A modell általában szebbnek, nemesebbnek akart látszani, mint amilyen a valóságban, a fényképész pedig meg akart felelni a vágyaknak és az igényeknek, ezért azok figyelembevételével választotta ki a kellékeket, rendezte be a rendelkezésére álló teret, állította be a pózokat, így a képek eltúlzott szépségben, előkelőségben mutatták a főszereplőt.

Kincses Károly azt is állítja, hogy ez a kölcsönös füllentésre építő műtermi színjáték, a ritka helyi sajátosságoktól eltekintve, a világ valamennyi pontján - függetlenül a kulturális környezettől és földrajzi elhelyezkedéstől - nagyjából hasonlóképpen zajlott. A rendező körülbelül azonos tereket, kellékeket, világítási technikákat használt, a főszereplő pedig mindenhol ugyanazokkal a pózokkal, gesztusokkal, arcjátékkal és viselkedésmintákkal igyekezett többnek, szebbnek látszani.

Kincses Károly a műtermi fotográfiák pózrendszerét vizsgálva arra jutott, hogy a fentiek szerint hatvan-hetven tipikus helyzet írható le, és ezek figyelembevételével sokkal többet tudunk meg egy-egy felvételről. Mi több: a később tömegével készült családi felvételek póz- és gesztusrendszere is innen származik, legyen szó akár családi körben készült ünnepi vagy nyaralást megörökítő fényképekről.

A kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumban június 25-ig látható a Pózkatalógus című kiállítás, mely 120 kép segítségével mutatja be mindezt; az anyag egyébként a közeljövőben könyv formájában is megjelenik. Kincses Károly szerint a pózkatalógus új megvilágításba helyezi a sokszor látott családi felvételeinket is: látni kezdjük őseink viselkedését a fotómasina előtt. Ahogy Sárffy Aladár 1888-ban megfogalmazta: ,,Midőn fényképünk készül, ilyenkor nem a mindennapi, nem a megszokott én tükröződik vissza rólunk, hanem az ünnepi, a hiúságtól áthatott ént mutatjuk be: fiatal-öreg, leány-anya, katona-civil, művész-csizmadia, mind-mind több akar lenni a világ előtt ama néhány pillanatra, míg a levétel tart, hogy így megvesztegesse és félrevezesse a világot, mely fényképe után ítél, és ő maga nagyobbnak fog majd látszani".

Vagy ahogy a mellékelt képen szereplő Ady Endre némileg egyszerűbben írta: Szeretném, ha szeretnének.

Székely Aladár: Ady Lõrincné, Ady Endre, Csinszka (Ady Endréné Boncza Berta). Budapest, 1915. A kiállításon ez olvasható a kép mellett: "Ha valaki nem ismerné távoli, ködbe veszõ irodalomórákról, az Ady-összesbõl vagy bárhonnan másból Ady Lõrinc