Orbán Viktor cikke (Az igazság szabaddá tesz, Magyar Nemzet, 2006. 10. 14.) minden korábbinál világosabban mutatja, hogy a magyar jobboldal vezére kilépett a keretek közül. Nemcsak a parlamenti normák közül, nemcsak a jogállami normák közül, hanem a realitás és a racionalitás normái közül is, az értelmes közbeszéd normái közül is. Tisztában vagyok vele: ezek nagyon súlyos kijelentések - de tudom, hogy mit beszélek.

Orbán már nemigen tudja. Nemcsak nem akar: a jelek szerint nem is képes a magyar közélet nyelvén szólni. Ő már egy olyan orwelli nyelvet beszél, amelyben a szavak mást jelentenek: legtöbbször az ellenkezőjét annak, amit a nyelvközösség az évszázadok során elfogadott.

A szerző kiindulópontja az MSZP "titkos májusi tanácskozása". A szó hamis: a frakcióülés nem volt titkos, csak zárt: beszámolt róla a sajtó.

Orbán "nyílt politikai hazugsághadjáratról" beszél, melynek "a magyarok áldozatai lettek". Ez vicces. Hiszen, ha nyílt lett volna a "hazugság", nem hitték volna el - a nyílt beszéd magyarul: őszinte beszéd.

A szocialisták "csalással szerezték meg a kormányzati hatalmat". Bagatell: nem megszerezték, hanem megtartották. Ami fontosabb: a választási hazugság és a választási csalás nem szinonimák. Az előbbi politikai vád, az utóbbi jogi tényállás, melyet bíróság állapít meg és szankcionál. A csalás törvénysértés: a szavazatok meghamisítása, hamis összeszámlálása, erőszak, kék cédula: ilyesmi szóba se került - valójában a cikk szerzője csal.

Az "MDF trójai falova". Ha a szóban forgó építményt egykoron maguk a trójaiak akarták erőnek erejével bevinni a várukba, ám annak makacs ellenállása folytán ez meghiúsult: úgy stimmel a dolog. Ha nem: akkor szimpla hülyeség.

A helyhatósági voksolásról ezt írja Orbán: "az MSZP... súlyos vereséget szenvedett egy országos választáson". Nem tévedés: ami eddig "népszavazás" volt, most "országos választássá" lett. Mi jöhet még? Mit bír el a papír, a magyar nyelv - s a jobboldal nyájszelleme? Bármit: "ezzel a minden várakozást meghaladó, átütő sikerrel fejeződött be a szövetségépítés 2003-ban elindított nagyszabású... politikai manővere". Jézusom! Mi lett volna, ha Orbán a fővárost is meg akarja hódítani az önkormányzati választásokon? Netán megnyerni a parlamenti választásokat, és ne adj isten: kormányozni is! Minő szerencséje ennek a nyomorult baloldalnak, hogy a vezénylő tábornok nem emelte ilyen magasra a tétet, és mindezek nem szerepeltek a várakozásai között!

A magyar politikai nyelv nagy neológusa új cikkében egy általa eddig nem használt fogalmat hajít bele a magyar közbeszéd zavaros vizébe - hogy fenékig fölkavarja: egymás után tizenhatszor. Tizenhárom egymást követő bekezdésben tizenhatszor ismétli el a szót: "egyeduralom". A betűsor régi, ám az orbáni jelentés merőben új: "demokratikus díszletek között az egyeduralom hívei a versenyt úgy értelmezik és rendezik, hogy ők eleve csak a dobogó tetején végezhessenek, s a többieknek esélye se lehessen a sikerre".

Kik űzik hazánkban ezt a galád játékot? Melyik az a sötét, despotikus erő, amely "demokráciának hazudja az egyeduralmat", s ezzel nemcsak "az egész nyugati világot vezeti orránál fogva", de "minden közösséget felbomlaszt, és tehetetlen acsarkodásba taszít"? Épeszű olvasó egyre biztos nem gondolhat: arra a pártra, amelyik épp az imént "súlyos vereséget szenvedett egy országos választáson", amelyik "16 év óta példátlan módon meggyengült, és minden józan elemzés szerint még innen is van lejjebb". Ám ha mégis erre a pártra gondolna valaki (aki épeszűnek ekkor már csak fenntartással volna nevezhető), egy "közösséget" mindenképp ki kellene vennie a kivétel nélkül "felbomlók" és "tehetetlenül acsarkodók" közül: azt a "szövetséget", amelyet Orbán 2003-tól máig fölépített, és minden várakozást meghaladó, átütő sikerre vezetett!

