A világlátott Linek nem sikerült egyetemi polgárrá válnia, mert a pesti tartózkodási engedélyére Miskolcon állítólag azt mondták, ott nem érvényes. A jó szemű, jó tollú szerző beállt a kereskedők közé, aztán megírta történetüket. Kínaiak és magyarok tízezerszámra Li szeme előtt találkoztak először. Tőle megtudhatjuk, mi szél hozta ide őket, hogyan vélekednek magukról és a magyarokról, milyen személyes tapasztalatok kerültek be rólunk a világ legnépesebb országának köztudatába.

A keletről származó magyarok öltözködése, építészete, szokásai és gondolkodásmódjuk Li szerint ezer esztendő alatt "európaizálódott". A magyar művészet és irodalom, oktatás, tudomány és technika mindig is viszonylag fejlettnek számított, számos kiemelkedő személyiséggel büszkélkedhet. "Együttérzésünkre méltó az a sok szenvedés, amelyet ennek a kis országnak ki kellett állnia, az a sok hányattatás, amely népének osztályrészéül jutott. A világ népei közül ez a nép bizonyosan rászolgált arra, hogy bátornak nevezzék." Vitathatatlannak tartja a szovjet hadsereg felszabadítói érdemeit, ám a győzelem után bekvártélyozták magukat az országba, ráadásul emlékművek egész erdejét állíttatták maguknak. Li szerint a másik "erdő" a templomoké, több mint háromezer van belőlük: a településeken rendszerint ezek foglalják el a legjobb helyet. A "Duna gyöngyét" mintha por lepte volna be: Budapest régi épületei szürkék, elavultak, a folyó nem olyan kék, mint a híre, "olyan benyomást tesz a szemlélőjére, mintha csak valami fáradtan botorkáló öregembert látna".

De lelkesedni is tud: "Az 1992. évi barcelonai olimpián Magyarország az aranyérmei alapján a hatodik helyet foglalta el. Ez a tízmilliós kis ország csak öttel kevesebb aranyérmet szerzett, mint mi, az egymilliárd-egyszázötvenmilliós behemót hatalom. Csupán ebből is kitetszik, hogy ezek a magyarok nem valami senkiháziak, ennek a nemzetnek a képességeiről ez mindennél többet mond."

Hozzánk szakadt honfitársait két sajátossággal jellemzi. "Az egyik, hogy van pénzük. A másik, hogy többségük céget akar alapítani, főnök akar lenni, gazdagságról álmodik" - akkor épp Magyarországon, melynek területe "még egy apró kínai tartományét sem éri el". "A több mint ezer (kínai) vállalkozás a Duna mentén tarka virágszőnyeg, de igazán becsületes kereskedőcég ritka. Akadnak olyanok is, amelyeket kifejezetten megtévesztés céljából alakítanak, hogy ezzel oldják meg tagjaik tartózkodási engedélyét... Mások ugyan valódiak, de szélhámoskodnak. Akad azután olyan is, amelyik egyszerre járja a tisztesség és tisztességtelenség útját. Ha van becsületes üzlet, azzal foglalkozik, ha nincs, becstelennel..." A legtöbb pénzt az emberkereskedők vágták zsebre. A magyarláz idején egy meghívólevél több ezer dollárba került. Amikor lehűlt a lelkesedés, már csak kétszázat kértek érte.

Mikor a magyar állam ráébredt, hogy valami nincs rendjén, nem tudta az ocsút elválasztani a búzától. A cégeket bejegyezték, de tartózkodási engedélyt nem adtak: "hagyd csak itt a pénzed, te pedig kotródj haza!" Sokan át is költöztek Romániába, később Csehország és Szlovákia következett, majd Moszkva, esetleg Bulgária...

