A darab egyik dramaturgiai fordulópontján ugyanis a keresztény András herceget csak abban az esetben támogatja trónra jutásában bátyja, az ősei hitét őrző Levente és a "magyari" seregeket irányító Vata vezér, ha András megígéri, királyként engedni fogja a szabad vallásgyakorlást, vagyis a kereszténység mellett az ősi magyar hit ápolását. Különös, hogy az 1046-os, valóban megtörtént Vata-féle pogánylázadást, melynek során papok és püspökök tömegét mészárolták le, és templomok sokaságát gyújtották fel, Pozsgai Zsolt szövegíró ennyire szelíd színben ábrázolja, de hát a liberalizmus elvei végül is felülírhatják a történelmi hitelességet.

A műsorfüzetben a szerzők persze nem hivatkoznak a liberalizmusra - történelmi hitelességre annál inkább -, de hát az irodalomelmélet néhány évtized óta joggal érvel amellett, hogy a szerzői értelmezés csupán egy a sok közül. Ez bizonyos esetekben a szerzőre nézve előnyös is lehet, hiszen így Szörényi Levente saját kezű műfajmegjelölését sem kell komolyan vennünk: operaként ugyanis ez a zene értékelhetetlen. Rockzenei elemek keverednek benne a hollywoodi filmzenék kliséivel, s valamiért többször visszatér benne Beethoven Egmont-nyitánya. Ha jóindulatú vagyok, akkor a különböző zenei nyelvek efféle szabad kezelését megint csak a szabadelvűség jegyének tekintem, ha csupán józan, akkor regisztrálom, hogy ez a fajta eklektika tökéletesen működésképtelen.

Mintha Szörényi Levente
szeretett volna túllépni saját, jól bejáratott műfaján, de félúton visszafordult. A darab valamennyire élvezhető részei persze az István, a királyt idéző, de annak lendületét csak pillanatokra felvillantó rockbetétek voltak, de a műfaji tanácstalanságot tükrözte az énekesválasztás is: Kiss B. Attila (András herceg) vagy Miller Lajos (Őse táltos, Árpád szelleme) operai orgánuma egyszerűen nem összemérhető a színházi vagy musicalvilágból érkezett énekesekével - így például a jellegtelenül, fakó hangon éneklő Feke Páléval (Levente herceg) -, ők viszont meglehetős otthontalansággal mozogtak a rockzene területén.

Színészi játékról nem érdemes beszélni, merthogy nem igazán volt szerep, amit meg lehetett volna formálni: az egy András hercegén kívül, aki a nagyon jó magyarok és a nagyon rossz idegenek között tépelődve töltötte el a darab igényelte három órát. Makovecz Imre díszlete egy monumentálisra duzzasztott legóvárra emlékeztetett, s különösen emlékezetes marad a mű zárójelenetében a megnyíló hegyek mögül fanfárok hangjára előbukkanó fröccsöntött jurta, melyből Árpád és a hét vezér szelleme lépett elő, hogy a fővezér, mintha egy baráti ország repülőterére érkezne éppen, néhány lépést tegyen az időközben odaguruló lépcsőn, és elmondja a tanulságot: Levente hősi halált halt, András pedig elárulta ősei hitét, nem segíthet hát a magyarokon senki, csak egy eljövendő új táltos.

Valami naiv báj sugárzott a darab pesszimizmusából és túlvezérelt magyarságából. Komolyan gondolható 2006-ban, hogy egy közepes minőségű, nagyszabásúra plasztikázott rockopera valós kérdéseket tehet fel a magyarság mibenlétét illetően? Akkor inkább maradok a magam értelmezésénél: hogy ez a középkori magyar tematikára ráhúzott globalizált zenei nyelv a magyarkodó felszín ellenére nem szólt másról, mint a liberalizmus dicséretéről.

Szörényi Levente: Árpád népe. Budapest Sportaréna

Az õsei hitét õrzõ Levente és Õse táltos - szelíd színekben