Színházi Bokros-csomag kellene
- Évek óta helyét keresi a Krétakör. A színházak mellett játszottak már cirkuszban, sziklakórházban, sátorban és május elején az óbudai Gázgyárban. Tervezik az állatkertet és a Parlamentet is?
- Mivel levesszük a W-Munkáscirkuszt, az utolsó előadásnak emlékezetes helyszínt kerestünk. Büchner művét, a Woyczeket munkástörténetként meséltük el, így nem volt idegen a gyárkörnyezet. Külföldön már sokszor játszottunk ilyen helyszíneken. Az óbudai Gázgyár adta magát, mivel a 2010-es fővárosi kulturális programnak is fő pontja volt az épületegyüttes revitalizálása, kulturális központtá alakítása. Magyarországon az eredeti funkciójukat elveszített épületek százainak újrahasznosítása sokmilliárdos beruházásnak tűnik. Pedig pár tízmilliós vagy maximum százmilliós befektetéssel is működésbe lehetne hozni, hangsúlyozottan nem reprezentatív kulturális intézményeket. Az a pénz, amelybe a Nemzeti Színház és a Művészetek Palotája került, elég lett volna Magyarország összes elhagyott gyárcsarnokának kulturális területté alakításához.
- Cáfoljon meg, ha tévedek: most a Gázgyárra pályáznak.
- Legfontosabb kérdés, mi a koncepció az épületegyüttes funkciójára? A politikusoknak be kell látniuk, hogy ennek kiötlése nem az ő kompetenciájuk. Az ő feladatuk a közpénzek értelmes felhasználásának menedzselése és ellenőrzése. Vállalni kell a kockázatot, és olyan létesítményt kell létrehozni, amely nem tompítja, hanem serkenti az idegvégződéseinket.
- Mégis azt gondolják, kellene egy épület.
- Finoman fogalmazva is akadozik Budapest kulturális intézményi koncepciója. Ennek kidolgozásához, a jelenlegi tervek továbbgondolásához szívesen csatlakoznánk. Bár a színházunknak professzionálisabb körülményekre volna szüksége, magánkezdeményezésünkből nem szeretnénk állami intézményt fabrikálni.
- Korábban nem így gondolták.
- A Krétakör független alkotóközösség. Szellemi tőkénk, hogy szabadon gondolkodhatunk, dolgozhatunk, utazhatunk. Nem akarunk bekerülni a jelenlegi színházi struktúrába, mert nem érdekünk, hogy asszisztáljunk annak vegetálásához. Mi színházi műhely vagyunk, egy azok közül, amelyek már most vagy hamarosan a hazai színházi paletta meghatározó erejét alkotják. Nem követelünk egyeduralmat, csak azt szeretnénk, ha próbálunk, legyen egy hely, ahol békén hagynak. Ha nem lesz ilyen, mi akkor is életben maradunk.
- A pénzosztók is erre alapoznak.
- Ha tizenhat évig lehetett a mezőgazdasággal, az egészségüggyel, az oktatással játszadozni, a Krétakör és az ehhez hasonló kulturális kezdeményezések ügye vajon mikor kerül az asztalra?
- Önt és a színház ügyvezetőjét, Gáspár Mátét örökös hőbörgőként emlegetik. Pár éve egy tanácskozáson arról beszéltek, jó lenne már szétrobbantani a jelenlegi színházi struktúrát. Abban reménykedtek, másnapra darabokra hull az építmény?
- Azon a konferencián csak mi beszéltünk a színházak egyre súlyosbodó helyzetéről. A többiek azt taglalták, minden rendben, a legfontosabb munka már csak a nagy öregek életművének feldolgozása. Bizonyára ez a probléma sem tűr halasztást, de előtte kellene egy színházi Bokros-csomag is. Ezt a kifejezést a MEO kortárs galéria volt igazgatója, Kovács Lajos használta a magyar kulturális helyzet egészére. Mondom egyszerűbben: nincs több pénz. A nagy tömegeket vonzó előadásoknál még jobban meg kell emelni a jegyárakat, úgy ahogy mindenhol a világon. A színházat művészetnek tekintő, bátran kísérletező, az embert gondolkodó lényként elismerő műhelyek fenntartása viszont legyen az állam feladata.
- Azért nem panaszkodhatnak, hogy kevés pénzt kapnak, a struktúrán kívüli társulatok közül talán a legtöbbet, százmillió forintot.
- Nem volt könnyű kiharcolni a kiemelt alternatív keretet. Ebből ma több társulat is részesül. Talán a pénz mennyiségénél fontosabb a pályázati rendszer továbbgondolása. Hosszabb távú koncepcióval bíró társulatoknak több éves támogatásban kellene részesülniük. Ez az úgynevezett "holland" modell. A jelenlegi színházak művészeti, gazdálkodási, adminisztrációs és közönségkapcsolati rendszerét át kell vizsgálni. Tudni kell, miért tartunk fenn színházakat. Az állandó hivatkozás a közönség konstans érdeklődésére elfedi az igazi problémát, amely a nézőtéren ülők generációs megoszlásából világosan kitetszik: kinek játszunk húsz év múlva?