A szerző önkritikus: "A kínaiakra jellemző, ha az egyik nyolcezerért árulja a bőrdzsekit, a másik nyomban lemegy hétezer-ötszázra... Egymás üzletét tönkretéve maguk nyomják le a dzseki árát négyezerre." Sok kínai, amint elhagyja hazáját, nem ismer többé se istent, se embert, csak a pénz, a pénz. Nemcsak ismerősök és barátok, édestestvérek is szakítanak emiatt - írja.

A kínaiaknak otthon bőven kijut a tülekedésből az autóbuszokon vagy a vasúti pénztáraknál. A nyitott pályaudvarok, a magyar közlekedés láttán álmélkodtak. A lakáshelyzetet még irigylésre méltóbbnak tartották. Hiszen a lakótelepi lakások parkettásak, a fal tapétázott, a konyha és fürdőszoba félmagasságig csempézett, nem hiányzik a központi fűtés sem, és a gáztűzhelyhez sütő is tartozik, a fürdőszobában pedig kád és meleg víz van...

"Nehéz helyzetbe kerülnél, ha hangoskodó magyart kellene találnod... de jó lenne, ha mi, kínaiak is tanulnánk tőlük, és nem civakodnánk napestig." Megemlíti, hogy a műemlékeket nem kell korláttal körülvenni, hogy ne karcolják tele: "Itt járt X. és Y.". A magyarok civilizált viselkedése előtt kis híján fejet hajt. A "kis híján" a cigarettacsikk, amivel tele van az egész város, bár a magyarok általában nem szemetelnek.

Felháborodik, hogy egy csúfságot pekingi pincsinek neveznek: "ez országunk megrágalmazása! Az anyja mindenit, ezt nem lehet lenyelni!" A fordító Polonyi Péter megjegyzi: bár a szerző szülőhazájában a pekingi pincsi már ritka, mégiscsak Kínából származik. Ennél is nagyobb baki, hogy azt írja, a rendszerváltáskor az uralkodó párt több tucat párttá szakadt szét, és közülük ma - azaz 1993-ban - "a Magyar Szocialista Párt játszik fontosabb szerepet az Országgyűlésben".

Többször visszatér a kínaiakban kialakult "rendőrfrász" okaira, hogy miért a rendőröktől félnek a leginkább. "A magyar rendőrök külleme igencsak tekintélyt parancsoló: szürke egyenruhát, ellenzős sapkát és olyan bőrcsizmát hordanak, amellyel egy ökröt is agyon lehetne rúgni, a fegyverszíjukról pisztoly, gumibot (változó feszültségre kapcsolható elektromos gumibot...), rádiótelefon, bilincs, síp és más effélék lógnak. Tekintetük metsző, mint a kés... A törvény mindenekfelett áll, ezért, amikor hivatalos ügyben járnak el, tulajdonképpen nem kellene félned tőlük. A baj csak az, hogy sok rendőr azt vallja: »a törvény én vagyok«." "Barátom a mellén lógó szütyőkében mintegy ezer dollárt tartott, amelyet végül megtaláltak. A biztos urak felhorgadó szemöldöke nyomban kisimult, szájszélük mosolyra emelkedett. Két ujjukkal belenyúltak a szütyőkébe, ahonnan kétszáz dollárt ollóztak át a szürke rendőrzubbony zsebébe. Azzal mentek is tovább a dolgukra... Néhány rendőr felismerte a lehetőséget, s ha pénzre volt szüksége, egyszerűen keresett magának egy kínait."

Később azt állítja: "a kínai tisztviselők általában véve nem fogadnak el ajándékokat, amelyik mégis, az is többször kéreti magát előtte, az oroszok sejtetik, a magyarok viszont világosan megmondják, mit akarnak".

