Így, keresztnéven. És nemcsak egyszer, véletlenül, hanem következetesen végig az interjú során, akárhányszor megszólította amúgy nagyon tisztelt vendégeit.

Nem sokkal később ugyanez a riporter egy szintén nagy tisztelettel övezett férfiút kért interjúra, csakhogy egyszer sem szólította Györgynek.

Vajon miért nem? A megszólaló vendégek rangja, kora megközelítőleg azonos volt, akkor miért a különbségtétel?

Miért fordul elő nap mint nap, hogy ha férfi ül egy televízióstúdióban, vagy férfi ad rádióinterjút, akkor X úrnak, művész úrnak szólítják, s a műsorvezetőnek sem jut eszébe Bélaként, Gáborként megszólítani őket. Eltekintve most azoktól az esetektől, amikor a műsorvezető és vendége előre tisztázzák, hogy régóta ismerik egymást, így tegeződnek és keresztnéven szólítják egymást.

A fenti esetben, amikor a nagy tiszteletben álló női vendégek szólíttattak keresztnéven - az nem ez az eset volt. A műsorvezető vélhetően észre sem vette saját otrombaságát, a két vendég pedig volt annyira megbocsátó, hogy nem tette szóvá. A méltatlan megszólítás ott maradt tehát a levegőben, kiigazítatlanul, újabb bizonyságát adva, hogy az amúgy is hibás és sokszor igénytelen közéleti kommunikáción belül a nők megszólításának semmiféle kultúrája nincsen.

A nőket sem a nyilvánosság előtt, sem a hétköznapi életben nem tudják megszólítani. A média és a politika esetlensége pedig leképezi azt a társadalmi valóságot, amelyben, ha a nők neve mellé nem biggyeszthető oda valamilyen poszt, mint képviselő (asszony), tanár(nő), doktor(nő), akkor a nőt bizony a keresztnevén szólítják, azaz legizikézik, legyen bármilyen is a tekintélye.

A keresztnéven való megszólítás, ha nem kölcsönös, egyértelműen lekicsinylést, leereszkedést jelent, s ez a tradicionális értelmezés akkor is él és közvetíti az alá-fölé rendeltségi viszonyt, ha a beszélőnek ez nem áll szándékában. Jóindulatúan feltételezem, hogy a rádiókban és a televíziókban tevékenykedő műsorvezetők, riporterek - legyenek akár képzett médiaszakemberek vagy nagy nézettséget vonzó közkedvelt figurák - nem tudatosan használják ezt a megszólítási formát arra, hogy ezzel is kijelöljék a nők helyét a társadalmi hierarchiában.

A szándékos lekezelésre is akadnak persze példák: politikusok, elsősorban jobboldali férfi politikusok gyakran szólítják keresztnevükön női (főleg az ellentétes politikai póluson tevékenykedő) kollégáikat, nyíltan mutatva a feltételezett hierarchiát és saját, vélelmezett felsőbbrendűségüket. (Ez férfiak vitájában soha nem fordul elő, még akkor sem, ha a vitázók között nagyfokú ellenszenv tapasztalható.) Néhány politikusnő az elmúlt években kísérletet tett arra, hogy kezelje ezt a helyzetet, és visszabélázták az őket a keresztnevükön szólító férfiakat. Más női közéleti szereplők viszont nem vették fel a kesztyűt, nem vágtak vissza, hanem továbbra is úrnak szólították vitapartnerüket, elfogadva ezzel a kiosztott szerepet, az alárendelt státust.

A másodrendű szerepnek való behódolás semmiképpen nem követendő. Sajnos a hetyke visszabélázás sem éppen üdvözítő megoldás, még akkor sem, ha a női közszereplőknek ma nem igazán van más módjuk jelezni, hogy igényt tartanak az egyenlő megítélésre, és ha szükséges, képesek harcba is szállni ezért. Ezzel azonban azt érhetik el, hogy kekecnek, kötözködőnek tarthatják őket.

Az lenne a kívánatos, ha minden közéleti szereplő rendelkezne azokkal a kommunikációs technikákkal, amelyekkel leválthatnák a konvencionális, a patriarchális társadalmi szerepeket közvetítő és rendkívül udvariatlan formákat.

Erre azonban még várni kell. Egyrészt azért, mert alig akad olyan oktatási, képzési rendszer, amelynek keretében a politikusok, közéleti szereplők megtanulhatnák ezt, illetve még jó néhány olyan, a nők közéleti szerepvállalásával kapcsolatos elméleti és gyakorlati tudnivalót, amelyek bántóan hiányoznak a közéleti kommunikációból. A politikusok rendre részt vesznek különböző kurzusokon, tanácsadók sokasága készíti fel őket a különböző nyilvános eseményekre, ám a kulturált, az európai normákat követő és modern kommunikációtechnikai minták valahogy rendre kimaradnak a tananyagból. Az egyenlő státust tükröző megszólítási és kommunikációs szabályok elterjedését az is hátráltatja, hogy túl kevés a nő a politikában, a tudományos életben, a gazdaság és a média vezető posztjain ahhoz, hogy ezeken a férfiak uralta területeken kialakulhassanak az új metódusok. Azok a közéleti szereplők, akik a nyilvánosság előtt, formális szituációban, nem szándékosan szólítják keresztnéven a nőket, többnyire észre sem veszik, hogy mennyire modortalanok, s így fel sem vetődik bennük a változtatás igénye. A politikusok körében ennek nyilvánvalóan az is oka, hogy többségükben a politikusként való viselkedést, megjelenést nem tanulta, így leginkább elképzelt vagy múltbéli modellekhez próbálnak hasonlítani, illetve mintákat másolva próbálják alakítani a maguk politikusi önképét. Magatartásukat, kommunikációjukat nem elsősorban a tanult információk és a professzionális szakmai előélet, hanem a közélet gyorsan változó eseményei befolyásolják. Ezeket pedig túlságosan régóta uralja az ellenségkép-keresés és a másik oldal folyamatos lejáratása, amely már olyan mélyen hat, hogy fel sem tűnik, ki hogyan szólítja a másikat.

A nyilvánosságban jelen lévő nők pedig nem tudnak akkora erőt felmutatni, hogy az elegendő legyen a változtatás kikényszerítéséhez. Az is igaz persze, hogy a közéletben szereplő nőket is elsodorják a mindennapi politikai csatározások, amelyek felülírják azt a "csekélységet", hogy a televízióban nem Kovács Béla és Szabó Aranka, hanem Kovács úr és Aranka vitázott.