Legalábbis szüleimre nemigen számíthatott.

Még anyám csak-csak betévedt hébe-korba, ha már nagyon nyomatékos volt az invitálás, de sokra akkor se lehetett vele menni.

Szenes tanár úrnak azt mondta állítólag: "Nézze, tanár úr, mi a gyereket nemigen szoktuk szabályozni, terelni, egreciroztatni, kicsit zabolátlan is, mit tegyünk, nem szenvedheti a korlátokat. De nem romlott a gyerek, a szándéka nem rossz, higgye el, tanár úr."

Mire Szenes tanár úr megvonta vállát. "Az a baj asszonyom, hogy én is ilyen vagyok." És ütött-vágott tovább.

Apánk viszont elvi alapon nem tette be lábát a mi iskolánk házába soha. Az volt a kinyilatkoztatott alapelve, hogy az iskola a gyerek helye, abban szülőnek semmi keresnivalója nincsen. Az iskolában gyerek van és pedagógus. Ha kettejük közt valami differencia támadna, azt intézzék el ketten maguk közt.

Ennek megfelelően soha nem járt iskolánkban, még a ballagásomra sem jött el, és én nem is tartottam erre igényt.

Ma is úgy vélem, hogy apánknak igaza volt: iskolába a gyerek járjon, ne a szülő, akivel van éppen elég baj otthon is.

Ez az alapvetés kiegészült egy másikkal: hogy ugyanis a gyerek az iskolában tanulja meg a dolgokat. Nem különórán, nem korrepetáláson, nem előkészítőn, hanem az iskolai tanórán. Tizenkét éven át soha ilyes kiegészítő foglalkozáson nem vettem részt, és úgy rémlik, diáktársaim többsége is így volt ezzel; ha már iskolába jártunk, akkor ott szedtük föl azt, amit lehetett, amit szükségesnek tartottunk, ami ránk ragadt, amit sikerült.

Különórára apáczais nem járt; apáczais az Apáczaiba járt.

Különórára csak olyasra jártam, amit a rendes iskolában nem okítottak.

Ilyen volt a zongoraóra mindenekelőtt.

Úgy hozzátartozott ez akkori életemhez, mint Szenes tanár úr, vagy mint a büfé mellett a kitömött oroszlán.

Mikor az Apáczaiba kerültem, zongoraórára Magda nénihez jártam, a mára Erzsébetre visszamagyarosított Engels térre, ahová a 15-ös autóbusz segedelmével keveregtem hetente kétszer a Belvárosból át.

(Ma, ha Pesten időzöm, csendhez szokott falusi, gyakorta riadok az ablak alatt zörgő tizenötösre. Evvel kellett menni nagyanyámhoz is az Október 6. utcába, onnan ezzel az ő Anna testvéréhez, a Szent István körútra, 15-ös vitt a Boráros térre, ahol a Kispestre menő 54-esre lehetett átszállani. Olyan ez a viszonylat életemben, mint egy kék, büdös, kedves vezérfonál.)

Magda néninél nem hivatalosan tanultam, hozzá ab ovo lakásra jártam. De nem akármilyen lakásra, hanem egy elvarázsolt csudalakásra.

Az irdatlan méretű épület első emeletén az ajtó egy az átjáró ház udvara felett átívelő, jókora télikertbe nyílt. Volt a földön tán pár cserép ványadt virág, de itt inkább pingpongoztunk az év végi előjátszások után. Balra az üvegfalon át a József nádor térre esett a látás, jobbra egy ajtón túl pedig indult a szobák, folyosók, alkóvok, zugok sora. A lakás volt vagy háromszáz négyzetméteres, de laktak is benne sokan - négy nemzedék élt-halt és él-hal itt ma is. Magda néni és három gyereke, azok hozzátartozói, mindenféle leszármazottak és ottfeledett felmenők. A sötét lakáslabirintban kóválygó vendég hol egy alattomban a láb alá kúszó csecsemőn bukott át, hol egy lidércként előhálóingező öregasszonytól kapott szívattakot. Ez utóbbi volt Ena, Fabiena Russo, aki a lakás egykori tulajdonosának, egy fiumei bankárnak volt a lánya. (Mit nem adnék ma érte, ha kikérdezhetném.) Ő lakott a legnagyobb szobában, és ő képviselte a kontinuitást; mellé társbérlődött az ostrom után Böszörményi Nagy Béla zongoraművész a családjával. Az ő Amerikába távozásuk után jöttek helyükre Magda néniék.

A lakás kardinális pontja volt a konyha, egy legalább huszonöt négyzetméteres helyiség, amelyben évtizedek óta nem történt a rögzült belrend egységét megbontó semmi beavatkozás. Itt főzött a nagymama, Magda néni édesanyja naponta. Persze nemigen bírt már küzdeni az elemekkel, mást azonban birodalmába nemigen engedett; igaz, nem is volt ebbe az irányba tülekedés;

Azt hiszem, itt nemigen volt ház tartva, pontosabban, nem a háztartás tartotta a házat össze, hanem valami egészen más, amit néven nevezni nem nehéz: a kultúra, a zene, és mindenekelőtt: a rengeteg tanítvány, aki nem csupán az órára jött, de előjátszásra, zsúrra, vizsga utáni bulira, no meg csak úgy; panaszolkodni, segélyt kérni, köszönni.

Magda néni igaz tanár volt, aki nem csupán a helyes billentésre figyelt oda, de arra is, aki billent.

A szobájába vezető sötét folyosó fala mentén hatalmas szekrények, ládák, székek álltak, felettük nagy képek, tükrök, polcokon tarka csetreszek. A szobában két jókora üvegvitrinben porcelán, ezüstnemű, mindenféle kancsó, kupa csillogott. Magda néni az erdélyi Nagyenyeden született. Apja, a kúriai bíró téli estéken a Kreutzer-szonátát játszogatta asszonyával, ahogy az polgári körökben természetes volt. Magda néni ifjúkorában, a harmincas években, mint az ebben a szakmában oly gyakori, szépreményű tehetségként indult, koncertezett itthon és külhonban is, de 1940-től már csak a tanításnak élt. A lakásban számos zongora volt föllelhető, a három gyerekből kettő muzsikus is lett, művész, pedagóg, a fiú lett közgazdász "csupán", már elnézést.

Magda néni legendás tanár volt, óriási tekintély, szakfelügyelő, tanszakvezető, fene tudja, még mi. Igen emlékeztetett apai nagyanyámra, a zongoraórát nemegyszer kezdte azzal, hogy kisollót ragadott, és némi zsörtölődés mellett levágta koszos körmömet kezemről.

Engem tanított kisebbik lánya, Magda néni pedig tanította apámat is, akinek Magda néni - az én időben már elvált - férje is tanára volt; össze voltak tehát tanítva-zongorázva családjaink szétválaszthatatlanul.