A kínaiak hitetlenkedtek, hogy a magyar utcákról is hazatelefonálhatnak. Kezdetben a magyarok szívesen adták bérbe a lakásukat nekik, ám később megváltozott a helyzet. Egyrészt a kínaiak sok olajjal készítik az ételeiket, ami nagy füsttel jár. A másik ok a horribilis telefonszámla lett, amit az albérlő odébbállva hátrahagyott. Jó hírüket egyre jobban kikezdi az idő, amiben a telefon is ludas. "Egy magyarnak álmában sem jutna eszébe, hogy ha a bérelt lakásában nincs telefon, vásároljon egy készüléket, és rákösse a szomszédja vonalára. Pedig ily módon éjjel-nappal élhet a távhívás lehetőségével, amelyért egyébként percenként száznyolcvan forintot számol fel a Magyar Posta. Természetesen így a szomszéd fizeti a számlát, amíg csak barátunk a tönk szélére nem juttatja."

Leírja, nem gond, ha a rendőrség nem hosszabbítja meg a tartózkodási engedélyt. Elballagsz a piacra, vásárolsz egy répát, és kifaragod magadnak a bélyegzőt. Nemcsak magadnak pecsételhetsz vele, hanem másnak is, aki hajlandó fizetni érte. A lakásodat egyszerűen átalakíthatod "hosszabbító irodává". Li hallott egy kínairól, aki négyszáz dollárért hosszabbított fél évre. A rendőrség nem akadt a nyomára.

Mesél az egyedül Magyarországra érkező kínai nők kiszolgáltatottságáról. "Egyedül egy lakást sem tud kibérelni, céget sem tud alapítani. Aki egyedül árul a piacon, még a kisdolgát sem tudja elvégezni, hiszen ki vigyázna addig az árujára. Amikor pedig az egész napi kimerítő munka után hazatér, nem várja meleg étel. A nyelvi magányt, a gondolkodási magányt, a cselekvési magányt még a szexuális magány is tetézi. A magánynak e számtalan válfajától nagyon nehéz megszabadulni.

...Bár a kínai élettársak szexuális vonatkozásban többnyire a tapasztaltabbak közé tartoznak, nem egy magyar mögött még ők is elbújhatnak." Az újságkioszkokat ellepő szexlapok áradata megdöbbenti: "Abban tanulhatunk a magyaroktól, ahogyan a nyugati példát követve nyitottak, fejlesztették a gazdaságukat, s ezzel hasznára voltak az embereknek, de amikor nyakló nélkül mindent átvesznek, nem válogatják külön az értéket és a talmi dolgokat, sőt a mocskot akarják követendő példának kikiáltani, ezt csak ostobaságnak tekinthetjük." Megemlíti, hogy néhány kínai a nyereség reményében lemásolta a nyugati szexlapokat. Li úgy tudja, hogy a pornográfia elleni küzdelemben a legbuzgóbb kereskedőknek "még a kivégzőosztagokkal is farkasszemet kellett nézniük". Bár a magyar prostitúció veszélytelenebb, honfitársait mégis arra emlékezteti, hogy: "A kalózhajóra könnyű a felszállás, csak leszállni nehéz róla." A kurvák után futni olyan, mintha a virág tükörképét akarnád leszakítani, vagy a vízen csillogó holdat szeretnéd megragadni - csak rámegy minden energia és a keserves munkával keresett pénz is.

A gazdasági élénkítés keretében a Halászbástya nagyszerű kilátást nyújtó folyosóin is éttermet nyitottak. Ettől Linek olyan érzése támadt, mintha egy szép nőt látna, kendő gyanánt zsírfoltos abrosszal a vállán. Még kiábrándítóbb a Hilton Hotel, mert szerinte nem harmonizál a környezetével. "Ráadásul, mint hírlik, odabent nagyban folyik a szerencsejáték és a sztriptíz is."

A magyar televízióról is rossz a véleménye. Azt hitte, itt sokszínű, látványos műsor vár rá. "Néhány hónap után viszont rá kellett jönnöm, hogy a program bizony egyhangú, még a mi kínai televíziónk színvonalát sem éri el" - írta. Végül szerinte azok a kínaiak, akik szerencsét próbáltak Kelet-Európában, azok közé tartoznak, akik nem akarták, hogy unalmasan teljen az életük.

Egytálétel