Az olvasót ki kell ábrándítanom: ő sose lesz annyira épeszű, mint a Fidesz vezére, aki szerint bizony az MSZP az, amely "akár a gyógyíthatatlan szerencsejátékos, visszatér régi szenvedélyéhez. Sőt, egyre nyíltabban, egyre mohóbban hódol szenvedélyének, az egyeduralom politikájának".

Mit lehet erre mondani? Hogy az egyeduralom a politikában (és a magyar nyelvben) olyan kizárólagos uralmat jelent, ahol nincs semmiféle verseny és semmilyen ellenfél? Pártállami diktatúra van: korlátlan hatalmi monopólium. Rákosi-rendszer, Kádár-rendszer. Amiről Orbán ír, az legföljebb arra a hatalmi hegemóniára hajaz, ami a dualizmus korában és Horthy idején létezett, mikor az ellenzék összesen egyszer tudott nyerni a választásokon. A rendszerváltozás óta: ötből négyszer! Miféle "mohó egyeduralmi szenvedélyt" lát ma a Fidesz vezére? Mert én csak egyes - pártja által frissen megszerzett - önkormányzatokban látok effélét: a főváros ötödik kerületében meg Győrött! S vajon kikre gondol, mikor a "kirekesztő politikával" szembeni "másik oldalról" beszél? Azokról, akik a "becsületes vetélkedésben" és az "együttműködésben" hisznek. Csak nem saját magára (meg Rogánra és Szijjártóra)?

Orbán szerint Gyurcsányék "kiiktatták a kormányzati hatalmat ellenőrző intézményeket", s ezzel "bűncselekményt követtek el". Az a politikus mondja ezt, aki a miniszterelnöksége alatt sorra iktatta ki a kormány fölötti parlamenti kontroll intézményeit. Aki háromhetire ritkította a heti plenáris üléseket, megbénította a parlamenti vizsgálóbizottságokat, kétéves költségvetést szavaztatott meg, az interpellációs idő felét elorozta az ellenzéktől, s az országértékelést kivitte az ország házából. Annak mondja, aki nem tett hasonlót. Új nyelv járja a vadonban. A bagoly már nem azt mondja a verébnek, hogy nagyfejű, hanem ezt: "büdös bagoly"!

Már nemcsak arról van szó, hogy a populista vezér gátlástalanul manipulálja közönségét. Hogy eszement játékot játszik a szavakkal s a hívekkel. Nem is csak arról, hogy a parlamenti vitatér után egyre inkább az értelmes közbeszédből: a társadalmi érintkezés közegéből: a nyelvből is kivonul. Legutóbbi írása azt jelzi, hogy lassan maga is e játék foglyává válik. Hogy lassan belegabalyodik. Hogy már nemcsak a tömeget, de a saját énjét is manipulálja. Hogy nemigen tudja már, mikor hazudik másoknak, s mikor és mit hisz el belőle maga is.

A legutóbbi írás arról árulkodik, hogy Orbánnak mentális problémái vannak. A manipuláció már nem alkot zárt rendszert: a szöveg a saját ellentmondásai miatt esik szét. Amit leír, már nemcsak a valóság és a józan ész próbáját nem állja ki - önmagában is tarthatatlan. Rámutattunk már, hogy ellenfelét egyszer egyeduralmi pozícióban, másszor a szétesés állapotában látja és láttatja. Az sem világos, ki is valójában az ellenfél. Eddig egyértelműen Gyurcsány Ferenc volt. Az a politikus, aki nemcsak a biztosnak hitt győzelmet - a hatalomba való visszatérés lehetőségét - vette el tőle, de aki a tévévitában megalázó vereséget mért rá. A hívei szemében addig legyőzhetetlen, sőt sebezhetetlen vezérre. Orbán az elmúlt hetekben monomániásan támadta a miniszterelnököt. Úgy érezte, most sikerült elkapnia, most bosszút állhat rajta, most megbuktathatja, most megszabadulhat tőle. De túlfeszítette a húrt. A parlamenti többségnek adott ultimátummal átlépett egy határt. Nem a parlamentarizmus határáról beszélek, azon rég túl van már. A helyzetértékelő képessége bicsaklott meg: a politikai ésszerűség szélső határát lépte át. Gyurcsány-komplexusa olyan pozícióba vitte, ahol elveszítheti mindazon előnyöket, amelyeket az elmúlt hetekben ellenfele kárára szerzett. Olyan pozícióba manőverezte magát, amelybe beszorulhat, ahol nevetségessé válhat. Cikkével innen próbál kitörni. Tegnapi monomániájával totálisan szembefordulva ma így ír: "elterjedt vélekedés, hogy az egész válság egyetlen emberről szól, egy ember okozta... de mi tudjuk, hogy ez nem így van... Az igazi felelős egy párt... melynek csak eszköze a szóban forgó illető... Az önkormányzati választások után ezt kellett elsősorban világossá tennünk".

