő világéletében antiszemita volt, és zsidókkal soha sem érintkezett. Ezzel kapcsolatos érdemei tehát vitathatatlanok. Ezt azonban Koltay és Nemeskürty arra használja fel, hogy a magyar antiszemitizmust is fehérre mossa. Amit a filmben ennek kapcsán elkövetnek, az majdnem felér egy holokauszttagadással: egy szó sem esik ugyanis arról, hogy a deportálásokban 200000 magyar állami alkalmazott vett részt, a zsidótörvények a filmben nyilatkozók szerint csak "idegen doktrínák", holott azok nagyon is magyar eredetűek, hiszen jelentős részüket már 1933 előtt kidolgozták. A zsidótörvények mind jellegükben, mind tartalmukban sajátos magyar terméknek tekinthetőek, és létrejöttükben sem német minta, sem német nyomás nem játszott értékelhető szerepet. A hamisításokra az az idézet teszi fel a koronát, amely szerint a német megszállás után "olyan erős volt a nem zsidók szolidaritása a zsidók iránt, hogy gyakran lehetett látni keresztény lányokat zsidó fiúkba karolva"(!).

Végső soron a Horthyt rehabilitálni kívánók szándékával is ellentétes, amit Koltay művel. El sem hangzik például a fajvédő Gömbös neve, aki a korszak egyik legfontosabb politikusa, és akinek leszerelésében Horthynak nagyon is pozitív szerepe van. Az 1938-tól egyre nagyobb teret nyerő zsidóüldözés kapcsán Horthynak csakugyan számos megnyilatkozása ismert, amelyben ő más magyar politikusokkal szemben mérsékletre int. A kor viszonyait tekintve értékelni kell, hogy antiszemiták előtt is fejtegette, hogy a zsidóság sok hasznot hozott Magyarországnak, s szégyellnie kell magát a munkaszolgálatosok nagy veszteségei miatt. 1944-ben még Szálasi előtt is kijelentette, hogy nem a zsidók, hanem a magyarság tehet arról a helyzetről, ami mint "zsidókérdés" kialakult. Horthy ezen a téren tehát jóval pozitívabb szerepet játszott, mint a magyar politikai garnitúra jelentős része, elég ha csak a notórius antiszemita Teleki Pált említjük. Koltay azonban inkább elhallgatja ezeket a konfliktusokat, és ezzel Horthy pozitív vonásait is. Horthy jobb fénybe állításának ugyanis a jobboldali politikai elit többségének elmarasztalása lenne az ára, és ezt már nem akarja megfizetni.

Koltay módszeréből teljességgel hiányzik a kritikai megközelítés. Csinálhatott volna olyan filmet, amelyben Horthyt mint magánembert mutatja be. Ez izgalmas feladat lett volna, hiszen Horthy magánéletéről, tetoválásairól, barátnőiről és egyéb emberi tulajdonságairól létezik archív filmanyag, és még a legutóbbi időkben is voltak fellelhető szemtanúk, s a kormányzót erről az oldaláról még nem mutatta be senki. Ebben az esetben nem kellett volna foglalkoznia a magyar politika értékelésével, és nagyobb hamisítások nélkül felrajzolhatta volna egy alapvetően jóindulatú, bár kissé korlátolt ember portréját. Ő azonban minden jel szerint ennél többet akart. A film nem Horthyról szól, hanem a Horthy-korszakról, de igazából erről sem tudunk meg többet néhány kinyilatkoztatásnál. Szó sem esik róla, hogy Horthy személyesen felelős két hadbalépésért (Jugoszlávia és a Szovjetunió ellen), mivel mindkettőt ő erőltette. Nem véletlen, hogy a zömében idős nézőközönség a film végét tapssal fogadja: a film ugyanis őket menti fel az önvizsgálat posztulátuma alól.

A film tökéletes reflektálatlansága tükröződik Horthy Istvánné bemutatásában. Az eleganciáját máig megőrző hölgy izgalmas történelmi forrás akkor, amikor saját közvetlen élményeiről beszél. Koltay azonban arra használja fel őt, hogy legendákat beszéltessen el vele. Annak ellenére, hogy férjének halálát véletlen repülőbaleset okozta, az özvegy és nyomában Nemeskürty a szakirodalomban számtalanszor hitelesen megcáfolt összeesküvés-elméleteket melegítik fel, és a balesetet német merényletként állítják be.

Amit Horthy sem érdemel

Sajnos el kell vetnünk azt a lehetőséget, hogy a film torzulásai a rendező történelmi ismereteinek hiányából adódnak. Koltay beszerezte a Horthyra vonatkozó teljes irodalmat, de ha ez nem lett volna elég, interjúalanyai közül többen is részletesen felvilágosíthatták őt mindenről. De mindhiába, ha egyszer az alkotót nem a történelmi tények érdekelték, hanem prekoncepció alapján dolgozott. Furcsán hangzik, de a jobboldalon ünnepelt művet forráskezelése egy az egyben Moldova György történelemhamisítások gyűjteményéből álló Kádár-életrajzával rokonítja. Tartok tőle, hogy a film dilettantizmusának hatására azokban, akik a Horthy-rendszerhez nem kötődtek - és akik számára a leginkább fontos volna a felvilágosítás -, olyan zsigeri elutasítás fog kialakulni, amit még Horthy sem érdemel.

Amikor egyes meginterjúvolt történészek jelezték a filmmel kapcsolatos kifogásaikat, Koltay az árkok betemetéséről és a feszültség csökkentéséről beszélt. Ehhez képest egyetlen komolyabb kritikai hangot sem engedett megszólaltatni a filmben. Egy pillanatra lehetett az az érzésünk, hogy a film szereplői közül valaki a kritikus szembenézés érzelmi jelét mutatja. Az unoka szavai ezek, amelyeket nagyapja újratemetésén mondott. Ott, ahová "magánemberként" zarándokolt el az akkori kormány számos képviselője, ahol lengett az árvalányhaj és pufogtak a vitézkötéses frázissziporkák. Ifj. Horthy István csendesen és belső megrendüléssel csak annyit mondott, hogy tudja, vannak, akik ezzel az újratemetéssel nem értenek egyet, és nem jöttek el ide. Nem vitatkozott velük, nem bizonygatott, hanem csak arra kérte őket, hogy keressék azt, ami összeköt. Szemben a múlt rendszerben április negyedikei ünnepélyeket rendező Koltayval, a kádárista funkcionárius Nemeskürtyvel és a "Kocsis Lajos" fedőnevű Raffay Ernővel, neki lehetett volna alapja arra, hogy egyet s mást számon kérjen a történelmi emlékezeten.

A szerző történész