A ciklust leginkább a köztársasági-elnök-választás körüli hercehurca jellemzi, mikor is a kényelmes többségben lévő kormányoldal képtelen volt közösen vállalható jelöltet állítani, az Országgyűlés pedig egy civil szervezet favoritját választotta meg - ellenzéki voksokkal.

Mindennek ismeretében joggal lehet bravúrnak tekinteni, hogy a Magyar Szocialista Párt és a Szabad Demokraták Szövetsége gyakorlatilag megőrizte négy évvel ezelőtti támogatottságát, és komoly esélyük van az újrázásra. Hogy így alakult, az annak köszönhető, hogy a választás egyetlen kérdésre egyszerűsödött: visszajöjjön-e Orbán Viktor. A magyar nép - függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldali parlamenti többség jön-e létre - úgy döntött, nem óhajtja vezető szerepben viszontlátni egykori miniszterelnökét. Ennek okai szintén a korábbi választások körül keresendők.

1998-ban ugyanis nem egy személy, hanem egy gondolkodásmód, egy mentalitás kapott bizalmat. Az állami gyámkodással szemben az egyéni kezdeményezőkészség, a kádári tehetetlenségérzettel szemben a kreativitás és tetterő, a szocialista embertípus felelőtlenségével szemben az önmagáért és környezetéért felelősséget vállalni kész polgár ideája. A választási vereséget követően a Fidesz elnöke mindezt elfelejtette, és saját magában vélte fölfedezni a jobboldal közös többszörösét. Segítségére volt, hogy a valóságértelmezés átcsúszott a radikális jobboldal és néhány elvtelen pecsovics kezébe. A siker zálogát egy megbonthatatlan politikai, gazdasági, szellemi alakzat létrehozásában találta meg, politikájának tartalmát illetően pedig lassan átevickélt a túlsó partra. Négy esztendő alatt az ellenzék vezetője lett a magyar kontraszelekció, a huszadik századi kishitűség legfőbb védelmezője. Az egykori eszmék továbbélését külsőségek voltak hivatva demonstrálni, de az antikommunista, nemzeti, keresztény, polgári jelmez túl gyakran feslett fel. Orbán Viktor az egyre nyilvánvalóbbá váló szerkezeti, elvi problémákon hiteltelen ígérgetéssel és személyének mitizálásával igyekezett úrrá lenni, miközben egyre kevésbé lehetett tudni, hogy valójában mit is akar, mit képvisel. Arra beszélt, amerre éppen fordult, a gazdasági hetilapban a liberálisokat csábítgatta, belső fórumain a piacot gyalázta, hívei előtt kommunistaellenes kirohanásokkal operált, miközben Pozsgay Imrének és Szűrös Mátyásnak udvarolt (és a sarkon Csintalan Sándor dedikálta új könyvét). Az igazi mondanivaló teljes hiánya vezetett oda, hogy a Fidesz kampányának központi elemévé a mozgósításnak keresztelt pótcselekvés vált.

A honi jobboldal modernizációja meg lekerült a napirendről. Legértékesebb tulajdonságai - a mértéktartás, a hagyománytisztelet, az alkotmányos intézmények védelme - eltünedeztek, és arra a rémképre kezd hasonlítani, amilyennek ellenfelei látni akarják: unalmas, gyűlölködő és tehetségtelen. És roppantul elszigetelt a technós, szinglis, fülbevalós jelentől, márpedig: "A Kor problémájára aligha az tekint, ki elmaradott vének módjára csahol a kor ellen, s csak olyan bűnöket tud szemére hányni, miket az büszkén vállal." Na ja, a konzervatívoknak talán Babitsot is olvasni kéne, s nem csak a Nyúliskolát.

Orbán Viktor még megpróbálhatja forradalmi hangulatba tüzelni táborát, körülajnározhatja az évekig szapult MDF-et, de hiába: nimbusza a többség szemében szertefoszlott. A rendező a négy évvel ezelőtti nagyelőadásnak csak a paródiáját képes színre vinni.

Tanulság: a magyar nép korántsem olyan bölcs, okos és nagyszerű, mint ahogy azt a közélet prominensei nyíltan hangoztatni szokták, de korántsem olyan hülye, mint ahogy azt a közélet prominensei titkon képzelik.

A szerző önkormányzati képviselő (Fidesz)