Nem ezt tették világossá, hanem az ellenkezőjét. Ám Orbán az abszurditásig szembemegy a valósággal, s utólag még Gyurcsány-fóbiája legfőbb bizonyítékát is az MSZP elleni harc fegyvereként állítja be: "ezért volt szükség a választások utáni ultimátumra". Komolyan azt hiszi, hogy már senki sem emlékszik rá, mit követelt akkor? A miniszterelnök leváltását, konstruktív bizalmatlansággal! Hogy Gyurcsány menjen, s az MSZP - egy új vezetővel: bárkivel - maradjon. De még annyi sem kell Orbán lelepleződéséhez, hogy az ember két hétre vissza tudjon emlékezni a politikai eseményekre! Elég, ha két oldalt visszalapoz a szövegében, ahol az imént ezt olvasta: "Felborult az erkölcsi rend, és éppen az a személy borította fel, akinek legfőbb feladata lett volna megvédeni... a miniszterelnök". Tehát nem az MSZP a bűnös, hanem Gyurcsány Ferenc.

Nagyon kínos. Az történt, hogy Orbán szombati cikkébe beleollózta előző pénteki Kossuth téri beszéde részleteit, és nem vette észre, hogy a múlt heti "igazsága" agyonüti az e hetit. Két tömeggyűlésen ez lehet a politikusi dicsőség forrása, ám egyetlen szövegben: intellektuális szégyen. Az egész szöveg az.

A szégyen nem csak az övé: csaknem a teljes jobboldalé. Különösen azoké a régi barátaimé, akiknek - Antall József után - ma Orbán Viktor a vezére. Az az Orbán Viktor, aki politikailag a legnagyobb veszélyt jelenti mindarra, amit a rendszerváltozás miniszterelnöke képviselt - mentálisan és morálisan pedig vállalhatatlan.

Aki nemcsak szó nélkül hagyja a Magyar Köztársaság alkotmányos rendje ellen irányuló törekvéseket, de igazolja és bátorítja azokat. A mostani cikkben is. Természetesen nem emel szót a köztársaság nevében ítélő bírák listára vétele és megfenyegetése ellen. Véleményüket mondó újságírók listára vétele s az ellenük való uszítás ellen. Politikusok "genetikai maghatározottság" alapján történő listázása ellen. Nem emel szót az ellen, hogy (az általa olyannyira tisztelt köztársasági elnök részéről is "köztörvényes bűnözőknek" nevezett) erőszakos randalírozókat ártatlan "politikai foglyoknak" nevezi a "nép", és tömegnyomást gyakorol a bíróságra. Nem emeli föl a szavát Wittner Máriával szemben, aki - egykori ötvenhatosként és mai fideszes képviselőként -"statáriumról" beszélt a Markó utcai tüntetésen. Eszébe sincs. Épp ellenkezőleg: a cikke végén megint kijátssza a cinkelt ötvenhatos kártyát: "Október 23-án találkozunk... Ma talán jobban értjük az '56-os magyarokat, mint bármikor korábban. Ötven évvel a szabadságharc után nekünk is a hazugságot kell legyőzni".

Orbán nem vesz róla tudomást, hogy az államszervezet demokratikus működésére és a társadalom életére - mindannyiunk életére - az jelenti a legfőbb veszélyt, ha a törvényhozók, végrehajtók és -alkalmazók helyett az önkény, az önbíráskodás veszi át az uralmat: az utcán. Ellenkezőleg: cikkében ezt erősíti és igazolja. "A miniszterelnök... magyarázkodása olaj volt a tűzre, s meglepő erejűvé korbácsolta a magyar nép indulatait... A tüntetések és sztrájkok... a felháborodás első hullámának elültével most folytatódnak, a hamarosan nyilvánosság elé kerülő költségvetési törvényjavaslat után és miatt pedig felerősödnek majd... Ha egy országban a miniszterelnök hazudhat, csalhat, hamisíthat... törvényt vagy alkotmányt sérthet, akkor minden állampolgár megteheti ugyanezt..."

Ha ez a mentalitás elterjed az országban - és ennek vannak súlyos jelei -, az nemcsak a parlamentarizmust, a jogállamot, hanem az egész magyar társadalmat fenyegeti - a lehető legsúlyosabban.