- Akadnak olyan műhelyek, rendezők, akiknek erős a művészeti koncepciójuk, de ez a közönséget inkább taszítja. Mondok mást, nemrég hallottam, hogy egy-egy államilag támogatott folyóiratnak vagy hetvenszázalékos a remittendája. Azaz a kinyomtatott folyóiratok hetven százalékának bezúzását támogatja a Nemzeti Kulturális Alap.
- Ha egy folyóiratot csak százan olvasnak, akkor ehhez kell igazítani annak támogatását. Nem túlzó elitizmus adóforintok millióit költeni valamire, ami a szerkesztőkön kívül csak baráti körüket izgatja? Miért nem gondolkodnak olcsóbb előállítási költségekben, vagy fuzionálnak egy másik szellemi közösséggel? Az internet legyőzhetetlen konkurenciának tűnik, az olvasótábor pedig nehezen frissíthető azzal a tematikával, amely utoljára a szocializmus idején volt életszerű. Az államnak nem a megszüntetésekkel kell operálnia, hanem motiválttá kell tennie azokat, akik képesek megújítani a berozsdásodott rendszereket.
- Nem lehet minden jó gondolatra több tízmilliót adni.
- Megpróbálok egy politikus fejével gondolkodni, bár nem szeretek. Azokat kellene támogatni, akik négy-nyolc-tizenhat év múlva fognak megválasztani. A fiataloknak iszonyatosan elegük van a szotyorgásból. Az unalomig ismételgetett reform nem nekünk "termel", hanem a gyerekeinknek. Ötven év múlva a Nemzeti Színházból csak annyi marad meg a kollektív emlékezetünkben, hogy 2002-ben egy kormány szerint ez volt a támogatandó művészet.
- Mit tippel, mikor indulhat el a színházi struktúra felbomlása, ha egyáltalán elindul?
- Az erjedés jelei már nyilvánvalóak. Ha el akarjuk kerülni az összeomlást, a szakmának átfogó, konstruktív javaslatokkal kell előállnia. Naivitásnak tűnik, de talán elképzelhető, hogy pár éven belül nem az lesz a legégetőbb színházi kérdés, ki kapjon Kossuth-díjat, hanem, hogy mit akarunk a közönséggel. A rendszerváltás után tizenhat évvel fórum lehet-e újra a színház?
- És, fórumként működik?
- Úgy látja, hogy a nagyhírű színházak keresnek valamiféle korszerű, nem frontális kapcsolatot a közönséggel? Csak ácsorognak, miközben a világ mozog körülöttünk.
- A Krétakör Bokros-csomagjában leveszik a darabok javát. Ki unta el, a fiatal generáció vagy önök?
- A váltás az én döntésem volt. Van olyan előadás, amelyre a közönség már nem kíváncsi, és van, amelynek szerintünk ennyi volt az ideje. A három legerősebb, legkiérleltebb előadás, a Siráj, a Niebelung lakópark és a Peer Gynt marad. Jó érzés, hogy Mundruczó Kornél és Zsótér Sándor produkciói között ott lehet az én Siráj-rendezésem is.
- A régiek helyét feltöltik újakkal?
- Három premiert tartunk a jövő évadban, mint ahogy az elmúlt négy évben is történt. Mundruczó Kornél egy regényadaptáción gondolkodik, a Trafóban lesz a bemutató szeptemberben. Aztán én rendezem a Hamletet, amely a bécsi burgtheaterbeli munkám továbbgondolása lesz. Majd tavasszal jön Zsótér Sándor Bánk bánja. Emellett úgy tervezzük, a jövő évadban lehetőséget adunk magunknak az intenzív tanulásra.
- Mondjuk Csákányi Esztert beíratja egy iskolába?
- Havi huszonöt előadásunk volt az elmúlt években, amelyet tizenhárom színésznek kellett abszolválnia, és közben rengeteget utaztunk. A színészeknek nincs idejük színházba vagy moziba járni, nem látják kollégáik alkotásait. Koncertekre, nyelvtanulásra, olvasásra sem marad idő. Így a szakmánkban sem tudunk előre lépni. Nem szeretném, ha kiürülnénk, vagy elszállnánk a pillanatnyilag érzékelhető sikerünktől. A kortárs irodalmat bemutató felolvasó színházi sorozatot folytatni fogjuk, akárcsak a színházi tréningeket, illetve az idén elkezdett "szabad egyetemet". Mielőtt New Yorkba mentünk turnézni, órákat szerveztünk magunknak kiváló előadók közreműködésével Amerika történelméről, kultúrájáról. Rá kellett döbbennem, hogy bár sokat utazunk külföldre, fogalmunk sincs, hol élünk.
